Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió, Pál Babette - Szökés

 

Sziasztok!

Ma egy igaz történet alapján íródott könyvről osztom meg veletek a véleményemet:

Pál Babette – Szökés

Fülszöveg:

IGAZ TÖRTÉNET ALAPJÁN

Egy sötét diktatúra,
amelyben tilos ellenszegülni,
különben elenyészel.
Emily mégis megkísérli a lehetetlent,
hogy beteljesítse szerelme
hőn áhított álmát.
Megéri szembeszállni az országot védő
őrszemekkel egy olyan férfi kedvéért, akit az első perctől kezdve lefizettek?
Van rá esély, hogy a szeretetlensége újult
fordulatot vegyen?
Vajon kinek az illúziói teljesülnek?

A borítóról:

Egyszerűsége mellett az egyik legkifejezőbb borító, amire leginkább csak a könyv végére jöhet rá az olvasó. Mindenesetre nekem már olvasás előtt is nagyon tetszett.

Egy nagyravágyó anya, és az országot sújtó diktatúra által szétzilált, „tönkrement” család története.

A sztori az 1980-as években játszódik, de írónőnk közlése nélkül a könyv világát/hangulatát megalapozó konkrét helyet illetőleg csak találgathatunk, hogy pontosan hol.

Azt gondolom, hogy hogyha tudom, hogy hol játszódik a sztori, jobban bele tudtam volna képzelni/élni magamat. Ez eleinte kicsit zavart is, bár ha úgy vesszük, másrészről emiatt érdekesebb is volt. Hogy ez volt-e a cél, s emiatt nem lettünk ebbe „beavatva”, vagy csak bizalmasan kellett kezelnie ezt az infót az írónőnek, nem tudom. De jól megoldotta, és végül is enélkül is érthető, s átérezhető volt a történet.

Babette váltott szemszögekből íródott regényében több akkori személy szemén keresztül láthatjuk az akkori világot, több gondolkodásmóddal és többféle érzéssel, értékrenddel bíró, és más-más mozgatórugóval rendelkező karakterek „mesélik” el az általuk vélt- és megélt gondolataikat. 

Legfőbb főszereplőnk Emily, egy nagyon naív, szerethető, de a családja által mégsem szeretett, kedves és szép lány, aki a felnőtté válás küszöbén áll. Anyja már a születésétől kezdve elutasítja, s kb szolgaként tekint rá. Apja bár szereti, saját problémái miatt mégsem foglalkozik vele. A bátyja pedig az anyjuk példáját követve nagyravágyó, önző, kapzsi, és pénzsóvár lett, s ebből adódóan ő is elfordult, eltávolodott tőle.

Viszont abban a pillanatban, mikor megpillantotta Johnt, az élete megváltozott. 

Egy minden nehézség ellenére kitartó kapcsolat bontakozik ki közöttük, amit a szerelem, a bizalom, a hűség és az önzetlenség tesz elszakíthatatlanná. 

De a legnagyobb megmérettetéseket talán nem is az országuk sötét diktatúrája méri rájuk, hanem Emily édesanyja, Donna. 

Egy nő, aki érdekből házasodott, és ha MINDEN az övé lehetne, az sem lenne neki elég. Egy nő, aki a saját lányát képes kisemmizni, fenyegetni, az őrszemek elé vetni. Egy nő, aki némi plusz „előjog” reményében simán odaadja magát egy befolyásos embernek, úgy, ott, és akkor, amikor akarja. Egy nő, aki ahelyett, hogy a saját házasságát tenné rendbe, másét akarná tönkrevágni.

A nő, akiről én azt gondolnám, soha nem tanúsítana megbánást a tettei iránt, olyan szinten velejéig romlott. – Vagy mégsem?

Írónőnk regénye egyszerűen megfogalmazott, de annál bonyolultabb történetet mesél el, tele titkokkal, ármánnyal, gátlástalansággal, és egy jobb élet utáni vággyal.

Az írásmódja pedig egészen lényegre törő. Ami... igazából nem ment a történet, s e könyv rovására, de személy szerint én nem bántam volna, ha inkább 2-3 kötetben olvashattam volna, és sokkal jobban részletezve, kibontva. Mert bizony, azok a részek, amik kitehettek volna még vagy plusz 200-200 oldalt külön-külön, csak 1-2 oldalt kaptak. Ilyen volt pl John és Emily kapcsolatának elmélyülése, azaz az, hogy miként ismerkedtek meg.

Ez a rész kb úgy van leírva, hogy Emily velük (a bátyjával és annak haverjaival) tartott egy nyaralásra, ahol jobban megismerhették egymást, sokat beszélgettek, nevettek, aztán hoppá, már össze is jöttek. Ennyi. Megtudjuk, hogy ez történt, de hogy hogyan, azt nem, mivel annak a nyaralásnak, annak a környezetnek, annak a sok beszélgetésnek és nevetésnek nem lehettünk a „részesei”. 

Ez jó hír a kevésbé romantikus olvasóknak, ezért ők betudhatják az írónő lényegretörőségének. Viszont akiket meg érdekelt volna, azokban hiányérzetet okozhatott, és simán írhatják a felületesség számlájára. Nos, bárki-bárhogy veszi, ez van, ezt „kell” szeretni.

Nekem furcsa volt, és bevallom, eleinte volt is némi meglepett pislogásom az ilyen eseteknél, de végülis... tetszett!

