Náray Mia - Bíborfelhők Savaria felett

 Úgy kellett nekem ez a könyv, mint a levegő. Nem tudom igazán megmagyarázni mi is kötött ennyire hozzá, de teljesen a tudatomba férkőzött, és elnyelte minden gondolatom. 




303 februárjában tűz üt ki a nicomediai palotában. Másnap Diocletianus császár kiadja első keresztényüldöző rendeletét. Ezzel egy olyan lavina indul el, amely felforgatja az egész Római Birodalmat, így az éppen átalakulófélben lévő Pannonia Superior tartomány új polgári székhelyén, Savariában élő emberek mindennapjait is.
Ez a morális kérdéseket is feszegető, valós történelmi alapokon nyugvó regény lebilincselően korhű leírásokkal és izgalmas karakterek kalandjain keresztül mutatja be a kor társadalmi, gazdasági, jogi és vallási sajátosságait, különös hangsúlyt fektetve a korai keresztények életére, dilemmáira és félelmeire.


A kötetre és az írójára egy kedves szerző társam, Fayer Sándor hívta fel a figyelmem, és adta meg a lehetőséget úgymond, hogy olvashassam, amiért borzaszó hálás vagyok neki is, és Náray Miának is, hogy megtisztelt bizalmával és hallgatott Sándor ajánlására, miszerint keressen fel engem.  
Aki korábbról már ismer, az tudja, hogy sajnálatos módon, nekem meggyűlt a bajom anno az iskolában a történelemmel, így kicsit félve vettem a kezembe ezt a könyvet. Ironikus módon, a történelmet és magukat az eseményeket, a hozzájuk kapcsolódó elbeszéléseket nagyon szeretem, és szomjazom a tudást, hogy még jobban megismerhessem a régi korokat, mégis az iskolából bennem maradt, száraz, évszám magolós történelem órák még a mai napig meg tudnak ijeszteni és zavarba tudnak hozni ha erről kell beszélnem. Ilyen kettősséggel, és azzal az érzéssel veszek a kezembe egy ilyen könyvet, hogy görcsösen indulok neki és meg akarok jegyezni minden mozzanatot, mert később biztosan fontos jelentősége lesz, és ha egy évszámot eltévesztek már borul az egész sztori a fejemben. Kezdetben ezzel a görccsel olvastam, bár az igaz hogy a nevekkel olykor meggyűlt a bajom, hiszen hasonló csengésű, és különböző titulusban megnevezett személyekkel van tele a kötet, mégis miután engedett ez a kezdeti feszültség bennem, olyannyira magába szippantott a történet, hogy még mindig a hatása alatt vagyok.

 Talán amiatt is izgultam nagyon, mert tudtam, hogy a szerző mennyi kutatómunkát és energiát fektetett bele. Olyannyira lenyűgözött az igyekezet, amit ennek a könyvnek a tökéletesítésére fordított, hogy nagyon szerettem volna szeretni. De feleslegesen aggódtam, nem hogy szerettem, imádtam minden sorát, minden mondatát. 
Az utóbbi időben, inkább könnyedebb olvasmányaim voltak, javarészt a szórakoztató kategóriából, melyen annyira nem kellett gondolkodni, inkább csak érezni, megélni a pillanatokat. Talán ezért is esett ennyire jól ez a történet most, mert amellett hogy szórakoztatott, rengeteget tanított. Nem is értem, miért nem ilyen könyveket választanak a középiskolában kötelező olvasmányoknak. Magamból kiindulva, ha egy ilyen kötet kerül a kezembe anno, biztosan állíthatom, hogy sokkal nagyobb érdeklődéssel vetem bele magam a tanulásba, és még az évszámok sem zavartak volna. 
Innen szeretném halkan üzenni a oktatásban részt vevőknek, hogy a diákokkal igenis meg lehet szerettetni a tananyagot, és nem feltétlenül csak beléjük verni erőszakkal (szerencsére vannak ezen a nézőponton még tanárok, hálás köszönet nekik). Náray Mia ezt most megtette velem. 


Minden szereplőt megkedveltem, mindenkiben volt valami igazán szerethető. 
Az igazán nagy kedvencem azonban Nara és Rufus lett. Ők ketten voltak azok a karakterek akiknek minden mozzanata bele ivódott az agyamba, és akár órákat is tudtam gondolkodni rajtuk. Érdekes volt olvasni az akkori szokásokról, meggyőződésekről és félelmetes mennyire természetes volt anno a rabszolgatartás és hogy az ember maga egy másik, egy feljebb valónak a tulajdona legyen. 


