S.A. Locryn - "Figyelem, hogy megértik-e valaha, mindig az lesz a jobb ember, aki szeretettel viszonyul még akár gyűlölködőkhöz is."

 

1)      Hogyan indult nálad az írás szeretete? Miért gondoltad azt, hogy neked íróként meg kell jelenned?

Mindig is szerettem írni, olvasni és történeteket kitalálni. Történeteket akkor is ötlöttem ki, amikor valami miatt épp nem írtam (mert olyan körülmények közt éltem, amik nem tették lehetővé, például nem volt meg a kellő privát szférám hozzá). De még ezekben az időszakokban is az volt az álmom, hogy megjelenjenek a könyveim nyomtatásban is. Aztán amikor kikristályosodott előttem, hogy pontosan milyen zsánerben is szeretnék írni, akkor már az volt a célom, hogy az LMBTQ+ történeteim minél többekhez eljuthassanak. Meg szeretném mutatni mindenkinek, hogy az LMBTQ+ nem egy bélyeg, nem stigma, ők is pontosan olyan emberek, mint bárki más, pontosan ugyanolyan problémákkal, ami mellé még a saját keresztjüket is cipelni kényszerülnek: az el nem fogadás és elutasítás terhét.

2) Miért pont az LMBTQ témát választottad?

Részben az előző kérdésben már megválaszoltam ezt a kérdést. Amikor igazán komolyan kezdtem el foglalkozni az írással, még nem LMBTQ témákban írtam, de minden történetemben akadt egy ilyen jobban vagy kevésbé domináns mellékszál. Igazából, amikor nekiálltam Tamás és Sándor történetének a Gyufaláng megírásakor, akkor határoztam el magam, hogy ebben a zsánerben szeretnék írni.

Azt viszont annyira nem szeretem, hogy az LMBTQ-t önmagában zsánerként kezelik. Hiszen külföldön ezerféle történtet fellelhető ilyen szereplőkkel; akad természetesen romantikus, történelmi, sci-fi, horror, fantasy és még sorolhatnánk. Épp emiatt továbbra is tartom, hogy a történeteim nem elsősorban LMBTQ történetek, nem a nemi identitása vagy szexuális irányultsága határozza meg a szereplőimet, hanem ez épp úgy részük, mint a testsúly, szemszín, bőrszín, vagy bármilyen tulajdonság, amivel az emberek rendelkezni szoktak. És azt hiszem, ez a fő oka a témaválasztásomnak is, elsősorban azt szeretném megmutatni mindenkinek, hogy nem „fehér hollókról” írok, hanem ugyanolyan emberekről, mint bárki más. Akiknek lehetnének ugyanolyan problémáik, mint bárki másnak, csak éppen sokan, szándékosan nehezítik meg az életüket.

3) Mi ad ihletet a történeteid, illetve a szereplőid megformálásához?

Nagyjából bármi. Egy sorozat rész, egy zene, egy filmrészlet, egy jelenet az utcán, egy sor az épp aktuálisan olvasott könyvből, egy álom – van olyan történetem, ami tényleg egy álom után született (de ez még nem látott napvilágot, egyelőre csak a gépemen ül a többi készülő, formálódó történetem között). A szereplőim szerintem átlagos emberek, akiknek van valami olyan tulajdonsága, ami miatt nem passzolnak a „normálisba” és a megszokottba. Ez a megfelelési és beilleszkedési kényszer az alapja a fő konfliktusaiknak, illetve az irányukba támasztott sokszor teljesíthetetlen elvárásokból építkeznek a külső és belső harcaik.

4) Mi az a témakör, amit semmiképpen nem szeretnél boncolgatni egy írásodban sem?

Nem tudnék egy konkrétumot sem mondani így hirtelen. Igyekszem elgondolkodásra késztetni akár saját magam egy-egy témával, akár az olvasóimat. Egyfajta lelki megtisztulást is hoz számomra az írás, még úgy is, ha egy-egy dologról esetleg kényelmetlen, vagy nehéz is írni. Ha viszont ezt a megelégedettség érzést nem adná meg az adott téma megírása, akkor nem erőltetném.

5) Mik a jövőbeli terveid?

Szeretném tovább vinni az LMBTQ+ vonalat. A következő könyvem főszereplői is a közösség tagjai közül kerülnek majd ki. A korábbi történelmi és jelenkori élethelyzetek mellett szeretnék meg próbálkozni más körülmények közé, más valóságokba helyezett történetekkel is.

6) Hogyan hatottak rád és a munkásságodra az elmúlt időszak korlátozásai, eseményei? Hiszen a te írásaid pontosan ezen korlátok közé szorulnak, sőt mi több, beszélsz is a korlátok feszegetéséről a könyveidben. Mennyire érzed most ezekben a párhuzamot, illetve a megvalósulást? Gondolok itt arra, hogy a Gyufaláng kötetedben, konkrétan „tiltottnak” vélt kapcsolatról írsz.

Engem rettenetesen elszomorítottak ezek az utóbbi események, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet. És sajnos nem ez volt az első olyan dolog, amivel úgy éreztem, hogy egy tiszteset léptünk vissza az időben, de talán ez a mostani volt a legnagyobb eddig.
A Gyufalángban vázolt kapcsolat nemcsak „tiltottnak” vélt, hanem az is, egészen 1961. december közepéig az volt. Börtönbüntetés járt a férfiak kapcsolatáért. És egyébként a maga idejében Magyarország az elég előkelő helyen járt azzal, hogy ’61 végén megváltoztatta a törvényeit. Ennek tükrében számomra hihetetlen és kifejezetten elszomorító, ahogy mások élete és életminősége lett a tét. Jobb hely kellene, hogy legyen a világ. Szerintem lassan be kellene látnia az embereknek, hogy attól, hogy másokat gyűlölnek, nekik sem nem lesz jobb, de még csak a gyűlöltek fölé sem tudnak kerekedni. Figyelem, hogy megértik-e valaha, mindig az lesz a jobb ember, aki szeretettel viszonyul még akár gyűlölködőkhöz is.

7) A családod hogyan viszonyul ehhez, hogy te írsz, és ilyen témában írsz?

