S.A. Locryn - "Figyelem, hogy megértik-e valaha, mindig az lesz a jobb ember, aki szeretettel viszonyul még akár gyűlölködőkhöz is."
Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió, Lily Defiant Egan krónikák – Történet egy tündér tollából
Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió, Molnár Attila – Joe Miller avagy A főnök halála
Sziasztok!
Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió, Chris Land – Lélekvesztő I., II.
Sziasztok!
A szereplőim együttesen egészítik ki egymást – vallja Ysabella Mallows, a Játék az élet... szerzője
Ti írtátok: Pethő Kinga recenziója, Róbert Katalin – Keresd az igazit!
Róbert Katalin neve korábbról is ismerős volt számomra, mégis csak most
jutottam el odáig, hogy el is olvassam egy írását. Ha magyar írókról beszélek,
mindenképpen meg szeretem említeni, ha személyesen, emberként is kedvelem, és
vele bizony ez a helyzet – jó szívvel álltam neki az egyik kevésbé ismert
könyvének, a Keresd az igazit!-nak, mert a közösségi médiából
,,megismert” személyisége és a történeteiben boncolgatott témák után szinte
biztos voltam benne, hogy nem fogok csalódni. Ez volt az első alkalom, hogy
magyar szerző tollából olvastam fantasyt, így a Keresd az igazit!
tényleg valódi vízválasztónak bizonyult számomra.
Beismerem, amikor tavaly levettem a Libri polcáról, elsősorban a borítója
fogott meg. Kifejezetten szeretem a minimalista, mégis hangsúlyos dizájnt a
borítókon, ez pedig maximálisan kielégítette minden igényemet. A fekete háttér
előtt levő világos mandalaszerű motívum remekül megadja az alaphangulatát a
könyvnek, mégsem vonta el a figyelmet a címről, ami sajnos sok más borító
esetében beleveszik a mintákba.
Szeretnék figyelmeztetni minden olvasót, hogy a bejegyzés spoilereket
tartalmazhat, ezért aki nem olvasta még a könyvet, és nem szeretne lelőni
magának semmit, óvatosan olvassa! Köszönöm!
Ez a könyv annak ellenére, hogy viszonylag rövid, meglehetősen összetett.
Olvasás közben ez egyáltalán nem tűnt fel, mert az események logikusan követik
egymást, és – mint a fantasy könyvekben oly sokszor – nincs bevonva töméntelen
mellékszál: itt csak a négyes van, és az erőfeszítéseik, hogy elfogadtassák az
egykezes kötések jogosultságát. Maga a stílus is gördülékeny, az egyszerű
mondatszerkezetek és a több rövid részre tagolt fejezetek megkönnyítik az
olvasást, de ezzel együtt a leírások érzékletesek, a tírek hitrendszere
részletesen ki van fejtve, a karakterek érzelmei pedig átélhetőek. Az
írásmódhoz hasonlatosan a világ is nagyon érdekesen van felépítve, és ugyan én
még életemben nem voltam úgy összezavarodva, mint az első harminc-negyven
oldalon, egy idő után belesimultam ebbe a rendszerbe, és nekem is olyan
természetessé vált, mint maguknak a szereplőknek. Itt mutatkozott meg előttem
először Róbert Katalin zsenije, mert annak ellenére, hogy a világot szemernyire
sem találtam szimpatikusnak, meg tudtam érteni a szereplők motivációit, és ha
valami nem úgy sült el, ahogy akarták, velük együtt tudtam szomorkodni, mert
megértettem és átláttam a társadalom felépítését.
Sajnos azonban – ahogy az rengeteg fantasyban lenni szokott – az
érdekes világ mellett nem maradt nafta az érdekes karakterekre. Külön
reménykedtem, hogy azért, mert kevesen lesznek, majd több idő jut mindegyikük kifejtésére,
de sajnos ez nem valósult meg. Mind Milo, Elina, Deniel és Kellán megmaradtak a
kalandregények tipikus szereplőinek a szintjén: ott volt a fiatal fiú, aki azt
hiszi, érti az egészet, ott van a lány, aki túl jól érti az egészet, ott a
rejtélyes, idegen földről érkezett lázadó, és ott van a fiú, aki… van. Na igen,
Kellánról nem tudunk meg túl sok mindent, és ez valószínűleg az időhiány
rovására írható. A történet nagy részében a szereplőink nem is találkoznak
egymással, és ugyan ez elengedhetetlen volt a narratíva szempontjából, mégis
nagyon sajnálatos, mert így az egymáshoz fűződő kapcsolatuk szinte egyáltalán
nincs kibontva. Elina és Kellán szerelme többé-kevésbé átérezhető, de a fiút
csak Elina elbeszéléséből ismerhetjük meg, azt nem igazán látjuk, hogy milyen
is ő igazán. Deniel és Milo szerelme pedig egyszerűen elkapkodott. Addig, amíg
a kapcsolatuk megmaradt egyszerű testi vonzalom szintjén, nagyon tetszettek, de
amint bejöttek az érzelmek és a dráma a képbe, az egész dinamikájuk kisiklott.
Nem tudjuk meg, miért szerettek egymásba, miért akarnak kitartani egymás
mellett, és úgy egyáltalán mi az, ami miatt vonzódni kezdtek egymáshoz.