Minden benne van ebben a könyvben amit csak egy jó történettől elvárok. Szerelem, csalódás, keserűség, bánat, öröm, titkok és igazságok. Harc az igazságért, küzdelem a hazugságban, s végül egy olyan végkifejlett mely az után sem hagy nyugodni, hogy becsuktad a könyvet. 
Biztos vagyok benne, hogy számomra ez a könyv nem egyszer olvasós lesz. Elő fogom még venni, és újra átélni mindazt amit ad és amit elvesz. Tanulni belőle, megérteni és nem érteni. Mert tudom, hogy van ami felett átsiklottam, és tudom, hogy több olvasás után, többet fog adni. 


Köszönöm még egyszer a lehetőséget. És hogy kiknek ajánlom ezt a könyvet? Neked! Mindenkinek! 
A szerzőnek meg csak annyit üzenek, hogy haladjon tovább ezen az úton, mert én még nagyon sok ilyen remek történetet akarok olvasni tőle. 






Bauer Barbara - A fekete rózsa



FÜLSZÖVEG:

Azt ​mondják, fekete rózsa nem létezik. Színe csupán fények játéka, árnyalatok keltette látszat. Sommer Anna azonban nap mint nap ott látja a szőlőben, a sorok végébe ültetve. Vajon egyszer megtudja majd, milyen is a színe valójában?

Anna, vagy ahogy a családban hívják, Annus, Etyeken nő fel, ezen a szőlődombok övezte, magyarok, svábok, zsidók lakta településen. Alig tizennégy éves, amikor kitör a második világháború, és nemcsak bevonuló édesapja és két ikerbátyja sorsa miatt kell aggódnia, hanem a nála két évvel idősebb Andrisért is, akihez már nem csupán ártatlan, gyerekes vonzalom fűzi.

Andris felmenői – szíjgyártók és borászok – a török kiűzése után messzi bajor földről érkeztek Etyekre. A faluban azt beszélik, hogy Andris nagyapja, a szőlőhegyen remeteéletet élő Vénember, különleges bort tud készíteni. Olyan bort, amelyben nemcsak az van benne, aki készítette, de az is, aki issza. Talán még a jövendőt is meglátja, aki kortyol belőle. Egyszer Annus is megkóstolta. Lehet, hogy ezért tűnik fel előtte újra meg újra egy fekete márványlap, belevésett nevekkel, köztük azéval, akit mindenkinél jobban szeret?

A háború, az utána következő politikai változások, a kitelepítések a falu és Annus életét is fenekestül felforgatják. Az egyedül maradt lány felköltözik a szőlőhegyre, a Vénemberhez, abban reménykedve, hogy Andris visszatér. Ám szerelme helyett valaki más érkezik, és Annust minden korábbinál nagyobb próbatétel várja. Vajon lesz elég ereje és bátorsága legyőzni a kishitűséget, a reménytelenséget, sőt még a halált is? Megőrizni a szerelmet, megfejteni a fekete rózsa és a Vénember különleges borának a titkát?

Bauer Barbara legújabb, személyes élmények és érzések ihlette, mélyen átélt regénye egy sorsfordító, családokat szétszakító, fájdalmas történelmi korszak, egy sorozatos tragédiákat elszenvedő, de élni akaró falu és egy igaz szerelem hiteles, megrendítő története.

..............................

Körülöttünk háború dúl, a nevetést elnyomja a fegyverek hangja, a szeretetet a gyűlölet, a hitet az erőszak. Hát milyen világ ez?

RECENZIÓ:

A fekete rózsa nem egy könnyű olvasmány. Nem lehet, és nem is szabad gyorsan haladni vele, a sorait ízlelgetni kell, átgondolni, érezni. Annak ellenére, hogy egy átlagos hosszúságú könyvről van szó, én majdnem egy hétig olvastam, mert néha már sok volt, le kellett tennem egy kicsit, és hagyni ülepedni.

Tegnap még a pajta mögött játszottunk, futottunk, vödörrel locsoltuk egymást. Önfeledtek lehettünk, boldog gyerekek, ma pedig, egy hír hallatán, minden megváltozott.
Felnőttünk.

A fekete rózsát az élet írta. A könyv végén a köszönetnyilvánításban olvasható, hogy az írónő az etyekiek elbeszéléseiből és a saját tapasztalataiból, családi történeteiből ollózta össze, alkotta meg a regényt. Nagyon sok mindenről mesél nekünk: háborúról, gyűlöletkeltésről, elnyomásról, tehetetlenségről, szerelemről, életről és halálról, ígéretről, megannyi érzelemről. A könyvben bölcsesség követ bölcsességet, általuk generációk történeteit ismerhetjük meg a második világháború előtti, alatti és utáni időszakból, emellett magunkról és Az Emberről is tanulhatunk.

Mindig azt hisszük, hogy nem történhet meg, aztán végignézzük, ahogy mások ott állnak a halálsoron, vonulnak a halálmenetben, és még mindig nem hisszük el, hogy a következőben már mi is ott lehetünk. Más eszme mögött felsorakoztatva, más ideológia mentén.