Ez számomra mindig egy nagyon szomorú kérdés. A szüleim sokáig nem tudták, hogy írok, mert nem mertem elmondani nekik a témaválasztásom miatt. Amikor biztossá vált, hogy megjelenik a Gyufaláng, az is kissé szomorkás esemény volt számomra, mert nem mondhattam el nekik. Tudtam, hogy nem értékelnék. Aztán megjelent a Stigma antológia, és már küszöbön állt az Edinburgh kék fényei, amikor úgy döntöttem, hogy elegem van az életem egy fontos része körül tojáshéjon lépdelésből, és az egyik családi összejövetelkor elmondtam nekik. Nem szeretném részletezni, hogy sült el, csak az egyetlen nagyjából félig pozitív mondatot idézném tőlük: Tudtuk, hogy van tehetsége az íráshoz, de szerintünk ez elpazarolt tehetség. (És ezt sem nekem mondták, hanem rólam.)

8) Van olyan szereplőd, akinek a személyiségébe bele írod vagy írtad saját magad és a gondolataid, vagy ezek minden esetben fiktív, kitalált tények?

A szereplőim elsősorban fiktív, kitalált személyek. De olyan nem egyszer előfordul, hogy az én saját gondolataimat közvetítik bizonyos témákról a saját, történetbeli kereteik között a saját szűrűjükön át. De magamat szándékosan nem írtam bele egyetlen szereplőbe sem, csak ha a helyzet lehetővé tette, kimondattam velük, amit én is érzek, vagy gondolok. Az egyik ilyen karakterem Tekla a Gyufalángból, ő a kedvenc mellékszereplőm. Az ő véleménye a „családról” és annak „rendíthetetlenségéről” nagyjából ugyanaz, ahogy én is vélekedek. Vagy Dennis az Edinburgh kék fényeiből, néhány az ő csípős megjegyzései közül lehetnének akár az enyémek is, és ő is előbb kimondja ezeket, minthogy higgadtan végiggondolná, és inkább magában tartaná.

9) Mit üzennél az olvasóidnak?

Nagyon köszönöm nekik a sok bátorítást, amit kaptam tőlük, köszönöm a bíztatást, amire nagy szükségem volt, amikor nem voltam biztos benne, hogy van értelme folytatni. És nagyon köszönöm nekik, hogy adtak egy esélyt a könyveimnek, és hogy követik a blogomat is. Remélem, a későbbiekben megjelenő történeteim is elnyerik majd a tetszésüket.

10) A szokásos záró kérdésemet nálad sem hagyom ki. Hogyan látod magad 10 év múlva?

Remélem, sok könyvvel a hátam mögött, és legalább akkora lelkesedéssel és elszántsággal, mint amivel a mostaniak készültek/készülnek. Azt nem tudom, hogy földrajzilag hol leszek, mert nagyon szeretek utazni, és mindig beleszeretek újabb helyekbe, ahova el kell mennem, ahonnan inspirálódni tudok. De az egészen biztos, hogy írni 10 év múlva is fogok.






Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió, Lily Defiant Egan krónikák – Történet egy tündér tollából

 Sziasztok!

Ma egy olyan könyvről osztom meg veletek a véleményemet, aminek extrán nagyon örültem, hisz' vele megtört a jég: végre nyertem valamit, végre nyertem egy könyves sorsoláson! És még csak nem is akármit!



Igen, a borító már eleve levett a lábamról - szó szerint, hisz' a vele készült fotós elképzelésemhez feküdnöm kellett.


De a története is egészen elvarázsolt a benne levő lényekkel, érzésekkel és csavarokkal! 

És ami bombajól működik, az az, hogy a főszereplőnk (Cessilly) egy eléggé negatív karakter. Önző, kissé apatikus, mindennel és mindenkivel érzéketlen, közönyös, és egy igazán elkényeztetett hercegnő, akinek királynővé avanzsálódását a körülmények próbálják szabotálni, és ezen elkeseredettségében él Pwyll (Will) ajánlatával, miszerint ő majd segíti, hogy a vágyai teljesüljenek. (Mivel Will egy kelta isten, méghozzá a csalás istene.) 

Cessilly sok meggondolatlan, öntelt és önző kívánságának (parancsának) végeredménye az lett, hogy gyakorlatilag nem csak a saját, hanem mások életét is veszélybe sodorta. 
Viszont ha sok-sok ballépés árán is, de elkezdett fejlődni a személyisége. De attól függetlenül, hogy belátta, hogy rossz volt, amiket tett, és megbánta minden bűnét, az istenek megbüntették, és egy titkos, mágikus szigetre száműzték, ahol tetteinek emlékeivel kellett (volna) élnie örökkön-örökké. 
Ám de Will, még nem igen jöttem rá, hogy tényleg csak önérdekből, vagy valójában az érzelmektől hajtva, de kitartott az ígérete mellett, és azon igyekezett, hogy kiszabadítsa Cessillyt a fogságból
Közben pedig az ősi ellensége is üldözi, aminek hatására ki is derül, hogy főszereplőnk eme két kelta isten, (Pwyll és Scota) csatájába csöppent, és mondhatni ennek következményeként is vált olyanná, amilyenné. 



Hogy mik vannak...:
 Tündérek, kentaurok, faun, ent, pegazus, druida, kelta istenek, beszélő gombák stb.
 A királyság és a lázadó tábor is szuperül lett kitalálva.
 S bár van 1-2 szép hely, nem bántam volna, ha többet kapunk, azaz ha bővebb leírásokat olvashattam volna a környezetről. Bár ennek ellenére mind a szigeten, mind a palotában, mind pedig a kunyhóban és környékén megannyi dologgal el tudtam képzelni a látványvilágot, úgyhogy számomra ez nem jelentett gondot, akik pedig a tömörebb leíró részeket preferálják, nem lesz szükségük arra, hogy bekezdéseket/oldalakat ugorjanak át.

Amúgy a könyv kb. utolsó negyedéig két idősíkot váltogatva jönnek a fejezetek. Az egyikben a jelen játszódik, ami a szigeten folyik. A másikban pedig a múlt, amiben részeseivé válhatunk annak, hogy miként s miért jutott főszereplőnk a szigetre. 

Szeretném még kicsit izgatni a fantáziátokat, úgyhogy pár sort írok még így is róluk, egy csipetnyi spoilerrel meghintve: 

 A múltbéli síkon: 
Cessilly szülei voltak Egan királyi párja, de meghaltak. Haláluk után a nagybátyja lett a király, aki bár nem volt szülőnek való, de imádta unokahúgát, és utolsó rokonaként ő vált a gyámjává. Viszont ő is meghalt, így Cessilly, ahogy nagykorúvá vált, lett a királynő. De egy farkasmaszkot viselő banda forradalmat próbál kirobbantani. (SPOILER!) Közben kiderül, hogy Cessillynek van egy ikerfivére.

