Vannak olyan történetek, melyekre nem tudsz csípőből reagálni. Át kell gondolni, meg kell emészteni az olvasottakat. Ennek több oka is lehet, azonban úgy vélem, egy jó történet hozzánk tesz valamit, valami pluszt. Elgondolkodtat, tanít, görbe tükröt mutat. Borbíró Klára legújabb kisregénye teljes mértékben megfelel ezeknek a kritériumoknak.
,,Sorozatgyilkos garázdálkodik Budapesten. Saját lakásukban támad népszerű bloggerekre és vloggerekre. Ugyanebben a körzetben piti tolvajbanda tör fel vendéglátóegységeket. A gimnazista Tördei Zoét a tolvajok karjába űzi az otthoni elmérgesedett hangulat. Amikor egy betörés alkalmával a két szál összeér, Csobor Alek nyomozó új lehetőséget kap, hogy elfogja a gyilkost, és…"
Első olvasatra nem is tűnik olyan extravagáns tartalmú kötetnek, igaz? Pedig nagyon is kegyetlen és tömény módon szedte össze a huszonegyedik század modern társadalmának gyenge pontjait, hibáit, agresszióit.
A történetben a médiacentrikus világban élő bloggerekre vadászik egy sorozatgyilkos, aki hosszan és fáradhatatlanul figyeli meg az áldozatait, majd saját lakásukban gyilkolja meg őket, aztán az érintett közösségi média oldalain közli a bűntényt. Ez az egyik társadalomkritika, amivel a szerző megkínálja az olvasót, s mint fő szál vezeti a történetet. Azonban számos mellékvágány fut végig a köteten, melyek végül összeérnek, de addig a pontig, míg mindenre fény derül, találkozunk kiskorúak által elkövetett bűnszerveződéssel, droggal és annak visszaélésével, aljas csábítással, nemi erőszakkal, verbális illetve némi tettleges bántalmazással, s olyan problémákkal, melyek mellett semmiképpen sem szabad elmennünk. Negatívumként mindenképpen megemlíteném, hogy a kötetnek sokkal hosszabbnak kellett volna lennie, mert bár bemutatja ezeket a problémákat, de némelyiket a szőnyeg alá söpörte vagy túl hamar elintézte. A való életben ezek a problémák nem így alakulnak, vagy ha igen, annak általában a későbbiekben súlyos lelki sérülései lehetnek. Szerettem volna kicsit jobban belemélyedni ezeknek a megoldásoknak a menetébe, miértjeibe, hiszen komoly szálon futó társadalmi problémák tömkelegét sűrítette a szerző egy ilyen kicsiny kötetbe.
Ami abszolút pozitívan hatott számomra, hogy bemutatott egy talán kevésbé ismert betegséget, a prozopagnóziát, közismertebb nevén arcvakságot. Korábban azt gondolták, ebben a neurológiai betegségben csekély ember szenved, azonban mostanra, a legújabb kutatások szerint a népesség 2,5 százaléka érintett. Az egyén kiszolgáltatott a külvilág alakulásaival szemben, s ahogy a történetben is több színben fel volt tüntetve, különböző praktikákkal igyekeznek leplezni illetve túlélni ezt a problémát. Többek között ez volt az egyik korábban említett szituáció, ami számomra nem volt eléggé kifejtve. Meglehet, én vagyok túlzottan rákattanva a pszichológiai problémákra és a neurológiai betegségekre, de nem tehetek róla, a szerző felcsigázta az érdeklődésem, ami minden ilyen jellegű megnyilvánulásra ki van élezve, aztán zuhanó repülésben zárta le őket.
Zoé története abszolút tanulsággal szolgál a mai kamaszok számára, bár itt is másképpen jártam volna el az igazságszolgáltatás és az őszinteség terén. Tény, hogy valószínűleg a való életben így történt volna minden, ahogy az a kötetben le van írva, azonban számomra ez megerősíti az anya-gyermek közti titkolózás pozitivitását, amire én talán túlzottan érzékeny vagyok. Mert én hiszem, vallom, és így is neveltek, hogy bármilyen fájó is, bármi gondom van, édesanyám az első és sokszor az egyetlen, akihez segítségért fordulhatok. Ugyan bemutatja a problémák alakulását, és azt, hogy milyen következményekkel járhat az, ha valaki nem fordul időben a megfelelő személyhez, mégis maradtak vakfoltok, amelyek el lettek tusolva, illetve hamar ki lettek írva.
Bár a kötet tartalmaz erősen tizennyolc karikás jeleneteket is, mégis azt gondolom, hogy több fiatalnak kellene elolvasni. Tudom, hogy a társadalom elvárja, hogy mindenki elhiggye, a fiataloknak csak nagykorúságuk betöltésén túl indulnak be a hormonjaik, és fogalmuk sem lenne a könyvben olvasottakról, de ne legyünk álszentek. A mai fiatalok nagyon is korán lépnek be a felnőtté válás kapuján, hogy ez mennyire jó vagy sem, azt nem most szeretném kitárgyalni, azonban nem megoldás, ha homokba dugjuk a fejünket. Éppen ezért gondolom azt, hogy megfelelő szülői felügyelet, beszélgetés mellett ez a kötet sok fiatalnak adhat egy olyan pluszt, ami megmentheti őt a későbbi problémáktól.
A szerző nagyon jó fonalat kapott el, sajnálom, hogy nem göngyölítette fel jobban. Mindenesetre, ha lehet ilyet mondani erre a történetre, nekem tetszett. Bele tudott férkőzni a tudatomba, a szereplők sorsán sokáig agyaltam, miérteket, pro-kontra érveket állítottam fel róluk. Voltak néhol hibák, de igen elenyésző a mondanivalójához képest.
Ajánlom mindenkinek aki izgalmas, elgondolkodtató történetre vágyik, és nem fél tovább gondolni az olvasottakat. Én mindenesetre ritkítottam a személyes posztjaimat, és komolyabban oda fogok figyelni a könyvben feltüntetett problémákra.
Talán a vége, egészen konkrétan az utolsó jelenet az, ami számomra idegenként hatott a történtek után. Én nem így, nem ezzel a mondattal zártam volna le. De mindannyian másképpen gondolkodunk, és semmiképpen sem véltem hibának, csak meglepett, az adott történésekkel a hátam mögött.
Köszönöm szépen a szerzőnek a megtiszteltetést hogy olvashattam, átélhettem, elgondolkodhattam a Kiposztolt boldogság fogalmán.