Ahogy a hatalmas csavarok is! Szuperek voltak, nagyon szépen felépítve, majd lebontva!

A drámaibb részek pedig a rövid terjedelmük ellenére is megérintettek, és a Donnás fejezetek, amiket leginkább az aljasság, a kicsinyesség és a rosszindulat jellemzett, hipp-hopp el tudott borzasztani, nem volt ott sem szükség sok-sok oldalnyi iszapra, hogy fullasztó legyen. – És ezek miatt is vagyok azon a véleményen, hogy Babette lényegretörősége nem ment a sztori rovására. És így azok is a részesévé válhatnak, akik nem csípik a több száz oldalas trilógiákat...

Örülök neked, Babette, és nagyon köszönöm, hogy megosztottad Emilyék történetét velünk, olvasókkal!

Szerintem ez egy nagyszerű kezdete írói pályádnak, és még nagyon sok sikert kívánok a továbbiakhoz!

Szeretettel:

E.Klaudia

A képekről:

Fotó: Pásztor Digi Gábor 

( GP Photography Gabor Pasztor )

Smink: Sóvári Dóra

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió, Simondán-Szabó Edit: Minden nap egy új kezdet/Sorsunk egybefonódik!

Sziasztok!

Ma Simondán-Szabó Edit romantikus történetének két kötetéről írok nektek.

1. kötet: Minden nap egy új kezdet

A sztorit a két főszereplő szemszögéből követhetjük:

- Debiéből, aki egy kisvárosi fiatal nő, írói és/vagy szerkesztői pályáról álmodozik, de mivel nem akarja szeretett és már idős nagyanyját magára hagyni, így csak nagyvártatva indul a nagyvárosba szerencsét próbálni

- és Danéből, aki egy jól menő kiadó egyik főnöke (az ikertestvére pedig a másik...)

Mindketten nagyon kedves és szimpatikus karakterek, és mindketten hatalmas szerelmi csalódáson vannak túl.

Végül is a sztori lényege, hogy mindamellett, hogy nagyszerűen helyt állnak a munkahelyükön, össze is boronálódnak – méghozzá elég hamar.

Ám de, természetesen nincs jó történet némi konfliktus és dráma nélkül.

A konfliktust Dan hibbant exe okozza...

A legszomorúbb helyzetet pedig a drága mama egyre romló, s már nem visszafordítható állapota.

A happy end viszont nem maradt el! Bár keserédes hangulatút kaptunk, kaptunk, és az a lényeg...

2. kötet: Sorsunk egybefonódik!

Az első kötet története a másodikban szinte minden átmenet nélkül folytatódik, úgyhogy ajánlott az elsőt nem kihagyni, mielőtt olvasná valaki!

Ebben a kötetben viszont már kismillió dolog történik:

- itt osztja meg velünk az írónő, hogy Debit miként viselte meg a nagyi halála, és miként élte meg mindemellett a várandósságot és a kislánya születését, na meg persze Dan is mesél, hogy ő miként látta/élte meg ezeket

- több karakterrel is megismerkedhetünk

- Dan exe „mellett” a képbe kerül Debi exe is

- több dolgot is ünnepeltek (ballagás, babaváró buli, eljegyzés, esküvő...)

- kiderül pár dolog Debi anyjáról, és a valódi apjáról

- de volt egy emberrablásos szitu is...

- és Edit, ha úgy vesszük, megosztja velünk pár novellaszerű írását is, méghozzá Debin keresztül, hiszen mindamellett, hogy megtalálja és olvassa az anyja naplóit, a szerkesztői munkája által az íróik írásaiba is belekóstolhatunk...

Hogy hogyan fér bele ennyi minden egy ilyen iciri-piciri (és óriási betűmérettel írt...) könyvbe?

Úgy, hogy az írónő egészen lényegretörően fogalmaz. Semmi sincs igazán részletezve, semmi sincs igazán kidolgozva. És... leginkább rövid tőmondatokban van az egész történet elmesélve. S bár én egyáltalán nem ehhez vagyok szokva, mégis tetszett! Voltak dolgok, amiket sajnálok, hogy nem voltak jobban „kibontva” (pl. a kutyák – Debinek és Dannek is volt kutyája – mindig épp csak említés szintjén voltak, Dan kutyájának pl. még a nevét sem tudom, mert talán még megírva sem volt, pedig egyszer-kétszer esett róla szó, mint pl. hogy dokihoz vitte, de pl. az sem derült ki, hogy pontosan miért + pl. azt sem tudhattuk meg, hogy Debi szülei miként is haltak meg...) DE ennek ellenére is, összességében mégiscsak egy egész jó, érdekes és élvezhető sztorit kaptam.

Edit tele van jó ötletekkel, viszont mint írót, ezen könyveinél még amolyan „csiszolatlan gyémánt”-nak éreztem. De nagyon örülök, hogy elindult az igazi gyémánttá válás útján!

Ehhez pedig gratulálok, plusz kitartást és sok sikert kívánok a továbbiakhoz!

Szeretettel:

E.Klaudia

fotós: Pásztor Digi Gábor

kutyus: Drágó

helyszín: Ausztria, Wagrain

Drágó kendőjét készítette: Sike Koczka Enikő

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió, Lily Defiant Egan krónikák – Történet egy tündér tollából

 Sziasztok!

