Író vagyok, azaz valami olyasféle. Írok novellákat, meséket, regényeket, és néha, a hecc kedvéért verseket (a rímekhez nemigen értek). Évekkel ezelőtt műfordítottam is, főleg kelta témájú forrásszövegeket. Fordításaim nagy része nyomtatásban megjelent, és rádióban is elhangzott, a régi szép időkben, amikor még a Civil Rádió műsorkészítője voltam. Ezzel manapság már nem foglalkozom, jelenleg egy trilógiává bővített, történelmi fantasyn, Az Istenek akaratán dolgozom (el sem merem mondani, mióta…). Az első része tavaly decemberben jelent meg, Druidaösvény címen a Pergamen Libro kiadó gondozásában.
A legtöbb író olvasóként kezdi. Velem nem egészen így történt: bár a kezdetektől sokat olvastam, az írásba is hamar belecsöppentem. Azt hiszem, másodikos lehettem, hét-nyolc év körüli, amikor a napköziben a tanítónéninek megtetszett az a pár sor és a rajz, amit egy papírra firkáltam. Azt kérdezte, volna-e kedvem könyvet készíteni belőle. Persze, hogy volt! A rajzomat és még pár lapot összeöltött, mintha egy könyv lenne, én pedig teleírtam-rajzoltam. Így készült el az első képregényem, amit még egy csomó követett, tisztán a szórakozás kedvéért.
Aztán tizenkét évesen legjobb barátnőmmel, Melindával közösen rajzolgattunk egy papírra a tavaszi szünetben: egy grófkiasszonyt, egy szörnyű anyukát, egy lakájt, egy papagájt, egy szellemet… Na, ebből lett az első regényem! Kézzel írtam, gondosan megvonalazott papírra, később a tsz-irodáról leselejtezett, hatalmas, rokkant írógépen. Első komolyabb művem történelmi-romantikus zsánerben „hasított”: a szerelmes grófkisasszony és a pásztorfiú sokszor megírt története volt, igazi lerágott csont. Eltettem, még ma is megvan, nagyon vicces, garantált depresszióűző.
Sokáig ez maradt az egyetlen olyan regényem, amit be is fejeztem. Tizenévesen tele voltam ötletekkel, ide-oda kaptam, elkezdtem, aztán elvetettem őket. Félig megírtam például egy, az ókori Rómában játszódó regényt, aztán abbahagytam, és egészen másba fogtam. Viszont akkor kutattam életemben először történelmi témában, és rájöttem, hogy ez mennyire izgalmas, ha jól csinálom. Ez a későbbiekben, amikor már komolyabban elmerültem a keltaságokban, nagyon hasznosnak bizonyult.
És, hogy miért pont a történelem érdekel? Talán azért, mert nem igazán találom a helyemet a XXI. században. Gyerekkorom óta mindig is a régi holmik, a régi szokások és a régi történetek érdekeltek. Ez nemcsak az írásaimban és a kutatás szeretetében nyilvánul meg: az egyik szakmám is a régi holmikhoz kötődik, ugyanis műtárgybecsüs vagyok. Nemcsak szeretem, de gyűjtöm is a régiségeket. A hétköznapokban azonban nem becsüsként dolgozom, hanem egészen mással foglalkozom: Budapest egyik nagylétszámú hajléktalanszállóján vagyok szociális munkás.
Számos furcsaságaim közül sokak szerint a legfurcsább dolog a keltamániám. Hiszek abban, hogy a lélek testből testbe vándorol, és hogy nem véletlen, ha az ember egyszer csak szenvedélyesen érdeklődni kezd egy hajdanvolt nép után. Mintha hazataláltam volna, olyan érzés volt először hallani kelta ihletettségű zenét. Loreena McKennitt Lady of Shalott című száma volt az. Azonnal beszippantott, és nyomozásba kezdtem Loreena és a kelták után. A kilencvenes évek közepén ez még nem volt olyan egyszerű, internet és magyar nyelvű anyagok nélkül...
Az ókori kelták és későbbi utódaik, a walesiek, írek, bretonok, cornwalliak, skótok és manxok sokfelé elvezettek engem, hálás is leszek nekik egész életemben. Miattuk jártam többször Nagy-Britanniában és Írországban; azért lettem műfordító, hogy magyarul is olvasható legyen a mitológiájuk; az ő kedvükért kezdtem Civil Rádiósként másokat megismertetni ezzel az izgalmas, ősi kultúrával. Remélhetőleg sokakat megfertőztem a keltákkal, egyrészt rádiósként, másrészt műfordítóként, harmadrészt pedig a Keltaklub alapítójaként. Sem rádiózással, sem műfordítással nem tudok már foglalkozni (ennyi felé nem bírok szakadni…), a Facebookon, a Keltaklubban viszont aktív vagyok.