– A szigeten pedig: 
Több különleges lénnyel ismerkedhetünk meg, (SPOILER!) akik amúgy mind elítéltek, s legtöbbjük ember volt egykoron. Maga a sziget sem sziget igazából, és számunkra itt kezdődik igazán a két kelta isten harca

Na? Izgi, ugye?

Az Egan Krónikák egy egészen új köntösben mutatja be az ehhez hasonló fantasyk világát, és nekem tetszett, amit láttam! 
Könnyed, érdekes, pörgős, izgalmas, szép. Szinte észrevétlenül peregtek az oldalak a szemem előtt, s máris a végére értem. Na, ha valamit, hát ezt a könyvet rövidnek érzem. Szívesen ellettem volna még tovább ebben a világban.

Várva várom a folytatást!

Írónőnknek pedig nagyon köszönöm a lehetőséget, hogy játszhattam a könyvéért, és hogy volt oly' kedves, hogy elküldte hozzám! És további sok sikert kívánok, csak így tovább!


Köszönjük a
Fotót: Pásztor Digi Gábornak,
( GP Photography Gabor Pasztor )
És a Sminket: Sóvári Dórának

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió, Molnár Attila – Joe Miller avagy A főnök halála

 Sziasztok!

Egy szinte még egyáltalán nem ismert könyvről osztom meg veletek a véleményemet, és ezer örömmel, ugyanis bőven megérdemli, hogy ismertté váljon!


A story eleje nekem filmek terén a Kill Bill 2. részét juttatta eszembe, abból is a Chapter Nine  Elle and I-os részt, amikor Elle a járgányával a sivatagban repeszt Bill öccséhez. (Bár ebben lehet, hogy része volt a borítónak is.

Amúgy ez a történet eléggé más, bár ha jobban belegondolok, vannak benne hasonlóságok, mint pl. hogy főhősünk faggatja az emberkéket (Uma a filmben: HOL VAN BILL!?), aztán, hogy minden gond nélkül megússza, hogy egyáltalán köröznék mint gyilkost, na meg pár vérfröccsenős  már-már Tarantinós  jelenet. Szóval számomra néhol tényleg hasonló hangulatot tudott idézni, és mivel szeretem a Kill Bill filmeket, ezt abszolút nem bántam.

A történet alapjául valamiféle drogkereskedelem szolgál (mint végül kiderült), bár inkább arról szól, hogy Joe legjobb barátját kinyírják, és (részben nyomozóként) szépen elkezdi visszakeresni a gyilkosai megbízójának a megbízójának a megbízóját, persze halottakat hagyva maga után. Igen, ezzel egy kissé bosszúhadjárat ízű a dolog (ezzel is hozva a Kill Bill-séget számomra), de amúgy inkább azt mondanám, hogy az önérdek hajtotta  de hogy miért gondolom így, azt nem árulom el! Annyit igen, hogy zseniálisan volt megoldva, hogy végül hogyan s miért is a legjobb barátját tették el láb alól. (Akik még nem olvasták, azok számára biztos furán hangzik, hogy annál a résznél én jót röhögtem, miközben mondogattam, hogy mekkora f*sz ez az ember!?

A krimijelleg mellett van benne akció is (meg vééér), és ez mind lágyítva van egy igazán különleges testvéri kapcsolattal, ugyanis Joenak van egy tündéri húga, aki persze aggódik a bátyjáért.

Hát nem tudom... tőlem ez a fajta testvérkapcsolat egészen idegen, hiszen mi a bátyáimmal nemhogy nyilvánosan, hanem sehogyan sem imádjuk ily módon egymást. Persze, érezhető a kötelék közöttünk is, a szeretet meg a tisztelet, de... hát közel sem úgy meg annyira, mint Joe és Sophie között. Mondjuk a mi szüleink élnek, s nem egymást kellett felnevelnünk, na de na.
Joe és Sophie szinte hihetetlenül aranyosak. Azaz különlegesen aranyosak.


Attila írói stílusa pedig egy picirit önmagamra (véleményírás terén) emlékeztet. Tisztán és őszintén vállalja önmagát, meg sem próbálja elhitetni az olvasóval, hogy na én pedig aztán profi író vagyok!, hanem a maga egyszerű és könnyed módján tálalja, ami megfogalmazódik benne. (Itt megemlíteném, hogy nincs részletes leírás senkiről s semmiről, mégis, valahogy a cselekmény által teljesen éles kép alakulhatott ki bennem mindenről s mindenkiről!) Egyesek gondolhatnák ezt amolyan lázadó módnak, pedig  magamból kiindulva  ez egyáltalán nem arról szól, nem amiatt van. Szimplán így esik nekünk jól, amit csinálunk, és bár nyitottak vagyunk a fejlődésre és tiszteljük a profikat, de mindemellett hűek is szeretnénk maradni önmagunkhoz, önnön egyszerű és laza mivoltunkhoz. (Merem remélni, hogy maga az író sem bánja, hogy a nevében is beszélek... és azért azt megemlíteném, hogy attól, hogy vele kapcsolatban ezt így érzem, még nem biztos, hogy így is van...)

Ebben a könyvben ez egyúttal könnyen érthetővé és emészthetővé teszi az olvasottakat, és talán részben emiatt a legtöbbek számára élvezhetőbbé is. 

Lehet, hogy nem egy mondjuk Stephen King kategória, viszont tipikusan olyan, amit kb. BÁRKINEK tudnék ajánlani, főleg, ha csak most barátkozik a molysággal, vagy csak egy könnyed olvasmányra vágyik. Ez az a könyv, amit simán el tudok képzelni az újságárusoknál, a postán, egy ajándékboltban, a lottózóban, a benzinkutakon...
És ezt nem negatívumként mondom! Nem egy neves író könyve virít ilyen helyeken occó kiskönyvként! És viszik is, mint a cukrot!

Úgyhogy, Attilám! A stílusod számomra rokonszenves, és nagyon örülök, hogy így egymásra találtunk. Én nem bánnám, ha tartanád ezt a vonalat, de bárhogy is legyen, őszintén remélem, hogy nem ez lesz az egyetlen regényed, és olvashatok majd még tőled! 

Így kívánom, hogy legyen még mit mesélned, és ehhez további sok sikert neked! 

