Úgy kellett nekem ez a könyv, mint a levegő. Nem tudom igazán megmagyarázni mi is kötött ennyire hozzá, de teljesen a tudatomba férkőzött, és elnyelte minden gondolatom.
303 februárjában tűz üt ki a nicomediai palotában. Másnap Diocletianus császár kiadja első keresztényüldöző rendeletét. Ezzel egy olyan lavina indul el, amely felforgatja az egész Római Birodalmat, így az éppen átalakulófélben lévő Pannonia Superior tartomány új polgári székhelyén, Savariában élő emberek mindennapjait is.
Ez a morális kérdéseket is feszegető, valós történelmi alapokon nyugvó regény lebilincselően korhű leírásokkal és izgalmas karakterek kalandjain keresztül mutatja be a kor társadalmi, gazdasági, jogi és vallási sajátosságait, különös hangsúlyt fektetve a korai keresztények életére, dilemmáira és félelmeire.
A kötetre és az írójára egy kedves szerző társam, Fayer Sándor hívta fel a figyelmem, és adta meg a lehetőséget úgymond, hogy olvashassam, amiért borzaszó hálás vagyok neki is, és Náray Miának is, hogy megtisztelt bizalmával és hallgatott Sándor ajánlására, miszerint keressen fel engem.
Aki korábbról már ismer, az tudja, hogy sajnálatos módon, nekem meggyűlt a bajom anno az iskolában a történelemmel, így kicsit félve vettem a kezembe ezt a könyvet. Ironikus módon, a történelmet és magukat az eseményeket, a hozzájuk kapcsolódó elbeszéléseket nagyon szeretem, és szomjazom a tudást, hogy még jobban megismerhessem a régi korokat, mégis az iskolából bennem maradt, száraz, évszám magolós történelem órák még a mai napig meg tudnak ijeszteni és zavarba tudnak hozni ha erről kell beszélnem. Ilyen kettősséggel, és azzal az érzéssel veszek a kezembe egy ilyen könyvet, hogy görcsösen indulok neki és meg akarok jegyezni minden mozzanatot, mert később biztosan fontos jelentősége lesz, és ha egy évszámot eltévesztek már borul az egész sztori a fejemben. Kezdetben ezzel a görccsel olvastam, bár az igaz hogy a nevekkel olykor meggyűlt a bajom, hiszen hasonló csengésű, és különböző titulusban megnevezett személyekkel van tele a kötet, mégis miután engedett ez a kezdeti feszültség bennem, olyannyira magába szippantott a történet, hogy még mindig a hatása alatt vagyok.
Talán amiatt is izgultam nagyon, mert tudtam, hogy a szerző mennyi kutatómunkát és energiát fektetett bele. Olyannyira lenyűgözött az igyekezet, amit ennek a könyvnek a tökéletesítésére fordított, hogy nagyon szerettem volna szeretni. De feleslegesen aggódtam, nem hogy szerettem, imádtam minden sorát, minden mondatát.
Az utóbbi időben, inkább könnyedebb olvasmányaim voltak, javarészt a szórakoztató kategóriából, melyen annyira nem kellett gondolkodni, inkább csak érezni, megélni a pillanatokat. Talán ezért is esett ennyire jól ez a történet most, mert amellett hogy szórakoztatott, rengeteget tanított. Nem is értem, miért nem ilyen könyveket választanak a középiskolában kötelező olvasmányoknak. Magamból kiindulva, ha egy ilyen kötet kerül a kezembe anno, biztosan állíthatom, hogy sokkal nagyobb érdeklődéssel vetem bele magam a tanulásba, és még az évszámok sem zavartak volna.
Innen szeretném halkan üzenni a oktatásban részt vevőknek, hogy a diákokkal igenis meg lehet szerettetni a tananyagot, és nem feltétlenül csak beléjük verni erőszakkal (szerencsére vannak ezen a nézőponton még tanárok, hálás köszönet nekik). Náray Mia ezt most megtette velem.
Minden szereplőt megkedveltem, mindenkiben volt valami igazán szerethető.
Az igazán nagy kedvencem azonban Nara és Rufus lett. Ők ketten voltak azok a karakterek akiknek minden mozzanata bele ivódott az agyamba, és akár órákat is tudtam gondolkodni rajtuk. Érdekes volt olvasni az akkori szokásokról, meggyőződésekről és félelmetes mennyire természetes volt anno a rabszolgatartás és hogy az ember maga egy másik, egy feljebb valónak a tulajdona legyen.
Minden benne van ebben a könyvben amit csak egy jó történettől elvárok. Szerelem, csalódás, keserűség, bánat, öröm, titkok és igazságok. Harc az igazságért, küzdelem a hazugságban, s végül egy olyan végkifejlett mely az után sem hagy nyugodni, hogy becsuktad a könyvet.
Biztos vagyok benne, hogy számomra ez a könyv nem egyszer olvasós lesz. Elő fogom még venni, és újra átélni mindazt amit ad és amit elvesz. Tanulni belőle, megérteni és nem érteni. Mert tudom, hogy van ami felett átsiklottam, és tudom, hogy több olvasás után, többet fog adni.
Köszönöm még egyszer a lehetőséget. És hogy kiknek ajánlom ezt a könyvet? Neked! Mindenkinek!
A szerzőnek meg csak annyit üzenek, hogy haladjon tovább ezen az úton, mert én még nagyon sok ilyen remek történetet akarok olvasni tőle.