És itt jön egy hatalmas DE – mert annak ellenére, hogy a csapatdinamika
elnagyolt, az egész bagázs végtelenül szórakoztató. Elina szimpatikus és
kompetens női szereplő, amikor pedig visszament Kellánért a faluba,
elfacsarodott a szívem, mert egyszerűen éreztem, hogy tényleg szereti
ezt a fiút. Milo konfliktusai abszolút átélhetőek és elkeserítőek, és ki ne
akarná együtt látni őket Deniellel? Nem hittem volna, hogy ez lehetséges, de
egy maroknyi viszonylag klisés szereplő olyan feszültséget tudott összedobni,
hogy legszívesebben a falhoz csaptam volna a könyvet olvasás közben.
Ez a feszültség pedig egyértelműen a szerelmi kapcsolatokon alapszik. Amikor
belekezdtem, kicsit féltem, hogy ez is egy nyáltól csöpögő romantikus fantasy
lesz, de hála az istennek a szerelem ,,filozófiájára” (meddig érdemes elmenni a
szerelemért, micsoda erőt adhat, ha az embert szereti a társa, mikor tudjuk,
hogy érdemes elengedni valakit) sokkal nagyobb hangsúly került, mint magára a
szerelem kibontakozására. Újszerű és rettentő szimpatikus felfogás, sokkal több
fantasy könyvbe kéne ez a fajta vonal.
És akkor ott van az egykezes kötések körüli vita.
Valószínűleg, ahogy ezt a kis összefoglalót elolvastátok, már ti is
sejtitek, mire lesz ez az egész kihegyezve, és olvasás közben is eléggé
kilógott a lóláb: ez a könyv egy az egyben az üzenetére épít. Ez egy remek
köntösbe csomagolt, élvezetes tanmese a melegházasságok és úgy általában a
meleg kapcsolatok létjogosultságáról és elfogadásáról.
De hát Elina és Kellán nem melegek! Most akkor hogy is van ez?
Igen, nem melegek, és pont ez benne a legjobb. Az ember, amikor olvassa,
milyen nevetséges érveket sorakoztatnak fel a mesterek az egykezes kötések
ellen, csak a fejét fogja, aztán egy kicsit belegondol, és ráébred, hogy
ugyanezek a tévhitek köztünk is megvannak, csak éppen azért, mert a párok
tagjai melegek, nem tűnnek ennyire nagy hülyeségnek. Példának okáért: a tírek
szerint az egykezes párok gyermekei átkozottak lesznek örök életükre, mert a
szüleik is azok. Nem ismerős ez valahonnan? Remekül kommunikált üzenet, talán
az egyik legjobb, amit eddig LMBTQ-irodalom berkein belül olvastam.
És akkor itt a másik, sokkal, de sokkal fontosabb üzenet is, aminek az
utóbbi idők történéseinek fényében még komolyabb jelentősége lett, mint eddig.
Ehhez azonban figyelmeztetnem kell titeket egy spoilerre, ami ugyan, ha az
ember ismerős az ,,ifjú világprobléma-megoldó” történetszálban,
kikövetkeztethető, de azért csak óvatosan. Szóval, most, hogy alaposan
felkészültetek, vágjunk is bele!
Tehát, Milo mesteréről ugyebár kiderül, hogy egykezes párokat szöktetett át
a tenger túloldalán lévő szigetre, ahol az emberek jelöletlenül élik az
életüket. A tírek hite szerint a Napéshold büntette meg őket, többek között az
egykezes társkötések miatt. A történet szerint a Napéshold egy prófétának
nyilatkoztatta ki az akaratát, miszerint nem lehet más elfogadott, csakis az a
kötés, ami az ellentétes kezű jelöltek között van. Viszont az utazása során
Milo rájön, hogy az egykezes kötésben élőket nem verte meg semmiféle átok, és
mikor visszarohan a mesterekhez, hogy ezt a tudtukra hozza, kiderül, ők ezzel
rég tisztában vannak – csak azért üldözik még mindig az egykezeseket, hogy
valakit hibáztathassanak a szigeten megeső szerencsétlenségek miatt.
Most már ti is látjátok, igaz? Ez nem más, mint gyűlöletpropaganda.
Szinte felkiáltottam, mikor ez az üzenet is eljutott hozzám, mert atyavilág,
mennyire fontos, hogy erről is beszéljünk! Főleg a mai Magyarországon, ahol a
félelemkeltés és a gyűlöletkampány virágkorát éli, egy ilyen jól kommunikált
üzenet kincset ér. Az írónő mesterien mutatta be Milo karakterén keresztül,
mennyire káros lehet egy ilyen tagadáson alapuló rendszerben felnőni, de közben
azt is, hogy nem lehetetlen ebből a helyzetből kitörni. Ha az ember kicsit
körültekint a világban, beszél olyanokkal, akik ellen próbálták felhergelni,
mérlegeli mindkét fél álláspontját, hamar rájön, hogy a tragédia talán mégsem
olyan hatalmas, mint mondják. Csak gratulálni tudok ehhez a vonalhoz, nagyon
erős, nagyon hasznos, a bemutatása pedig egyszerűen díjat érdemlő.
Summa summarum: ez egy kifejezetten izgalmas, fordulatos történet olyan értékekkel,
amik a békés együttélés szempontjából elengedhetetlenek. Ha LMBTQ ember vagy,
mindenképpen ajánlom ezt a könyvet, mert ugyan biztos, hogy fel fog húzni, jó
érzés lesz látnod, ahogy a szereplők lassan meggondolják magukat – ha pedig nem
vagy a közösség tagja, ez egy nagyon elgondolkodtató könyv lehet számodra.
Egyszóval: ajánlom mindenkinek, mert biztos, hogy megtaláljátok benne a magatok
gondolkodnivalóját.
Köszönöm, hogy elolvastátok!