Szeretettel:
E.Klaudia 

Ui.: és idéznék pár sort e könyvből : 

„[...] ez most valami házkutatás? Van erre önnek felhatalmazása?  izmozott a kereskedelmi munkatárs. 
 Chris Thomas elhalálozott tegnapelőtt és a nyomozás érdekében szeretném átnézni a papírjait. 
 A fenébe! Ez komoly? Most csak viccel, ugye? De hát olyan fiatal volt. 
 Nem viccelek sajnos. Halott.
 És hogyan halt meg? 
 Nem pattantak le róla a golyók, amikor rálőttek. 
 Megölték? Ilyen veszélyes a dohány biznisz?
 Láthatod. Szerintem keress másik munkát.

Ezúttal a Miller járgánnyal mentek, ami egy elektromos motorral, egyedileg épített Ford Evos koppintás volt, azzal a különbséggel, hogy az ajtajai szimplán nyíltak és nem pedig fölfelé. Az már túl giccses lett volna neki. Gyönyörű az a kocsi. Ha sikeres lesz ez a könyv, én is csináltatok egyet. Na, jó! Viccet félre. Elektromos, mivel a gazdája amennyire csak lehetett környezettudatos próbált lenni. 

 Maga biztos, hogy rendőr? Elég buta kérdéseket tesz fel. 
 Ne szemtelenkedj, te díszfasz. Azt hiszed, ha arra kerül a sor, szkanderversenyen döntjük el, hogy ki az erősebb? Felmutatom a jelvényem és szétlövöm a töködet.



A véleményemhez készült fotóról:
Szegény hyundai-om nem éppen egy musztáng, de bőven van annyira egyedi (alig van már eredeti része), mint Joe kocsija! (És igen, itt-ott lógnak rajta dolgok. De no para, biztonságosan működik!)

Fotó: Pásztor Digi Gábor (GP Photography Gabor Pasztor )
Smink: Sóvári Dóra

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió, Chris Land – Lélekvesztő I., II.

 Sziasztok!

Ma Chris Land  Lélekvesztő I. és II. könyvéről osztom meg veletek a véleményemet.



A borító(k):

Miután a Vivecánál szóvá tettem a hasonlóságot az első és a második kötet borítója kapcsán, a Lélekvesztőnél nem is tudom, hogy mit mondjak. Nem igen látni ilyet mostanában.
Azért nem fordítottunk különösebb figyelmet arra, hogy a velük készített fotóimon mindkettő rendesen látszódjon  mert teljesen egyformák! Leszámítva, hogy az egyikre I.rész, a másikra II.rész van írva. Még a fülszöveg is szórul szóra ugyanaz.
Ez nagyon furcsa benyomást keltett bennem.
Viszont, ha eltekintünk a duplázottságtól, és magát a képet nézzük... Mivel totál nem érdekelt az egyiptomi világ és kultúra, sokáig szépen tovább is siklottam rajta, hisz' a borítóról egyértelműen lerí, hogy ez bizony nem szólhat másról.
Ámde! Ha valaki, hát Chris Land cseppet sem fogja vissza magát, ami a marketinget illeti. Vagy ha igen, akkor milyen lenne, ha nem fogná vissza magát? Úton-útfélen az ő egyiptomi posztjai jöttek/jönnek velem szembe, és már-már dacból döntöttem úgy: OKÉ! MEGVESZEM! ELOLVASOM! (Pedig nem szokásom az ilyen.) Hozzáteszem, amúgy becsülendő, hogy ő nem rest, és legfőképp nem szégyenlősködik posztolni és írni a könyvéről, reklámozni, megosztani velünk. Sokakéról pont ennek hiánya miatt mégcsak nem is hallottam. Szóval a dacomon túl, úgy is gondolom, hogy ennyi meló után bőven meg is érdemelte, hogy nyissak a könyve témája felé, és elolvassam.

Nézzük is, hogy ilyen hozzáállással miként is tudtam megélni a borító(ko)n belül nyomtatott storyt.



A Lélekvesztő 1. része:

Már az első pillanattól kezdve nagyon gyors iramot diktált az írónő, ami a cselekményt illeti. Jó ideig meg sem pihent, hipp-hopp jöttek és mentek az események, gyakran felfogni sem volt időm. A könyv közepe tájékán pihent meg picit talán először, amikor is lírikusan írt vagy két oldalon keresztül a holdról. Szépnek szép volt, de oda nem illőnek éreztem, és talán ezért nem is igazán értettem, hogy ez hogyan s miért került bele.
No de, nézzük a pörgős részeket.
A főszereplőnkkel indul a story (Christina Webster), aki épp munkanélküli, és kezdetekben egy elég peches-balszerencsés valakinek tűnik.
Nézőpont kérdése, hogy a szerencse vagy balszerencse folytán, de az ölébe pottyan egy munkalehetőség. Amolyan küldetés Egyiptomba, régiségeket felkutatni/megszerezni. Valójában másnak szánták a melót, ő csak véletlen csöppent a képbe, és saját személyazonosságát letagadva, gyakorlatilag átvette az illetékes helyét.
Belőlem már ezzel a tettével vegyes érzéseket váltott ki, mert hogy ez egy veszélyes munka, ami szakértelmet is igényel, ennek ellenére fejest ugrott bele. Szóval, most ő bátor, vakmerő, vagy hülye?
És már az itt elejtett pár megszólalásával be is mutatkozott: az átlaghoz képest elég harsány, nagyszájú nő, akinek amúgy megvan a magához való esze, csak épp a szájaláson kívül mintha nem igen használná másra. (A story folyamán azért néha-néha mégiscsak.)
És ezt nem rosszindulatból mondom, hanem szimplán nekem ez volt a benyomásom. De biztosra veszem, hogy vannak, akik számára ezáltal ő egy vicces karakter, viszont engem itt még nagyon nem nyert meg. Érdekesnek érdekes, de nem lett a kedvencem.
A történet a továbbiakban számomra egy hatalmas nagy kuszaság. Hogy ki kivel van, ki kit hajkurász és miért, és amúgy is, hogy lehet, hogy mindenki a főszereplőnkre (is) hajt, annak ellenére, hogy relative hamar kiderült, hogy neki ehhez az ügyhöz kb semmi köze? No de mindegy, ő töretlenül úgy tesz, mintha valóban az ő küldetése lenne a dolog, s mintha lenne hozzá szakértelme. Közben a pasi szereplők pedig ping-pongozva adogatják egymásnak, de nem szexuális értelemben, hanem nem is igazán értem, hogy miért, mert igazán belegondolva a feladat szempontjából továbbra sem tartom egy lényeges személynek, de valahogy mégis bent ragadt a történetben.
Ha jól értettem, a lényege a storynak, hogy valamiféle tekercseket kell összegyűjteniük, hogy egésszé váljon a térkép és a rejtvény, ami egy rettegett hegy bejáratát jelöli, ami nyilván egy kincses barlanghoz vezető, sok-sok csapdával tűzdelt járatra/járatokra nyílik.
Szóval több rejtély megfejtése és rengeteg nehézség leküzdése árán (mérgezés, verekedés, menekülés, betegség stb.) végül összerakták a tekercseket, megfejtették, hogy hol lehet a hegyen a bejárat, aztán meg is indultak.
A sztorinak van némi misztikus vonala is (pl. van egy kisgyerek, aki előre megmondja, ki fog meghalni és hogyan, meg átkok stb.), de amúgy még ezek a részek is zavarosak számomra.
A karakterek meg pláne. Fogalmam sincs, hogy ki kivel van úgy istenigazából, egyedül Webstert tudom biztosra, hogy őt nem a rosszindulat vezérli. Bár magával a jellemével a könyv végére sem sikerült igazi szimpátiát éreznem. Egyszerűen nem az esetem.
Azért is kíváncsi vagyok a 2.részre, mert visszaolvasva az eddigi soraimat, igazán jót még nem igen tudtam írni, pedig őszintén mondom, nem volt rossz érzés olvasni. Lehet, hogy csak túl fáradt voltam Chris Land stílusához ezen a héten.
Ugyanis olyan egyedi stílusban és hangnemben ír, amit szerintem leginkább csak a vele egy hullámhosszon levők értenek meg könnyedén. Nos, úgy látszik, hogy nekem ezt még szoknom kell.



