Fayer Sándor - Ördögi kör
Megyeri Judit - Rózsakői rejtélyek 1. - Holttest az Ambróziában
Dezső Nikoletta: Női szemmel
Pfeiffer Gábor: Lábnyomok a sárban
"Az ember, ahogy korosodik, egyre többet foglakozik a múlttal."
Pfeiffer
Gábor könyve teljesen letaglózott. A második világháború idejétől a hetvenes
évekig terjedő pár évtizeden vezet minket végig a háborús Magyarországon élő
rokonai életén. Ettől a könyvtől mindent megkaptam, amit egy jó könyvtől
kívánhat az ember: nevetést és könnyeket. Szívbemarkoló volt megtapasztalni,
hogy a háború mit tett emberi sorsokkal. Annál inkább, mert amellett, hogy igaz
történetek alapján készült a regény, a benne lévő számos régi fényképen látni
is lehet a történet valódi szereplőit. Egészen különös érzés nézni egy kedves
arcú férfit, akiről kiderül, hogy valójában iszákos és erőszakos volt, vagy egy
asszonyt, akinek szinte egész élettörténetét végigkövetjük, és a képeken is
látjuk először menyasszonyi ruhában, majd ősz hajjal otthonkában egy
dédunokájával az ölében. Az író elevenné varázsolta azokat az időket,
melyek számomra eddig csupán dátumok és rideg tények voltak a történelemkönyvek
lapjain.
A
háború kegyetlensége, a sok halál, igazságtalanság és megaláztatás leírása
mellett Pfeiffer a gyengéd érzelmek ábrázolásában is nagy tehetségnek bizonyul.
Az a jelent, amiről a könyv a címét és a borítóján az illusztrációt is kapta, a
könyv egyik – ha nem a legnagyobb – mélypontja. Úgy gondolom, hogy az író
tökéletesen eltalálta a határt, hogy meddig érdemes elmenni a kegyetlenség
megfestésében, ugyanakkor a szerelem, vágyódás megjelenítésében anélkül, hogy
az érzelgőssé váljon. Feszegeti a határokat, és pont a szélsőségessége miatt
annyira eleven ez a mű.
"Pedig hányszor látta csukott szemmel Teréz érett, telt idomait, ahogy lehullik róla a hálóing! Ennél szebbet el sem tudott képzelni. Messzebbre azonban sosem jutottak. Csak gondolatban lehettek egymáséi.
Georg attól a naptól kezdve perben és haragban állt az egész világgal. Úgy érezte nincs igazság a földön.
Nap mint nap úgy kellett tennie, mintha minden rendben lenne. Pedig dehogy volt. Persze anyja észrevette, valami nem stimmel a gyerekkel. De hiába próbálta faggatni, Georg nem árulta el, mi bántja. A szikra lángot fogott, és már nem lehetett eloltani."
Három
összefüggő történetben ismerjük meg Georg, Rosa, Josef és családjuk életét a
háború alatt és után. A rokoni szálak a történet vége felé egyre kuszábbak
lettek, örültem volna egy családfának is a képek mellé. De azért minden
követhető volt. Georg a "szomorú szemű magyar", remek műszaki
érzékkel rendelkezik, szenvedélyesen szereti a fegyvereket, ugyanakkor a
művészeteknek is hódol: verseket ír és harmonikán játszik. Csendes, kedves,
jóravaló ember, aki a háborúban mégis kénytelen ölni. Érzékeny lélek, aki
mindenhez, amivel foglalkozik, szenvedéllyel nyúl. Ezért olyan szimpatikus
karakter, mert hibái ellenére elmondható, hogy mindenbe a szívét teszi.
"Tekintetük egy pillanatra összetalálkozott. Szeme borostyánként ejtette rabul Georg szembogarát. Szégyenlősen rámosolygott a fiúra. Talán csak az tudja igazán, mit jelent egy ilyen mosoly, akinek már nagyon régen volt része ebben a csodában. Tánya valami érdekeset, megmagyarázhatatlanul nyugtatót látott azokban a szomorú szemekben. Olyan érzése támadt, mintha megérkezett volna valahová, mintha otthon lenne. A félszeg fiú pedig rögtön tudta, a lány a veséjéig lát. Szavak nélkül értették egymást."