A regény sablonkarakterekkel dolgozik, és pont ez benne a jó. Ezzel is univerzálissá teszi szereplőinek érzelmeit, gondolatait problémáit; ahogy az írónő írja az utószóban: „… hisz mindenhol van egy öreg templom, régi iskola, rétest sütő nagymama. Mindenhol jelen volt a történelem, pusztított vihar és szólt a harang”. Főszereplőnk, Annus, egyes szám első személyben meséli el életét kiskorától fiatal felnőtt koráig bezárólag, egy gyermeki szerelemtől kezdve egy örökké tartó ígéret beteljesüléséig.

Éppen újra fellendült a karja, amikor elkaptam a markában lévő vékony bőrdarabot, a kezemre tekertem, és odahúztam vele magamhoz. Nem állt ellen. A közénk szorult satu sem akadályozta meg, hogy a benne feszülő indulat és a bennem tomboló szenvedély egymásra találjon.

Annus kiskorában szerelmes lesz egy fiúba, és ez a szerelem az évekkel egyre erősebbé válik. Azonban Magyarország belép a második világháborúba, Annus szerelme, Andris megkapja a behívóját, és a két szerelmesnek el kell válnia egymástól. A gyermeki, majd az elsöprő szerelem néhány jelenetét követően elérkezik a búcsú ideje, majd a könyv középső és leghosszabb része a várakozásról, az ígéretről szól, illetve arról, hogy hogyan vészeli át Annus és családja a háborús időszakot. A legvégén pedig vagy megtörténik Andris visszatérése, vagy sem, ezt nem árulom el.

Tudod, ha belépünk a körülöttünk dúló háborúba, akkor nem én döntöm el, hogy megyek vagy sem. Ezt tudnod kell. Hidd el, a férfiak nem ostobák, nem akarnak fegyvert fogni. De ha meg kell védeni az országot, benne a családjainkat, akkor ott a helyünk, ez nem kérdés.

A regény egy olyan időutazás, aminek segítségével az 1930-as, de inkább 40-es évek emberének hétköznapjaiba nyerünk betekintést. Követjük őket a pincébe a bombázások alkalmával, a boltba fejadagért menet, de egészen a borsópucolásig vagy répahámozásig a leveshez. Különösen tetszett, hogy olyan praktikákról is olvashattam, amiket az asszonyok kénytelek voltak feltalálni annak érdekében, hogy az ínséges időkben is tudjanak ételt biztosítani a családjuknak. A kedvencem talán az újságpapírra kent rántás volt, amit csak fel kellett önteni forró vízzel, és használhatóvá vált. De az egész titkos láda a padláson, ami tele volt hasonlóan szemfülesen elrejtett étellel, lenyűgözött. Történelemből tanultam arról, hogy a földbe ástak el ételt a háború idején, hogy ne kelljen beszolgáltatni, de itt olyan dolgokról is olvashattam, amik nem lelhetőek fel a történelemkönyvekben, és ez tette számomra igazán különlegessé és élővé a történetet. Akik pedig megélték ezeket az időket, azoknak ez a könyv emlék, ami fölött lehet sírni vagy mosolyogni.

Igazságtalan ítéletek. Értelmetlen háborúk. Hát nem tanulunk? Újra és újra hatalomra jut az önkény, eltorzítva mindazt, ami valaha igaz volt, megtagadva a valóságot, eltiporva a jóságot. Félelmet ébreszt, ellenségességet szít, gyűlöletet kelt.
Gyanakvóvá teszi a világot.

A Vénember, Andris nagypapája személyében, de leginkább az ő különleges borán keresztül egy misztikus szál is került a történetbe. A Vénember remeteként él a hegyen (dombon), és hatalmas szeretettel műveli a szőlőjét. Olyan bort tud készíteni, amihez hasonló nem létezik, szinte mágikus erővel bír. Miután Annus megkóstolja, homályos képeket lát a jövőből. A háború végeztével felköltözik a hegyre a Vénemberhez, hogy ott várja vissza Andrist, mert még akkor is várja, mikor megrendül a hite abban, hogy valaha hazatér. A természettel összhangban műveli a szőlőt, közben megfejti a fekete rózsa és a Vénember különleges borának rejtélyét is, és annak mintájára elkészíti a saját borát, amibe beleönti önmagát, a szeretetet és az ígéretet is.

Ha valamire szükséged van, azt megtalálod. Odavezet az utad […]

Azoknak ajánlom A fekete rózsát, akik szeretnének elmerülni egy korszakban, érzelmekben és leírásokban. Akiket érdekel, milyen nyomot hagy a háború az emberekben, akik inkább lélektani mint kalandregényre vágynak. Akciódús, fordulatos cselekményre ne számítson az olvasó, itt máson van a hangsúly: a gondolatokon és az érzelmeken.