Úgyhogy veszem is a Lélekvesztő 2. részét a kezembe!

És kiolvastam!

Nos, már sejtem, hogy miért kapta mind a két könyv ugyanazt a borítót.
Gyakorlatilag a két könyv az egy hatalmas nagy könyv, mintegy félbevágva. Éppen ott kezdődik a második, ahol az első abbamaradt.

No de, nézzük, hogy mi is volt benne.

Itt már jobban kibontakoztak a karakterek, nem csak egymás üldözéséről, kijátszásáról és átveréséről szólt a történet. Eljutottak a hegyhez, megtalálták a járatokat, aztán elkezdődött a kalandtúra. Életveszélyes csapdákon, különböző rejtvényekkel, hieroglif és egyéb üzenetekkel. Nyilakkal, szakadékokkal, mérgező vegyületekkel bekent fáklyákkal stb.
Azaz volt itt minden, ami egy igazán színes, ötletes, érdekes és izgalmas kalandfilmhez kell... ööö... nem, nem film, hanem könyv. Ez most egy könyv..!?
Hát én frankón popcornt burkoltam meg jegesteát szürcsöltem hozzá. Nekem hozta a filmes izgalmakat, és irtóra élveztem!
A könyv felére már teljesen megtudtam szokni az írónő stílusát, és őszintén  jól tudott esni, sőt, amik a történetet illetőleg az első résznél még zavarosak voltak, itt szépen tisztázva lettek, még nekem is többnyire értelmet nyertek az ott olvasott dolgok (is). Pl. hogy miért hajtott mindenki annyira Websterre, és arra is, hogy ki kivel van/volt, és miért.
Egy karaktert ki is emelnék, akit a leginkább sikerült megkedvelnem: ő Lahoud.
Csóri toxikológus, aki igazából bármekkora is a gáz, nem igazán hatódik meg, azaz ha ki is mondja, hogy fél (egyszer talán, ha előfordult), egyáltalán nem úgy tűnik. Igen laza pasas, és ő a legmókamikibb a mókamikik között.
Egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor Saleh meghalt. Tetszett, ahogy Webster átsegítette a túloldalra, meg olyan különleges volt az egész jelenet hangulata. Nem az az átlagos gyászos, hanem valami egyedi.
Webster totál laikus létére igencsak képben volt, ami az ókori történelmet, meg ami a kémiát, na meg ami a bibliát illeti. Akadnak átlagemberek, akik bármit elolvasnak, megragad a buksijukban. Nos, szerencsés véletlen, hogy Websterünk épp közéjük tartozik, és olvasott már pl. az egyiptomi témában. Gyakran hasznát vették az ő ötleteinek is, nem csak csetlett-botlott, meg veszélyeztette a többiek életét  habár volt olyan is, nem is egyszer.
Ami még nagyon tetszett, az a könyv utolsó mintegy 100 oldala. Ahogy végső erejükkel, egymást támogatva kijuttatták magukat a hegyből.
És mindezidő alatt írónőnk szuper módszeresen felvezette, mintegy belefűzte a történetbe egy ettől független történet lehetőségét. Azaz ha jól sejtem, a Lélekvesztőnek nem lesz 3. része, hanem az itteni szereplőgárdánk egy-két karakterét még viszont fogjuk látni egy másik történet keretein belül. Méghozzá egy esőerdős sztoriban!
Na, Chris Land, kérlek, ne hagyj cserben, úgy elolvastam e két könyvedet, hogy az egyiptomi téma egyáltalán nem is érdekelt! Úgyhogy most, hogy egy esőerdőssel kecsegtetsz (ami meg pont hogy érdekelne!), megírjad ám!



Bár kalandjaim a Lélekvesztővel/Lélekvesztőkkel (a két könyvre gondolok) elég döcögősen indultak, de sikerült megszeretnem őket!
És minden elismerésem az írónőé! Hihetetlen nagy történelmi tudással rendelkezik, bárki, akinek szíve csücske az egyiptomi történelem és mitológia, mindenképp olvassa el! Amellett, hogy sokat tanulhat a témában e könyvekből, le merem fogadni, hogy élvezni is fogja.

Aztán, kedves írók!
Jó dolog a szerénység, de legyetek csak büszkék az eddig elért eredményeitekre,könyveitekre, és bátran reklámozzátok őket, hogy minél több helyre, emberhez eljuthassanak!

Köszönöm, Chris Land, hogy te nem fogtad vissza magad!