Ma egy olyan könyvről osztom meg veletek a véleményemet, aminek extrán nagyon örültem, hisz' vele megtört a jég: végre nyertem valamit, végre nyertem egy könyves sorsoláson! És még csak nem is akármit!

Igen, a borító már eleve levett a lábamról - szó szerint, hisz' a vele készült fotós elképzelésemhez feküdnöm kellett.

De a története is egészen elvarázsolt a benne levő lényekkel, érzésekkel és csavarokkal! 

És ami bombajól működik, az az, hogy a főszereplőnk (Cessilly) egy eléggé negatív karakter. Önző, kissé apatikus, mindennel és mindenkivel érzéketlen, közönyös, és egy igazán elkényeztetett hercegnő, akinek királynővé avanzsálódását a körülmények próbálják szabotálni, és ezen elkeseredettségében él Pwyll (Will) ajánlatával, miszerint ő majd segíti, hogy a vágyai teljesüljenek. (Mivel Will egy kelta isten, méghozzá a csalás istene.) 

Cessilly sok meggondolatlan, öntelt és önző „kívánságának” (parancsának) végeredménye az lett, hogy gyakorlatilag nem csak a saját, hanem mások életét is veszélybe sodorta. 

Viszont ha sok-sok ballépés árán is, de elkezdett fejlődni a személyisége. De attól függetlenül, hogy belátta, hogy rossz volt, amiket tett, és megbánta minden bűnét, az istenek megbüntették, és egy „titkos”, mágikus szigetre száműzték, ahol tetteinek emlékeivel kellett (volna) élnie örökkön-örökké. 

Ám de Will, még nem igen jöttem rá, hogy tényleg csak önérdekből, vagy valójában az érzelmektől hajtva, de kitartott az ígérete mellett, és azon igyekezett, hogy kiszabadítsa Cessillyt a „fogságból”. 

Közben pedig az ősi ellensége is üldözi, aminek hatására ki is derül, hogy főszereplőnk eme két kelta isten, (Pwyll és Scota) „csatájába” csöppent, és mondhatni ennek következményeként is vált olyanná, amilyenné. 

Hogy mik vannak...:

– Tündérek, kentaurok, faun, ent, pegazus, druida, kelta istenek, beszélő gombák stb.

– A királyság és a „lázadó tábor” is szuperül lett kitalálva.

– S bár van 1-2 szép hely, nem bántam volna, ha többet kapunk, azaz ha bővebb leírásokat olvashattam volna a környezetről. Bár ennek ellenére mind a szigeten, mind a palotában, mind pedig a „kunyhóban” és környékén megannyi dologgal el tudtam képzelni a látványvilágot, úgyhogy számomra ez nem jelentett gondot, akik pedig a tömörebb leíró részeket preferálják, nem lesz szükségük arra, hogy bekezdéseket/oldalakat ugorjanak át.

Amúgy a könyv kb. utolsó negyedéig két „idősíkot” váltogatva jönnek a fejezetek. Az egyikben a jelen játszódik, ami a szigeten folyik. A másikban pedig a múlt, amiben részeseivé válhatunk annak, hogy miként s miért jutott főszereplőnk a szigetre. 

Szeretném még kicsit izgatni a fantáziátokat, úgyhogy pár sort írok még így is róluk, egy csipetnyi spoilerrel meghintve: 

– A múltbéli síkon: 

Cessilly szülei voltak Egan királyi párja, de meghaltak. Haláluk után a nagybátyja lett a király, aki bár nem volt szülőnek való, de imádta unokahúgát, és utolsó rokonaként ő vált a gyámjává. Viszont ő is meghalt, így Cessilly, ahogy nagykorúvá vált, lett a királynő. De egy farkasmaszkot viselő „banda” forradalmat próbál kirobbantani. (SPOILER!) Közben kiderül, hogy Cessillynek van egy ikerfivére.

– A szigeten pedig: 

Több különleges lénnyel ismerkedhetünk meg, (SPOILER!) akik amúgy mind elítéltek, s legtöbbjük ember volt egykoron. Maga a sziget sem sziget igazából, és számunkra itt kezdődik igazán a két kelta isten „harca”. 

Na? Izgi, ugye?

Az Egan Krónikák egy egészen új köntösben mutatja be az ehhez hasonló fantasyk világát, és nekem tetszett, amit láttam! 

Könnyed, érdekes, pörgős, izgalmas, szép. Szinte észrevétlenül peregtek az oldalak a szemem előtt, s máris a végére értem. Na, ha valamit, hát ezt a könyvet rövidnek érzem. Szívesen ellettem volna még tovább ebben a világban.

Várva várom a folytatást!

Írónőnknek pedig nagyon köszönöm a lehetőséget, hogy játszhattam a könyvéért, és hogy volt oly' kedves, hogy elküldte hozzám! És további sok sikert kívánok, csak így tovább!

Köszönjük a

Fotót: Pásztor Digi Gábornak,

( GP Photography Gabor Pasztor )

És a Sminket: Sóvári Dórának

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió, Chris Land – Lélekvesztő I., II.

 Sziasztok!

Ma Chris Land – Lélekvesztő I. és II. könyvéről osztom meg veletek a véleményemet.

A borító(k):

Miután a Vivecánál szóvá tettem a hasonlóságot az első és a második kötet borítója kapcsán, a Lélekvesztőnél nem is tudom, hogy mit mondjak. Nem igen látni ilyet mostanában.