Rosa
egy cserfes cselédlány, akit könnyű azonnal megkedvelni. Ugrándozik, táncol,
énekel munka közben, imádja a gyerekeket, de kissé bugris. Az ő története élete
nagy szerelmével kezdődik, majd az ő sorsát követjük a leghosszabb ideig a
regényben. A háború az ő napjait is gyökerestül megváltoztatja, és sok-sok
hosszú évnyi megpróbáltatásait kísérjük végig.
"Lassan telt a hét. Rosa már hétfőn be volt sózva, és egész héten szórakozottan látta el a rábízott munkákat. Kedden például az úr kávéjába cukor helyett sót rakott. Böhm még a bankban is prüszkölt. Szerdán a padlófényezés volt soron.
– Jön-e velem, nadság shimmyt járni? Bizsereg a vérem, nem tud várni – énekelte megkergülve, miközben a lábára erősített kefékkel, táncolva vixelte a padlót."
"Hétkor nem bírta tovább. Anyja legnagyobb meglepetésére felkelt, és izgatottan járkált fel-alá a konyhában.
– Mi van veled, te gyerek? – kérdezte anyja, furcsállva a szokatlan viselkedést. – Máskor vasárnap a kilences misére is alig tudlak kiverni az ágyból. Főleg ha a szombati kártyaparti hosszabbra nyúlik a Wagner kocsmában. Most meg itt mászkálsz, mint zsidóban a fájdalom. Nem bánnám, ha hagynál nyugodtan főzni.
– Különös álmot láttam, édesanyám.
– Aztán mi volt olyan különös benne, hogy felébresztett ilyen korán?
– Hát, ha én azt elmesélném, bizony elpirulnánk mind a ketten – vigyorgott kobakjában még a délibábbal."
Josef
története a legrövidebb és a legboldogabb a három közül. Az előző két részben
is feltűnik, ebben az utolsóban egy, a rokonainál tett látogató alatt
ismerkedünk vele tovább, ahol szépen körbeér a történet.
"Így ismétli önmagát néhány száz évenként a történelem. Valahonnan elindulunk, aztán sok-sok harc árán, előbb-utóbb ugyanoda megérkezünk."
Ez a
regény a szerelem és a háború regénye, mely megmutatja nekünk, hogyan vészelte
túl vagy adta életét az egyszerű sváb ember a második világégésnek, mely
elválasztott egymástól annyi testvért, anyát és apát a gyermekétől, szerelmes
párokat, akiknek egy része sosem látta újra egymást. Ugyanakkor hosszú idő óta
elvált barátok újbóli egymásra találásáról is olvashatunk a Lábnyomok a sárban
című regényben. Megindító történet, amelyet mindenkinek el kellene olvasnia
legalább egyszer életében. Köszönöm, Pfeiffer Gábor, hogy betekintést engedtél
a családod múltjába, sokáig nem fogom elfelejteni ezt a lenyűgöző történetet.
"Kiosont a barakkból, a zsebéből papírt és tintaceruzát vett elő. Rágyújtott, megnyálazta a ceruza végét, és a holdfénynél, fagytól reszkető kézzel írni kezdett valamit. A betűk úgy folytak ki az irón hegyén, mint a megáradt folyó vize az ürgejárta gáton."
Géczi Viktória: Illés öröksége
"Az egész földön csupán egyetlen nagy, kerek történet létezik. Mindannyiunké. Ott kezdődik, hogy az első ember kinyitotta a szemét, s ott fog majd befejeződni, hogy a legutolsó ember örökre behunyja majd az övét." /Géczi Viktória/
"Az ember megszületik és meghal, így van ez rendjén, s életével csupán egy pici alkatrésze a hatalmas gépezetnek, amelyet szolgálnia kell."
Képzeld el, hogy utoljára meglátogatod egy elhunyt rokonod üresen álló házát, és a padláson egy kincsesládát találsz. Ez a kincs pedig egy történet, az őseid története, az örökséged.