Két szösszenetet pedig meg is osztok veletek a 2. részből:

„– Azért ne ess pánikba, talán még van egy percünk.
 Még ha csak pánikba esnék, de ezek nyársak.
– Szóval itt lógjátok el a napot  támaszkodott a járat falának vigyorogva Lahoud, közben felénk irányította a lámpafényt, aztán komótosan letette a földre, a kötelet lerámolta magáról, hogy a végét az egyik kőhőz rögzítse.

„– [...] A csaták után levágatta az elesett katonák kezét, amit engesztelésül felajánlott az isteneknek.
 Szörnyű – nézegettem a végtagokat.
 Ez? III. Ramszesz a barbár törzsek körülmetéletlen péniszét is az isteneknek adta.
 Jó, hogy nőnek születtem, képzelem milyen csapdákat rejtettek el a folyosón nektek.
A férfiak arcáról tanulmányt lehetett volna írni, Lahoud zavartan rám, majd a társára pillantott. – Ugye ezzel nem azt akarta mondani, hogy ebben a járatban a tökünkre pályáznak?
 Meglehet – vonta meg a vállát régészem, mintha hidegen hagyná az elméletem.
 Ne hülyíts, akhi, mert itt és most fúrok egy lyukat... hé, ne olyan sietősen! – indult meg utánunk, aztán folytatta: – Azért ügyelj a farkadra, és szólj, ha bajban vagy.
 Vigyázz! – intett bronzemberem.
– Máris? – rémüldözött a múmiaboncoló, és a nadrágjához kapkodott.



És a fotókért pedig hálás köszönet:
Pap Valentinának, aki a fotókat készítette (és egyúttal a teve gazdája is), és Németh Katalin-nak, aki engem készített fel egy sminkkel.
És természetesen társmodellemnek, Aidának, a legtündéribb tevének!
Edina Lukácsnak pedig a "HazaÍrókosítást"!

A szereplőim együttesen egészítik ki egymást – vallja Ysabella Mallows, a Játék az élet... szerzője

Egyformán kedvelem valamennyi állandó szereplőmet. Együttesen egészítik ki egymást árulta el nekünk Ysabella Mallows, azaz Ótottné Varga Zsuzsanna az első regényével kapcsolatban. A Játék az élet... olyan önmagukban is érdekes szereplőket vonultat fel, akik valamiféle természetfeletti képességgel bírnak. Az írónő mesélt nekünk a karakterekről, a dimenziók ötletéről és a címről is, mely magában hordozza a történet hátterét.
Ez az első könyved. Mi volt a legnehezebb a regény létrejöttének folyamatában?
Úgy kezdtem neki az írásnak, hogy én már nagyon sok filmet láttam az amerikai életről, ezzel el tudok indulni. Rá kellett jönnöm, hogy ez csupán a valóság egy nagyon kis része. Az írás mellett a legtöbb időt a kutatómunka tette ki, amit igazán élveztem.

Két kisfiad van, és úton a harmadik gyermeked. Hogyan egyezteted össze az írást a munkával és az anyasággal?
Sokszor volt, hogy hetekig nem is jutott idő az írásra. Fáradt voltam, vagy teljesen tompa. A munkabeosztásom miatt előfordult, hogy a pihenőnapjaim a hétköznapokra (is) estek. Ilyenkor mindig elcsaltam egy-két órát a napból, vagy igyekeztem kicsit hamarabb ébredni, mint a gyerekek. Számomra a nyár az az időszak, mikor igazán a regényre tudtam koncentrálni, ilyenkor ugyanis két kisfiam néhány hetet a nagyszülőknél töltött. Hamarosan bővül a család, így biztosan sokkal kevesebb időm jut majd a folytatásra.

Melyik a személyes kedvenc jeleneted a könyvből?
Huh... Hát erre nem egyszerű a válasz, mert több kedvenc is van, de megpróbálok egyet kiemelni. Számomra talán az jelentette a legtöbbet, ahogy Ruby képes volt kezelni mindazt, amit Phoebe feltárt előtte. Továbbra is szeretettel fordult felé, és a lányaként tekintett rá.

Van kedvenc karaktered?
Nincs, mivel egyformán kedvelem valamennyi állandó szereplőmet. Együttesen egészítik ki egymást.

Számodra mi a legnehezebb az írás folyamatában?
Nem könnyű megítélni, hogy vajon az olvasó ugyanúgy lebilincselőnek vagy érdekesnek tartja-e majd a történetet. Mindig bizonytalan vagyok, hogy talán több izgalomra lenne szükség, vagy inkább egy kis csendre. Nekem ez jelenti a legnagyobb kihívást.



Honnan jött az ötlet, hogy párhuzamos dimenziók témájában szeretnél írni?
Maga a téma mindig is nagy érdeklődést váltott ki belőlem. Eljátszottam a gondolattal, hogy egy átlagos világ vajon miként fogadna egy párhuzamos dimenzióból érkező embert, vagy ő miként élné meg otthona elvesztését. Úgy véltem, egy felnőtt hamar elvérezne, ha bizonygatná igazát, így megmaradtam a kisgyermeknél, akinek élénk a fantáziája.

Sophie többször kerül sokkos állapotba a regényben, miközben látja a jövőt. Erre hogy-hogy ő képes, és a többi képességekkel bíró személy nem?
Én ezt egy folytatásos regénynek szánom, így ez a szál még meglepetés marad.

Arthur, a mentorszereplő micsoda valójában? Mitől más, mint a többiek?
Arthur is egy nagyon érdekes karakter. Ő ott is van, meg nem is. Úgy írnám le őt, mint egy fizikai testtel nem rendelkező, erősebb energiájú entitást. Képes fizikai testtel megjelenni, hatást gyakorolni a fizikai világra, de megjelenhet úgy is, hogy senki nem látja őt.

Mesélj egy kicsit a játékról, mint motívumról, ami a címben is szerepel. Mi mindent jelent a játék a könyvben? És miért épp ezt a címet választottad?
Magát a címet azért választottam, mert a könyv szereplői egy olyan világban élnek, ahol dúl a háború. Más szemszögből nézve ez a jó és a rossz harca egy fejlődési ugrás előtt álló dimenzióban. Arthur egy sakktáblához hasonlítja az életet, ahol a fehér bábuk a tiszta lelkek, egyúttal az alvók is. A sötét bábuk képviselik azt az oldalt, mely szeretné, ha a játék kudarccal végződne, azaz a fontosabb bábuk elbuknának. A fehér oldal feladata, hogy felébressze az alvókat, mielőtt a sötét oldal kiüti őket, vagy a saját oldalára állítja.