Azért nem fordítottunk különösebb figyelmet arra, hogy a velük készített fotóimon mindkettő rendesen látszódjon – mert teljesen egyformák! Leszámítva, hogy az egyikre „I.rész”, a másikra „II.rész” van írva. Még a fülszöveg is szórul szóra ugyanaz.

Ez nagyon furcsa benyomást keltett bennem.

Viszont, ha eltekintünk a „duplázottságtól”, és magát a képet nézzük... Mivel totál nem érdekelt az egyiptomi világ és kultúra, sokáig szépen tovább is siklottam rajta, hisz' a borítóról egyértelműen lerí, hogy ez bizony nem szólhat másról.

Ámde! Ha valaki, hát Chris Land cseppet sem fogja vissza magát, ami a marketinget illeti. Vagy ha igen, akkor milyen lenne, ha nem fogná vissza magát? Úton-útfélen az ő egyiptomi posztjai jöttek/jönnek velem szembe, és már-már dacból döntöttem úgy: OKÉ! MEGVESZEM! ELOLVASOM! (Pedig nem szokásom az ilyen.) Hozzáteszem, amúgy becsülendő, hogy ő nem rest, és legfőképp nem „szégyenlősködik” posztolni és írni a könyvéről, reklámozni, megosztani velünk. Sokakéról pont ennek hiánya miatt mégcsak nem is hallottam. Szóval a dacomon túl, úgy is gondolom, hogy ennyi meló után bőven meg is érdemelte, hogy nyissak a könyve témája felé, és elolvassam.

Nézzük is, hogy ilyen „hozzáállással” miként is tudtam „megélni” a borító(ko)n belül nyomtatott storyt.

A Lélekvesztő 1. része:

Már az első pillanattól kezdve nagyon gyors iramot diktált az írónő, ami a cselekményt illeti. Jó ideig meg sem pihent, hipp-hopp jöttek és mentek az események, gyakran felfogni sem volt időm. A könyv közepe tájékán pihent meg picit talán először, amikor is lírikusan írt vagy két oldalon keresztül a holdról. Szépnek szép volt, de oda nem illőnek éreztem, és talán ezért nem is igazán értettem, hogy ez hogyan s miért került bele.

No de, nézzük a pörgős részeket.

A főszereplőnkkel indul a story (Christina Webster), aki épp munkanélküli, és kezdetekben egy elég peches-balszerencsés valakinek tűnik.

Nézőpont kérdése, hogy a szerencse vagy balszerencse folytán, de az ölébe pottyan egy munkalehetőség. Amolyan küldetés Egyiptomba, régiségeket felkutatni/megszerezni. Valójában másnak szánták a melót, ő csak véletlen csöppent a képbe, és saját személyazonosságát letagadva, gyakorlatilag „átvette” az illetékes helyét.

Belőlem már ezzel a tettével vegyes érzéseket váltott ki, mert hogy ez egy veszélyes munka, ami szakértelmet is igényel, ennek ellenére fejest ugrott bele. Szóval, most ő bátor, vakmerő, vagy hülye?

És már az itt elejtett pár megszólalásával be is mutatkozott: az átlaghoz képest elég harsány, nagyszájú nő, akinek amúgy megvan a magához való esze, csak épp a szájaláson kívül mintha nem igen használná másra. (A story folyamán azért néha-néha mégiscsak.)

És ezt nem rosszindulatból mondom, hanem szimplán nekem ez volt a benyomásom. De biztosra veszem, hogy vannak, akik számára ezáltal ő egy vicces karakter, viszont engem itt még nagyon nem nyert meg. Érdekesnek érdekes, de nem lett a kedvencem.

A történet a továbbiakban számomra egy hatalmas nagy kuszaság. Hogy ki kivel van, ki kit hajkurász és miért, és amúgy is, hogy lehet, hogy mindenki a főszereplőnkre (is) hajt, annak ellenére, hogy relative hamar kiderült, hogy neki ehhez az ügyhöz kb semmi köze? No de mindegy, ő töretlenül úgy tesz, mintha valóban az ő küldetése lenne a dolog, s mintha lenne hozzá szakértelme. Közben a pasi szereplők pedig ping-pongozva adogatják egymásnak, de nem szexuális értelemben, hanem nem is igazán értem, hogy miért, mert igazán belegondolva a „feladat” szempontjából továbbra sem tartom egy lényeges személynek, de valahogy mégis bent ragadt a történetben.

Ha jól értettem, a lényege a storynak, hogy valamiféle tekercseket kell összegyűjteniük, hogy egésszé váljon a térkép és a rejtvény, ami egy rettegett hegy bejáratát jelöli, ami nyilván egy kincses barlanghoz vezető, sok-sok csapdával tűzdelt járatra/járatokra nyílik.

Szóval több rejtély megfejtése és rengeteg nehézség leküzdése árán (mérgezés, verekedés, menekülés, betegség stb.) végül összerakták a tekercseket, megfejtették, hogy hol lehet a hegyen a bejárat, aztán meg is indultak.

A sztorinak van némi misztikus vonala is (pl. van egy kisgyerek, aki előre megmondja, ki fog meghalni és hogyan, meg átkok stb.), de amúgy még ezek a részek is zavarosak számomra.

A karakterek meg pláne. Fogalmam sincs, hogy ki kivel van úgy istenigazából, egyedül Webstert tudom biztosra, hogy őt nem a rosszindulat vezérli. Bár magával a jellemével a könyv végére sem sikerült igazi szimpátiát éreznem. Egyszerűen nem az esetem.

Azért is kíváncsi vagyok a 2.részre, mert visszaolvasva az eddigi soraimat, igazán jót még nem igen tudtam írni, pedig őszintén mondom, nem volt rossz érzés olvasni. Lehet, hogy csak túl fáradt voltam Chris Land stílusához ezen a héten.

Ugyanis olyan egyedi stílusban és hangnemben ír, amit szerintem leginkább csak a vele egy hullámhosszon levők értenek meg könnyedén. Nos, úgy látszik, hogy nekem ezt még szoknom kell.

Úgyhogy veszem is a Lélekvesztő 2. részét a kezembe!

És kiolvastam!

Nos, már sejtem, hogy miért kapta mind a két könyv ugyanazt a borítót.

Gyakorlatilag a két könyv az egy hatalmas nagy könyv, mintegy félbevágva. Éppen ott kezdődik a második, ahol az első abbamaradt.

No de, nézzük, hogy mi is volt benne.

Itt már jobban kibontakoztak a karakterek, nem csak egymás üldözéséről, kijátszásáról és átveréséről szólt a történet. Eljutottak a hegyhez, megtalálták a járatokat, aztán elkezdődött a kalandtúra. Életveszélyes csapdákon, különböző rejtvényekkel, hieroglif és egyéb üzenetekkel. Nyilakkal, szakadékokkal, mérgező vegyületekkel bekent fáklyákkal stb.

Azaz volt itt minden, ami egy igazán színes, ötletes, érdekes és izgalmas kalandfilmhez kell... ööö... nem, nem film, hanem könyv. Ez most egy könyv..!?

Hát én frankón popcornt burkoltam meg jegesteát szürcsöltem hozzá. Nekem hozta a filmes izgalmakat, és irtóra élveztem!

A könyv felére már teljesen megtudtam szokni az írónő stílusát, és őszintén  jól tudott esni, sőt, amik a történetet illetőleg az első résznél még zavarosak voltak, itt szépen tisztázva lettek, még nekem is többnyire értelmet nyertek az ott olvasott dolgok (is). Pl. hogy miért hajtott mindenki annyira Websterre, és arra is, hogy ki kivel van/volt, és miért.

Egy karaktert ki is emelnék, akit a leginkább sikerült megkedvelnem: ő Lahoud.

Csóri toxikológus, aki igazából bármekkora is a „gáz”, nem igazán „hatódik meg”, azaz ha ki is mondja, hogy fél (egyszer talán, ha előfordult), egyáltalán nem úgy tűnik. Igen laza pasas, és ő a legmókamikibb a mókamikik között.

Egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor Saleh meghalt. Tetszett, ahogy Webster „átsegítette” a túloldalra, meg olyan különleges volt az egész jelenet hangulata. Nem az az átlagos gyászos, hanem valami egyedi.

Webster totál laikus létére igencsak képben volt, ami az ókori történelmet, meg ami a kémiát, na meg ami a bibliát illeti. Akadnak átlagemberek, akik bármit elolvasnak, megragad a buksijukban. Nos, szerencsés véletlen, hogy Websterünk épp közéjük tartozik, és olvasott már pl. az egyiptomi témában. Gyakran hasznát vették az ő ötleteinek is, nem csak csetlett-botlott, meg veszélyeztette a többiek életét – habár volt olyan is, nem is egyszer.

Ami még nagyon tetszett, az a könyv utolsó mintegy 100 oldala. Ahogy végső erejükkel, egymást támogatva kijuttatták magukat a hegyből.

És mindezidő alatt írónőnk szuper módszeresen felvezette, mintegy belefűzte a történetbe egy ettől független történet lehetőségét. Azaz ha jól sejtem, a Lélekvesztőnek nem lesz 3. része, hanem az itteni szereplőgárdánk egy-két karakterét még viszont fogjuk látni egy másik történet keretein belül. Méghozzá egy esőerdős sztoriban!

Na, Chris Land, kérlek, ne hagyj cserben, úgy elolvastam e két könyvedet, hogy az egyiptomi téma egyáltalán nem is érdekelt! Úgyhogy most, hogy egy esőerdőssel kecsegtetsz (ami meg pont hogy érdekelne!), megírjad ám!

Bár kalandjaim a Lélekvesztővel/Lélekvesztőkkel (a két könyvre gondolok) elég döcögősen indultak, de sikerült megszeretnem őket!

És minden elismerésem az írónőé! Hihetetlen nagy történelmi tudással rendelkezik, bárki, akinek szíve csücske az egyiptomi történelem és mitológia, mindenképp olvassa el! Amellett, hogy sokat tanulhat a témában e könyvekből, le merem fogadni, hogy élvezni is fogja.

Aztán, kedves írók!

Jó dolog a szerénység, de legyetek csak büszkék az eddig elért eredményeitekre,könyveitekre, és bátran reklámozzátok őket, hogy minél több helyre, emberhez eljuthassanak!

Köszönöm, Chris Land, hogy te nem fogtad vissza magad!

Két szösszenetet pedig meg is osztok veletek a 2. részből:

„– Azért ne ess pánikba, talán még van egy percünk.

– Még ha csak pánikba esnék, de ezek nyársak.

– Szóval itt lógjátok el a napot – támaszkodott a járat falának vigyorogva Lahoud, közben felénk irányította a lámpafényt, aztán komótosan letette a földre, a kötelet lerámolta magáról, hogy a végét az egyik kőhőz rögzítse.”

„– [...] A csaták után levágatta az elesett katonák kezét, amit engesztelésül felajánlott az isteneknek.

– Szörnyű – nézegettem a végtagokat.

– Ez? III. Ramszesz a barbár törzsek körülmetéletlen péniszét is az isteneknek adta.

– Jó, hogy nőnek születtem, képzelem milyen csapdákat rejtettek el a folyosón nektek.

A férfiak arcáról tanulmányt lehetett volna írni, Lahoud zavartan rám, majd a társára pillantott. – Ugye ezzel nem azt akarta mondani, hogy ebben a járatban a tökünkre pályáznak?

– Meglehet – vonta meg a vállát régészem, mintha hidegen hagyná az elméletem.

– Ne hülyíts, akhi, mert itt és most fúrok egy lyukat... hé, ne olyan sietősen! – indult meg utánunk, aztán folytatta: – Azért ügyelj a farkadra, és szólj, ha bajban vagy.

– Vigyázz! – intett bronzemberem.

– Máris? – rémüldözött a múmiaboncoló, és a nadrágjához kapkodott.”

És a fotókért pedig hálás köszönet:

Pap Valentinának, aki a fotókat készítette (és egyúttal a teve gazdája is), és Németh Katalin-nak, aki engem készített fel egy sminkkel.

És természetesen társmodellemnek, Aidának, a legtündéribb tevének!

Edina Lukácsnak pedig a "HazaÍrókosítást"!

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió

Sziasztoooooook! 

Már "A tigris szeme"-c. regényével a szívembe lopta magát Gáborunk, és a mai nappal ki is olvastam a másik általa íródott könyvemet. 

Gabriel Russ - Az Apa 

Szokásommá vált a könyveitekről írt véleményeimet mindig egy-egy fotóval "bemutatni", ezek kevésbé ötletes változata, amikor a borítót igyekszünk valamelyst "megeleveníteni". Ennek leginkább 3 oka lehet:

1., A fotózás idejére még nem olvastam az adott könyvet, így csak a címére-fülszövegére, és a borítójára tudok hagyatkozni az ötletek terén.

2., Olvastam a könyvet, és ötletem is lenne mivel megmutatni a tartalmát... csak sajnos elég pénzem nincs hozzá.

3., Ha olvastam, ha nem, a borító annyira tetszik, hogy nem tudom nem "felhasználni". 

....nos, "Az Apa" a 3. indok "áldozatául" esett. És úgy vélem, ezzel el is mondtam, hogy mit gondolok a borítóról. 

A története kapcsán viszont azt hallottam, hogy volt, akit a "Mélyütés" c. filmre emlékeztetett. Mivel szeretem azt a filmet, emiatt még inkább vártam, hogy olvashassam ezt a könyvet. És... nagyot csalódtam, de kellemesen! Mert hogy, egyrészt totttttál más ez a történet (CSAKIS annyi a közös pont, hogy az apa mindkettőben boxoló...), másrészt még a film sztorijánál is sokkal-sokkal jobban tetszett! 

Bill e történet kezdetére már világhírű boxoló, viszont karrierje csúcsának kapujában állva magánélete pont a legmélyebb pontjaihoz érkezik. Ugyanis több mint 5 éve belekeveredett egy kapcsolatba, méghozzá az egyik rajongójával. Egy darabig imponált neki, és élvezte Nancy iránta érzett rajongását, de hamar kibújt a szög a zsákból, és rájött, hogy szimplán a pénzéért tapad rá a csaj, nem pedig önmagáért. Amikor szakítani akart, - mondjuk úgy - bevetette a legnagyobb "aduászt", amit egy felelősségteljes férfivel szembe lehet, és közölte vele, hogy terhes. 

Így főhősünk, a kislánya miatt, további 4-5 évig őrlődött ebben a mérgező kapcsolatban, míg nem szakítottak. 

És itt kezdődik a könyv története, ami egy felelősségteljes, elhivatott sportoló és szerető apáról szól. 

Aki amúgy vérmérsékletét meghazudtolóan, relatíve egész jól tűri, és bár nehezen, de higgadtan tudja kezelni a rettenetesen buta és önző anya "dolgait", és egyúttal a velejéig romlott élettársát.

Mindeközben pedig igyekszik megtartani a veretlenségét a ringen is, ami persze cseppet sem könnyű ilyen nehézségek közepette. 

A sztori több helyen csavaros, itt-ott fény derül 1-1 igen durva titokra, és mind-mind a realitás talaján maradva, azaz simán hallhatnánk az e könyvben előforduló dolgokat akár az esti híradóban (Isten őrizz!), vagy a hírlapokban... 

Érzelmi zsarolás, bántalmazás, erőszak, pedofilizmus, gyilkosság. 

Írónk cseppet sem kímélte olvasói lelki világát, gyomorforgatóan dühítő, bicskanyitogató jeleneteknek "lehetünk tanúi", és együtt szenvedünk Billel és a lányával. Mert hogy.... mint minden családban, itt is leginkább a gyerek szenvedi el a szülők tetteit és döntéseiknek következményeit. 

Kitérve a karakterekre, nekem Mami (Margo), a szakácsnéni,

és Mrs.Woods, az óvónő volt a legszimpatikusabb.

De nagyon szerettem Demetriust (az edző), Fabiot (Bill menedzsere), és a papot is.

Számomra a legirritálóbb Nancy karaktere volt, és pont azért, mert sodort már a szél az "utamba" egy pont ugyan ilyen nőszemélyt, és persze a legborzalmasabb tapasztalataim közé sorolom. Sajnos nem csak a könyv lapjain szerepelnek ilyen emberek, hanem a valóságban is mérgezik az életünket. 

A legrokonszenvesebbnek Bill ügyvédnőjét tartom. Hasonlóképp kezeltem én is a Nancy-féle fúriát, bár egyáltalán nem volt könnyű nem a földbe döngölni (minden alkalommal, amikor megszólalt...), úgyhogy büszke is vagyok magamra, ahogy Jeniferre is (és így Gáborra, hisz' ő az "alkotója"). 

Eleinte ami egy picit tündérmesévé tette a sztorit, az nem is az, ahogy Ann (Bill gyerekkori szerelme/mostohatestvére) visszatért Bill életébe, hanem az, hogy miután kis híján megölte a pasija, full

nyitott volt szinte rögtön egy új párkapcsolatra.... oké, hogy már nagyon régről ismerte Billt, és tudta, hogy megbízhat benne... De számomra a pszichológia azt sugallta, hogy hogyha engem szinte agyonver a párom, majd vízbe akar fojtani, nem kívánkoznék egy pasi közelébe sem, még nagyon jó ideig.

De aztán... ha jól belegondolok, édesapámat és a bátyáimat AKARNÁM, hogy mellettem legyenek, mert tudom, hogy ők megvédenének, és bízhatok bennük. Bill pedig, a történet szerint - mondhatni a mostohatestvére volt egy ideig, így igazából... még ez is oké. 

Ami kevésbé, az a szökési- "gyermekrablási" kísérletük. Értettem és átéreztem eme döntésüket, de ezzel a valóságtól kissé már elrugaszkodottnak véltem dolgot. Bár... a sztori Amerikában játszódik, és ott a valóságban is tesznek olyanokat az embereket, amiket mi, átlag európaiak kb annyival reagálunk le: "ez is tuti egy amerikai baromság, ez tutira ott történt, ezt tutira ők csinálták, stb..." 

Írói szempontból viszont jól működött, még színesebbé tette a történetet, még inkább izgalmasabbá és kiélezettebbé a helyzetet. 

Bill legféltettebb titka, ami a könyv vége felé derül ki, irtóra ledöbbentett. Sok minden megfordult a fejembe, hogy mi lehet, de ez egyáltalán nem! 

Végül megint (hisz' írónk "A tigris szemében" c., előző regényénél is így volt) kaptunk egy hatalmas nagy tragédiát, egy csipetnyi misztikummal megfűszerezve, és aztán keserédes érzésekkel zárva a kötetet. 

És ahogy abban a könyvében, úgy itt is kaphattunk mély gondolatokat, bölcsességeket, és megannyi érzelmet.

Viszont Gáborunk ezen művében szinte szemernyi humor sincs. De elgondolkodni való bőven! És ez jó! Mert kell ilyen is! 

Nagyon örülök, hogy töretlenül büszke lehetek rád, Gábor, és bár ez a könyved ismét kissé megviselt lelkileg, szívből tudom ajánlani mindenkinek! 

További jó munkát, és sok sikert kívánok a többi írásodhoz is! Már most nagyon várom őket... 

Szeretettel:

E. Klaudia 

Fotó: Pásztor Digi Gábor ( GP Photography Gabor Pasztor )

Smink: Sóvári Dóra

"HazaÍrókosítás": Lukács Edina

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió

Sziasztok!

Nagyon sok szeretettel ajánlom nektek a ma kiolvasott könyvemet:

Csanda Gergő - Isten feketében 

A borítóért és a címért teljesen odáig vagyok! A fülszövegét (amit a kommenteknél olvashattok, és OLVASSÁTOK is el!) tekintve egy átlagos háborús storyra számítottam, bár számomra volt a könyvnek egy olyan kisugárzása, ami azt sugallta, hogy talán az írói stílus ezt jócskán megfogja fűszerezni, s különlegessé fogja tenni. 

A Trivium egyesülettől ezzel együtt 2 nyomtatott könyvem van (plusz pár e-book, amikkel még hadakozok az e-book olvasóm miatt...), és nekem nagyon szimpatikus, ahogy a könyvek hátoldalán nem csak a fülszöveget, hanem egy rövid leírást is kapunk az íróikról (+1 fotót). Azt sajnálom, hogy a legtöbb könyvük (már ami engem érdekelne...) csak e-bookban vásárolható meg. Pedig aztán jól betankolnék tőlük is, még akár hitelre is... 

Aztán, elkezdve az olvasást, a megérzésem beigazolódott! Gergő stílusa egészen megfogó, ami nem csak az első oldalakig tartott, hanem végig kísért az egész könyvön. 

Tetszettek az akciójelenetek, plusz a mély, de nem megterhelően hosszú filozófikus gondolatok, amik amúgy leginkább Ezékielnek voltak köszönhetőek.