Illéssel éppen ez történt. A főhősünk a nagybátyjával, Ákossal utazni készül, hogy megismerje a világot, és hogy külföldön teljesebb, színesebb életet kezdhessen. Mielőtt elhagyná Magyarországot, és vissza se nézne, ellátogat nemrég elhunyt nagymamája házába, ahol a poros padláson egy ládába zárva talál egy regényt, A Rabán átkot, egy önéletrajzot, az Életem és véremet, egy naplót, és egyéb iratokat, leveleket. Belemerül a dokumentumok olvasásába, és lassanként egy hihetetlen történet bontakozik ki előtte.
A könyv még egy különlegessége, hogy regény a regényben. Párhuzamosan olvassuk Illés történetét, és Szalviusz Rabánét, a titokzatos írás főhőséét. A Rabán átok írója H. J. Illés egyre mélyebbre merül a történetbe a dokumentumok forgatása közben, és az olyan kérdésekre keresi a választ, mint: Ki az a H. J.? Hogy kerültek a nagymamája padlására az iratok? Hogyan függ össze H. J. és Szalviusz Rabán személye? Talán még ő magához is köze van a történetnek?
Szalviusz Rabán gróf jelleme egészen elképesztő. Egy megtestesült angyal és maga az ördög egy személyben. Ugyanakkor nagyon hasonlít az "Igazságos Mátyáshoz". Szeret igazságot szolgáltatni, de ezt gyakran kegyetlenül teszi, lelketlenül, mintha nem ismerné az érzelmeket. Lenyűgöző és fordulatos párbeszédeket folytat az emberekkel, csupán a szavak erejével képes feltárni bárki lelkét. A falu vagy féli a grófot, vagy lesújtó véleménnyel van róla, vagy a kettő együtt. Szalviusz a történet elején még csupán tizenhét éves, de már egy mitikus alak, aki magában él a fényűzően gazdag Rabán-kastélyban. Sötét, félelmetes és kegyetlen a nép szemében, mint ahogy az apja is volt. Vajon igazak a legendák, és egy velejéig romlott ember, vagy csupán egy gyermek, akit sosem szerettek, ezért ő sem képes szeretni?
A Rabán átokban olvashatunk arról, hogyan manipulálják az emberek az igazságot, olvashatunk titkokról, eltűnt emberekről, akik megkerülnek, pusztító tűzvészről, gyermekkori traumákról, szeretetről és szerelemről, ármányról és hazugságról.
Vajon a Rabán családra telepedett átok valóban létezik vagy csupán véletlenek sorozata? Egyáltalán mennyi igaz a történetből? Hogyan változtatja meg Illést az igazság?
"De az élet túl rövid. Igen, néha gyötrelmes, nehéz napokon úgy érezzük, túlságosan hosszú... De végül, ahogy az évek elsuhannak mellettünk, ráeszmélünk a rövidségére. Az eszmélés félelmetes. Az út végén megbánunk dolgokat; nem jó és rossz cselekedeteket, azt közben is tudjuk, hogy helyes volt-e vagy sem, amit tettünk... Az út végén megbánjuk azt az időt, amit feleslegesen pazaroltunk el. Drága gyermekem! Úgy élj, hogy minél kevesebb megbánnivalód legyen!"
Köszönöm, Géczi Viktória, hogy ilyen remek történettel ajándékoztál meg, ami egyre izgalmasabb és izgalmasabb lett, miközben olvastam. Sokáig nem fogom elfelejteni Szalviusz Rabánt, hányattatott életét, és azokat a dolgokat, amelyeket anélkül tanított nekem, hogy valaha is ismert volna.
Ugyanakkor nem hagyhatom megjegyzés nélkül, hogy a szövegben számos hiba maradt, ami nagyon zavaró volt számomra, majdnem le is tettem a könyvet emiatt. Nagy kár, mert a történet igazán magával ragadó, és elég sokat levon az értékéből a figyelmetlenség.
Kirsch Ákos - Négy lövés
Furcsa, meglepő, a végére pedig kellemes volt számomra a görög környezet. Mindig is imádtam ezt az országot, talán emiatt is örültem, hogy ilyen különleges helyszínen játszódik Ákos könyve. Tetszettek a tájleírások, éppen annyira voltak részletesek, hogy könnyedén el tudjam képzelni őket. A személynevek eleinte hihetetlenül szokatlanok voltak, egyeseket le is betűztem, emiatt pedig sokszor jót nevettem magamon.