Minél jobban elmerültem a kelták világában, annál erősebben éreztem, hogy írnom kell róluk. Tanult embereik, a druidák az első perctől fogva „megvettek kilóra”: tudtam, hogy nekik érdemes lesz egy teljes regényt szentelni (főleg, hogy tudomásom szerint magyar szerzők még nemigen írtak erről a témáról). Leírni is félek, hogy mikor kezdtem bele Az Istenek akaratába (valamikor a kilencvenes évek második felében történt). Sokszor megtorpantam, volt, amikor évekre abbahagytam az egészet, és úgy gondoltam, sosem fogom befejezni. Azonban az életem szerencsés fordulatot vett 2015-ben, még ha először nem is úgy tűnt: leépítettek az előző munkahelyemről. A végkielégítésből futotta majdnem fél évig, nem kellett sietnem az elhelyezkedéssel. Elővettem a regényt, és nekiálltam a napi szintű, rendszeres írásnak (kb. a 40%-át akkor írtam meg). Sikerült is befejeznem az első változatát, mire új munkahelyet találtam. Szép lenne azt mondani, hogy innen egyenes út vezetett a kiadáshoz, de nem így történt.
Ami ezután következett, igazán méltó volt főszereplőm, Gwyneth, a druidanő hányatott sorsához: a kiadókeresés és a pályázás keservei. Megtörtént minden, amit nem kívántam sem magamnak, sem másnak, aki írásra adja a fejét: a kéziratomat olvasatlanul dobták el, lefikázták (a személyemet is vele együtt), hitegettek és az utolsó pillanatban elhajtottak, még az is előfordult, hogy a kiadó a csőd szélére került, ezért nem kötöttünk szerződést. A regényem volt shortlistes, kiemelt, Rakéta programra váró, de mindez hiú reménynek bizonyult. Évekig tartott, mire feladtam, hogy ezt a kéziratot ebben a formában valaha is révbe juttassam.
Mindez mégis jó volt valamire: bár nem kaptam komolyabb szaksegítséget, magamtól is rájöttem a regény gyenge pontjaira, gyerekbetegségeire. Eleinte utálkozva és vonakodva kezdtem neki az átírásnak, gyűlöltem az egészet, de aztán „elkapott a gépszíj”, és az eredetileg egyetlen vaskos kötetből lett három (a harmadon még csak most dolgozom...). A kudarcot kudarcra halmozó évek másra is jók voltak: csatlakoztam írós közösségekhez, megismertem valóban segítőkész embereket, és végül a későbbi kiadómat.
Azonban nemcsak regények érdekelnek, a rövidpróza is a szívügyem. Novellákat a 90-es évek óta írok, a legváltozatosabb témákban. Sok közöttük az (ön)ironikus hangú, vagy szimplán gonoszkodó írás. Nagyrészt az interneten elérhetőek, de néhány közülük megjelent (nem fizetős) antológiákban. Meséket is írok néhanapján, több mesekönyvbe is bekerültek. Itt bele tudtok olvasni a rövidebb írásaimba: https://irodalmihaz.hu/szerzok/farkas-bborka-300
Publikációk:
Fordítói megjelenéseim:
1. „Skót legendák és mesék” (General Press, 2004)
2. „Lady Augusta Gregory: Istenek és harcosok” (General Press, 2006)
3. „Mabinogion, walesi regék” (Castellanum Zrt., 2008)
4. „Lady Augusta Gregory: Cuchulain, az ulsteri hős” (General Press, 2009)
Antológiákban, irodalmi lapban megjelent novellák, mesék:
1. „Merlin” (In: Fellobbanó árnyak, Accordia, 2006)
2. „Királynő” (In: IrodalMatt a magyarnak, Irodalmi Rádió, 2007)
3. „A Rongyinyulak és a Hold” (In: Mesélj mindennap! Médiaunió, 2011)
4. „...És bánom, nagyon bánom” (In: C.E.T., 2009. I. szám)
5. „Baby-trip” (In: Születés, Magyar Irodalmi Ház, 2017)
6. „Hátország” (In: Ezerszín, Magyar Irodalmi Ház, 2018)
7. „Álmos mese” (In: A zűrhajó, Magyar Irodalmi Ház, 2019)
8. „Tőr” (In: Félel-mesék, e-könyv, NYUSZI, 2020)
Regény:
1. „Druidaösvény”/ „Az Istenek akarata 1.” (Pergamen Libro, 2020)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése