Szép Zsolt - Sárkányhant (Kárpát Walzer 2.)

A természet és az ember párharcában lehet csatákat nyerni, de a háborút nem kétséges, hogy melyik fél nyeri majd.

 

Szép Zsolt újra tartalommal ruházza fel a klisét, hogy milyen szép a magyar nyelv; úgy ír, hogy feléleszti bennem a hálát, amiért magyarnak születtem és eredetiben olvashatom ezeket a művészi sorokat.

Mikor megláttam, hogy a Sárkányhant mennyivel rövidebb az első résznél, attól féltem, hogy esetleg össze lett csapva, vagy az író lassan kifogy az ötletekből. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.

A Sárkányhant bőven hozza azt a színvonalat, amit a Kárpát Walzerben megszokhattunk. Mind a csavaros történet, mind a fantasztikus szereplők, mind a gyönyörűen megkomponált sorok tekintetében, mely utóbbiak fölött rendre meg-megáll az olvasó, és újra meg újra elolvassa, ízlelgeti, csodálja őket.

Ebben a kötetben a Lúdvércnél is hatalmasabb és veszélyesebb szörnnyel kell szembenézniük a karaktereknek: a Kalamonával. A Kalamona az időjárást irányító, leginkább egy sárkánygyíkra hasonlító mágikus bestia. A Lúdvérc esetével ellentétben a Kalamonát már évekkel korábban foglyul ejtették a vigilisták, de a természet egyensúlya megbomlott, ezért kezdi visszanyerni az erejét. A Kalamona mozgolódik. Cservejtő, a falu, aminek határában eltemették a bestiát, átok alá esik: az emberek szenvednek a szárazságtól, vannak akik egy furcsa betegségben halnak meg, és vannak, akiket elrabol a Kalamona. Újabb mitikus lények is említésre vagy a színre kerülnek, például a Bákász.

A Föld kifordult a sarkából, és csak idő kérdése, hogy mikor mossa el az ember alkotta világot!

Nagyon érdekes, hogy Réd-Allmáry gróf – aki fontos szerepet tölt be mind a vigilisták között, mind a történet alakulásában – egy sakkjátszmához hasonlítja a jó és a rossz közt dúló jelenlegi harcot. Ez a gondolat már a Kárpát Walzerben is megjelent, ahol a szerző egészen különlegesen bontotta ki ezt a koncepciót. Itt pedig visszatér ez a motívum: a békéért és az egyensúlyért küzdő fehér bábuk játszanak a káoszt és sötétséget előidézni igyekvő fekete bábuk ellen. Mindkét oldalon vannak erősebb és gyengébb bábuk, és minden lépést alaposan át kell gondolni, különben katasztrofális következményekkel járhat.

Az egyik dolog, amit különösen kedvelek az író munkáiban, hogy nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőivel. Az őszintét elárulják, a tisztességeset megbecstelenítik, az erényesen erőszakot tesznek, a csupa szív embert pedig értelmetlenül, kegyetlenül meggyilkolják. Hihetetlenül erős jelenetek ezek, a szereplők újra és újra a tűréshatárukon túlra taszítódnak, miközben az olvasónak megszakad értük a szíve. Aztán miután leülepszik a könyves gyász okozta sokk és a fájdalom, rádöbbenünk, hogy talán azért nyújt maradandó élményt a történet, mert kiszakít és elrabol egy darabot a lelkünkből, amelyet magával visz, összekötve az olvasót a történettel az emlékezet örökében.

Delilovics úr megrökönyödve figyelte, hogy mi történik körülötte, mozdulni sem tudott.

Ezt a pillanatot használta ki Körmöczi kisasszony. Kiugrott a kocsiból, közben kisméretű táskájából pisztolyt rántott elő, és a harmadikként feltűnő férfi orra alá dugta. […]

– Ez nem az a nő, akit én ismerek! – bukott ki Delilovics úrból a félelemmel vegyes megállapítás.

– Ő már halott – válaszolta rezzenéstelen arccal a fegyvert markoló dáma. – Maguk ölték meg.

A viszontagságok és a próbatételek mindig megmutatják, hogy igazából mik vagyunk […]. Békében és jólétben könnyedén játszhatjuk a hőst, de a baj és a vész ideje az, ami megmutatja az igaz embert.

 

Mindemellett humorban sem szegény a Sárkányhant. A következő önjellemzés az egyik új szereplő, Tasziló szájából hangzik el, és találóbb nem is lehetne:

Tudok inni, nem ismerem a félelmet, emelkedett stílusban, választékosan szitkozódom, illetve a művészi balegyeneseim és jobbhorgaim is párjukat ritkítják. Hiába, erre a mesterségre teremtődik az ember, tanulni nem lehet.

A Sárkányhantban találtam egy olyan gondolatot, ami különösen megfogott, mert úgy gondolom, hogy sokkal több van a szavak mögött, mint ami első látásra tűnik. Ezzel zárom a recenzióm:

[...] tiszteljétek és szeressétek a világot és az életet. Adni, nem csak elvenni, mindössze ennyi teendőtök van!

S. A. Locryn - Gyufaláng

Azt mondják, időzíteni tudni kell. Nos, én időzítettem. Életem első LMBTQ regényét ebben a zűrzavarban olvastam, bár mikor belefogtam, még nem is tudtunk, mi vár ránk ilyen szempontból. Mindenesetre eleget teszek a törvénynek, és felhívom minden olvasó figyelmét, hogy a kötet témája 18 éven aluliak számára csak szülői engedély mellett ajánlott, így megkérném a kiskorú olvasókat, konzultáljanak szüleikkel, hogy ez a kötet valóban megfelel-e az általuk alkotott nézetek elfogadásához és csak ezután olvassák el az erről szóló véleményemet és a kötetet magát. 

Na, most hogy végigmentünk (ezen az abszurd) procedúrán, bele is kezdenék magába a véleménynyilvánításba.

A kötet a szerző jóvoltából került hozzám, melyet ezúton is szeretnék megköszönni. Nem szoktam első mondatokkal kezdeni az értékeléseket, de ezt egyszerűen nem tudtam magam mögött hagyni. Pláne azt a tényt, hogy mikor a szerző leírta ezt a mondatot, még sejtelme sem volt arról, mennyire realisztikus és egyben provokatív lesz majd egyszer. A történet 1945. 04. 24-én kezdődik, a prológusban egy külső szemlélő kezd bele egy rövidke tényfeltárásba Szép Tamás őrmesterről és Nemessy Sándor századosról. Ezután kezdődik a váltott szemszögű történetmesélés, amiben hol az őrmester, hol pedig a százados szemén át kísérhetjük végig az események alakulását. 

Az egész kötet aprólékosan ki van dolgozva, néha azt éreztem, már túlságosan is belemegy a részletekbe, de aztán minden alkalommal rá kellett jönnöm, hogy minden apró részletnek megvan a maga jelentősége. Nem egy egyszerű tiltott szerelmi történetről van szó egy olyan világban, ahol főbenjáró bűn volt a másság, hanem egy mély érzésekkel és küzdelmekkel tarkított, misztikus elemekkel színesített izgalmas történetet kaphat az olvasó azáltal, hogy a kezébe veszi a kötetet.

Nem fogok hazudni, számomra ez volt az első ilyen témájú történet, kissé furcsán éreztem magam olvasás közben, de ez semmiképpen sem a szerző vagy a történet hibája. Nyilván, mint oly sok olvasó, én is a ,,standardnak" titulált férfi-nő kapcsolatokhoz vagyok szokva egy regényben, de mindenképpen fontosnak tartom, hogy kapjunk egy kis rálátást a másik oldalra is. Hiszem, hogy a szerelem az szerelem, és nem lehet kategorizálni. Egyszer egy népszerű tévéfilm sorozatban hangzott el az a mondat (nem teszem idézőjelbe, mert nem vagyok biztos benne, hogy szó szerint idézem): lehet, hogy nem értem, de meg ne próbálj más lenni, mint amit a szíved diktál. 

Én hiszek ebben a mondatban, és abban is, hogy ha ezt mindenki mérlegeli, egy jobb világgá válik a társadalmunk. Nem mondom, hogy mostantól falni fogom az LMBTQ könyveket (ha egyáltalán lesz lehetőségem rá), mert nem kifejezetten tudtam magam annyira beleképzelni a szereplők helyzetébe mint amennyire amúgy szoktam az olvasmányaim során. De külső szemlélőként, ahogy végigpörgettem az eseményeket, a karakterekkel együtt izgultam, féltem, sőt olykor rettegtem és örültem is. 

Van szerencsém egy hangyányit ismerni a szerzőt, és tudni róla pár dolgot, de ha ez a tudás nem is lenne a birtokomba, akkor is teljesen egyértelmű lenne számomra, hogy imádja a macskákat, hiszen egy kis négylábút helyezett a középpontba, de olyan szinten, hogy az olvasónak meghagyta, ahogy ő nevezte, ,,szörnyeteg" szerepének kialakítását. Villámhárító, menedék, megnyugvás, ragaszkodás... Szörnyeteg szerepe sok minden volt, mégis elrejtette őt a sorok között. 

Magát a háborús szerelmi történetet körbefonja egy misztikus szál, mellyel Szép Tamást ruházták fel. Ez bevallom, egy cseppet homályos volt számomra, itt egy kicsit túl rejtélyesre volt véve a történetmesélés. Örültem volna, ha a végén határozottabban fény derül Tünde és a hozzá hasonló szereplők kilétére. Tünde egyébként nekem abszolút kedvenc karakter lett. Lehet őrült vagyok, de megjelenésével felpezsdítette az egész történetet és adott neki egy olyan pluszt, ami nekem kifejezetten jól esett. 

Másik kedvenc karakterem Emil-Ferenc, mikor hogy hívják. Szeretem az ilyen kis dörzsölt, jólelkű karaktereket, akik bár a törvény ellen mennek (kérdés az helyes-e), de mindent puszta jószándékból tesznek, s hatalmukat, tudásukat a segítségnyújtás oltárán áldozzák fel.

A vége is kifejezetten tetszett, végül mindenki megkapta azt a lehetséges jövőt, ami a legjobb volt a számára. S hogy ezt miért így fogalmazom? Olvassátok el és megtudjátok. Mert van, amin nem lehet változtatni, de a jövőnek mindig vannak lehetséges változatai, s nekünk pedig halandóként is megvan a lehetőségünk arra, hogy a számunkra a legmegfelelőbbet válasszuk ki ezek közül. 

S.A.Locryn olvasói kerekasztal

Blog