Lehet már tudni a folytatás címét?
Bevallom őszintén, még nem gondolkoztam rajta.

A következő kötetben tudunk meg többet Sophie dimenziójáról?
Nem, azzal a szállal végzett a történet, de sok másra meg lesz majd a válasz.

Ti írtátok: Pethő Kinga recenziója, Róbert Katalin – Keresd az igazit!

 


Róbert Katalin neve korábbról is ismerős volt számomra, mégis csak most jutottam el odáig, hogy el is olvassam egy írását. Ha magyar írókról beszélek, mindenképpen meg szeretem említeni, ha személyesen, emberként is kedvelem, és vele bizony ez a helyzet – jó szívvel álltam neki az egyik kevésbé ismert könyvének, a Keresd az igazit!-nak, mert a közösségi médiából ,,megismert” személyisége és a történeteiben boncolgatott témák után szinte biztos voltam benne, hogy nem fogok csalódni. Ez volt az első alkalom, hogy magyar szerző tollából olvastam fantasyt, így a Keresd az igazit! tényleg valódi vízválasztónak bizonyult számomra.

Beismerem, amikor tavaly levettem a Libri polcáról, elsősorban a borítója fogott meg. Kifejezetten szeretem a minimalista, mégis hangsúlyos dizájnt a borítókon, ez pedig maximálisan kielégítette minden igényemet. A fekete háttér előtt levő világos mandalaszerű motívum remekül megadja az alaphangulatát a könyvnek, mégsem vonta el a figyelmet a címről, ami sajnos sok más borító esetében beleveszik a mintákba.

Szeretnék figyelmeztetni minden olvasót, hogy a bejegyzés spoilereket tartalmazhat, ezért aki nem olvasta még a könyvet, és nem szeretne lelőni magának semmit, óvatosan olvassa! Köszönöm!

A borító mellett természetesen a történet volt a másik, ami levett a lábamról. A könyv kezdetén Milót ismerhetjük meg, akinek leendő olvasóként az lesz a feladata, hogy a Tír-sziget lakóit a kezükön levő jel alapján társpárokká nyilvánítsa, és hozzásegítse őket a valódi párjuk megismeréséhez. Ő maga olvasóként nem kötődhet, nem fogja megtalálni a párját, mindennek ellenére elégedett a munkájával és a jövendő életével. Mindeközben Biríd falujában Elina komoly csatát vív magával: el kell búcsúznia a szerelmétől, Kellántól, akivel ugyan gyerekkoruk óta szeretik egymást, de mivel a jelük ugyanazon a kezükön van, sosem léphetnek társkötésbe – az egykezes kötések kinyilvánítása ugyanis szigorúan tilos. Elina, miután egy olvasó közli vele, hogy megtalálták a párját, útnak indul egy messzi halászfaluba, de titkon nem adja fel a reményt, hogy egyszer viszontláthatja Kellánt. A párja megismerésekor ez a remény elhatározássá növi ki magát, a férfi ugyanis nem érez iránta kötődést, és miután az egyetlen barátja is elmegy a faluból, Elina úgy dönt, inkább elmenekül a szigetről, semmint így kelljen tovább élnie. A csónakja hajótörést szenved a tengeren, de egy titokzatos idegen, Deniel megmenti és elviszi arra a helyre, ahol Milo is él.
Milo eközben óriási bajba kerül: a mesteréről kiderül, hogy titkon megesketett egykezes párokat is, ezért halálra ítélik és kivégzik, Milót pedig az a veszély fenyegeti, hogy sose lehet mester. A fiú Elinában látja az egyetlen menekülőutat: úgy gondolja, ha hazavezet egy kesergőt, a többi mester látni fogja, hogy ő is alkalmas a köpenyükre, mert komolyan gondolja a hivatását. Az idő múlásával azonban válaszutak elé kényszerül, és el kell gondolkodnia, mi számára a fontosabb: a mesteri hivatása, vagy hogy segítse az egykezes párok boldogságát?

Ez a könyv annak ellenére, hogy viszonylag rövid, meglehetősen összetett. Olvasás közben ez egyáltalán nem tűnt fel, mert az események logikusan követik egymást, és – mint a fantasy könyvekben oly sokszor – nincs bevonva töméntelen mellékszál: itt csak a négyes van, és az erőfeszítéseik, hogy elfogadtassák az egykezes kötések jogosultságát. Maga a stílus is gördülékeny, az egyszerű mondatszerkezetek és a több rövid részre tagolt fejezetek megkönnyítik az olvasást, de ezzel együtt a leírások érzékletesek, a tírek hitrendszere részletesen ki van fejtve, a karakterek érzelmei pedig átélhetőek. Az írásmódhoz hasonlatosan a világ is nagyon érdekesen van felépítve, és ugyan én még életemben nem voltam úgy összezavarodva, mint az első harminc-negyven oldalon, egy idő után belesimultam ebbe a rendszerbe, és nekem is olyan természetessé vált, mint maguknak a szereplőknek. Itt mutatkozott meg előttem először Róbert Katalin zsenije, mert annak ellenére, hogy a világot szemernyire sem találtam szimpatikusnak, meg tudtam érteni a szereplők motivációit, és ha valami nem úgy sült el, ahogy akarták, velük együtt tudtam szomorkodni, mert megértettem és átláttam a társadalom felépítését.

Sajnos azonban – ahogy az rengeteg fantasyban lenni szokott – az érdekes világ mellett nem maradt nafta az érdekes karakterekre. Külön reménykedtem, hogy azért, mert kevesen lesznek, majd több idő jut mindegyikük kifejtésére, de sajnos ez nem valósult meg. Mind Milo, Elina, Deniel és Kellán megmaradtak a kalandregények tipikus szereplőinek a szintjén: ott volt a fiatal fiú, aki azt hiszi, érti az egészet, ott van a lány, aki túl jól érti az egészet, ott a rejtélyes, idegen földről érkezett lázadó, és ott van a fiú, aki… van. Na igen, Kellánról nem tudunk meg túl sok mindent, és ez valószínűleg az időhiány rovására írható. A történet nagy részében a szereplőink nem is találkoznak egymással, és ugyan ez elengedhetetlen volt a narratíva szempontjából, mégis nagyon sajnálatos, mert így az egymáshoz fűződő kapcsolatuk szinte egyáltalán nincs kibontva. Elina és Kellán szerelme többé-kevésbé átérezhető, de a fiút csak Elina elbeszéléséből ismerhetjük meg, azt nem igazán látjuk, hogy milyen is ő igazán. Deniel és Milo szerelme pedig egyszerűen elkapkodott. Addig, amíg a kapcsolatuk megmaradt egyszerű testi vonzalom szintjén, nagyon tetszettek, de amint bejöttek az érzelmek és a dráma a képbe, az egész dinamikájuk kisiklott. Nem tudjuk meg, miért szerettek egymásba, miért akarnak kitartani egymás mellett, és úgy egyáltalán mi az, ami miatt vonzódni kezdtek egymáshoz.

És itt jön egy hatalmas DE – mert annak ellenére, hogy a csapatdinamika elnagyolt, az egész bagázs végtelenül szórakoztató. Elina szimpatikus és kompetens női szereplő, amikor pedig visszament Kellánért a faluba, elfacsarodott a szívem, mert egyszerűen éreztem, hogy tényleg szereti ezt a fiút. Milo konfliktusai abszolút átélhetőek és elkeserítőek, és ki ne akarná együtt látni őket Deniellel? Nem hittem volna, hogy ez lehetséges, de egy maroknyi viszonylag klisés szereplő olyan feszültséget tudott összedobni, hogy legszívesebben a falhoz csaptam volna a könyvet olvasás közben.

Ez a feszültség pedig egyértelműen a szerelmi kapcsolatokon alapszik. Amikor belekezdtem, kicsit féltem, hogy ez is egy nyáltól csöpögő romantikus fantasy lesz, de hála az istennek a szerelem ,,filozófiájára” (meddig érdemes elmenni a szerelemért, micsoda erőt adhat, ha az embert szereti a társa, mikor tudjuk, hogy érdemes elengedni valakit) sokkal nagyobb hangsúly került, mint magára a szerelem kibontakozására. Újszerű és rettentő szimpatikus felfogás, sokkal több fantasy könyvbe kéne ez a fajta vonal.

És akkor ott van az egykezes kötések körüli vita.

Valószínűleg, ahogy ezt a kis összefoglalót elolvastátok, már ti is sejtitek, mire lesz ez az egész kihegyezve, és olvasás közben is eléggé kilógott a lóláb: ez a könyv egy az egyben az üzenetére épít. Ez egy remek köntösbe csomagolt, élvezetes tanmese a melegházasságok és úgy általában a meleg kapcsolatok létjogosultságáról és elfogadásáról.

De hát Elina és Kellán nem melegek! Most akkor hogy is van ez?

Igen, nem melegek, és pont ez benne a legjobb. Az ember, amikor olvassa, milyen nevetséges érveket sorakoztatnak fel a mesterek az egykezes kötések ellen, csak a fejét fogja, aztán egy kicsit belegondol, és ráébred, hogy ugyanezek a tévhitek köztünk is megvannak, csak éppen azért, mert a párok tagjai melegek, nem tűnnek ennyire nagy hülyeségnek. Példának okáért: a tírek szerint az egykezes párok gyermekei átkozottak lesznek örök életükre, mert a szüleik is azok. Nem ismerős ez valahonnan? Remekül kommunikált üzenet, talán az egyik legjobb, amit eddig LMBTQ-irodalom berkein belül olvastam.

És akkor itt a másik, sokkal, de sokkal fontosabb üzenet is, aminek az utóbbi idők történéseinek fényében még komolyabb jelentősége lett, mint eddig. Ehhez azonban figyelmeztetnem kell titeket egy spoilerre, ami ugyan, ha az ember ismerős az ,,ifjú világprobléma-megoldó” történetszálban, kikövetkeztethető, de azért csak óvatosan. Szóval, most, hogy alaposan felkészültetek, vágjunk is bele!

Tehát, Milo mesteréről ugyebár kiderül, hogy egykezes párokat szöktetett át a tenger túloldalán lévő szigetre, ahol az emberek jelöletlenül élik az életüket. A tírek hite szerint a Napéshold büntette meg őket, többek között az egykezes társkötések miatt. A történet szerint a Napéshold egy prófétának nyilatkoztatta ki az akaratát, miszerint nem lehet más elfogadott, csakis az a kötés, ami az ellentétes kezű jelöltek között van. Viszont az utazása során Milo rájön, hogy az egykezes kötésben élőket nem verte meg semmiféle átok, és mikor visszarohan a mesterekhez, hogy ezt a tudtukra hozza, kiderül, ők ezzel rég tisztában vannak – csak azért üldözik még mindig az egykezeseket, hogy valakit hibáztathassanak a szigeten megeső szerencsétlenségek miatt.

Most már ti is látjátok, igaz? Ez nem más, mint gyűlöletpropaganda.

Szinte felkiáltottam, mikor ez az üzenet is eljutott hozzám, mert atyavilág, mennyire fontos, hogy erről is beszéljünk! Főleg a mai Magyarországon, ahol a félelemkeltés és a gyűlöletkampány virágkorát éli, egy ilyen jól kommunikált üzenet kincset ér. Az írónő mesterien mutatta be Milo karakterén keresztül, mennyire káros lehet egy ilyen tagadáson alapuló rendszerben felnőni, de közben azt is, hogy nem lehetetlen ebből a helyzetből kitörni. Ha az ember kicsit körültekint a világban, beszél olyanokkal, akik ellen próbálták felhergelni, mérlegeli mindkét fél álláspontját, hamar rájön, hogy a tragédia talán mégsem olyan hatalmas, mint mondják. Csak gratulálni tudok ehhez a vonalhoz, nagyon erős, nagyon hasznos, a bemutatása pedig egyszerűen díjat érdemlő.

Summa summarum: ez egy kifejezetten izgalmas, fordulatos történet olyan értékekkel, amik a békés együttélés szempontjából elengedhetetlenek. Ha LMBTQ ember vagy, mindenképpen ajánlom ezt a könyvet, mert ugyan biztos, hogy fel fog húzni, jó érzés lesz látnod, ahogy a szereplők lassan meggondolják magukat – ha pedig nem vagy a közösség tagja, ez egy nagyon elgondolkodtató könyv lehet számodra. Egyszóval: ajánlom mindenkinek, mert biztos, hogy megtaláljátok benne a magatok gondolkodnivalóját.

Köszönöm, hogy elolvastátok!