Igazán ötletes karaktert talált ki általa (is) G., hiszen ő egy disszociatív identitászavaros katona, és ezt a csapat jól ki is használja, mikor szükséges, méghozzá egész durva módon: ahogy ezt a mélyen vallásos, amúgy "nem árt a légynek sem" karaktert a bántalmazó(?), pedofil apját idézve Lábnap elkezdte ütni, mintegy "játékkatonát felhúzva" - Ezékiel egyszer csak (mint egy gombnyomásra) hatékony, Isten fogalmát még csak nem is ismerő, vérprofi gyilkossá alakul. Slusz poénként, csak ideig-óráig (sose lehet tudni, hogy meddig...), és aztán megint visszaváltozik egy szorongó, hívő, félénk kisgyerekké, aki ezzel pl a tökéletes orosz nyelvtudását varázsütés szerűen el is felejti. 

Már csak az ő karaktere egészen érdekessé teszi a storyt, de vannak itt még mások is... 

Dávid, az ateista, aki MINDENKIT meg akar menteni (ennek miértjére a könyv vége felé derül fény). 

Aztán egy másik karakter, Lábnap, akiről a könyvből idéznék:

"Lábnap tipikusan az az ember volt, akit békeidőben sikeresen beszervezhettek egy MLM-hálózatba,ezután pedig aloe verával etette a gyerekeit, mert egy természetgyógyász oldalon olvasott a növény rákmegelőző hatásairól. Egyszóval, igen jó volt bármiben, amihez naivitásra és a kritikus gondolkodás hiányára volt szükség. Ezért is volt az őrmester egyik legjobb embere..." 

Totya, aki a csapat szíve, és aki szívesen pátyolgatott kb bárkit, aki arra szorult... 

A bölcs és hihetetlen türelmes őrmester... 

Endi, a doki, a jokerarcával, és a már-már túl lelkes, de tiszta szívű "diákjával", Melcsikkel... 

És Noel, aki amolyan sehova se illő, kissé embergyűlölő vonásokkal rendelkező "náci"... 

De nekem pl az "ellen tábor" karakterei is tetszettek. 

Az egész storyt átjárja a bajtársiasság, és az, hogy mi minden játszódhat le a katonák fejében és lelkében, mikor odakint vannak, és küzdenek nem csak a hazájukért, hanem egymás-, és a saját életükért. Azért is érdekesebb ezt olvasni, mint filmeken nézni, mert itt pl abba is beleláthatunk, hogy pontosan mit gondolnak! És szerintem Gergő ennek lehetséges változatait egész jól bemutatta nekünk, továbbá a velük előforduló rengeteg lehetséges szituációt is, egész reálisan, nem pedig "kifényezve", azaz vannak csúnya sérülések, halnak meg fontos karakterek (kb mind...), és ha éri is őket némi "véletlen szerencse", az sem az igazi, szóval nem hullik az ölükbe a megoldás a problémáikra, sem pedig a gyógyír a fájdalmaikra. 

Továbbá nagyon tetszett, ahogy a történetbe be lett illesztve System Of a Down: Soldier Side c. száma, ami Gergő fordításában van itt versként jelen. Ikonikus pillanata a könyvnek. 

Ahogy Dávid visszatérő rémálma, és mondhatni "téveszméje", na meg az se semmi, ahogy Lábnap rátalál "élete ellenfelére", és ahogy az ezzel járó izgalom ad neki lendületet és élni akarást, célt. Nagyon bejött, ahogy a végső küzdelmük volt megírva! 

Írónk története sokkal valósághűbb, mint ahogy a képeim (1-2nap múlva az összeset megosztom veletek!) tükrözik, viszont tudván, hogy ez még mindig csak fikció, kedvet kaptam, hogy egy olyan író szemén át is beletekinthessek a "háborús világba", aki tényleg átélte a katonasággal járó nehézségeket. Már van is egy választottam, és legalább annyira várom, mint Csanda Gergő következő könyvét (mert merem remélni, hogy nem ez volt az utolsó!). 

Az "Isten feketében" minden sorát imádtam. Első könyves íróként pedig minden elismerésem, mert e könyvön (számomra) egyáltalán nem érződik, hogy kezdő lenne az írója!

És ha már videójátékos berkekre tervezel hajtani Gergő, én csak drukkolni tudok, mert ebből ítélve ott is tudnál brillírozni...! 

Nagyon köszönöm már azt is, hogy idáig eljutottál, és iszonyat örülök, hogy ráleltem egy közös ismerősünk (Bí) posztja által a könyvedre! Szívből kívánok további sok sikert (és még több általad írt könyvet)! 

Végezetül, kaptok pár idézetet a könyvből... : 

"- Minden rendben? 

- Az hittem - köhögte Dávid -, hogy a kevlár mellény ennél kicsit jobban véd. 

- A kevlár mellény szétteríti a becsapódást, hogy a lövedék ne álljon beléd, de az erejét attól még te nyeled el – magyarázta Mel- csik. – És gyanítom, hogy ezután a találat után már nem is fogod tudni használni. 

- A következő golyót inkább kapjam telibe – nyögte Dávid, miközben Melcsik és Ezékiel segítségével leküzdötte magáról a mellényt. – Van egy olyan érzésem, hogy az kevésbé fájna. Bemegy, kijön." 

"Ezután még nagyon sok minden szar történt velem, amit sokkal tisztábban és büszkébben fogadtam.

Hiszen ez volt az életem. Aztán jött a háború, a hadsereg, és rájöttem, hogy ez a nekem való. Hogy az olyan anyaszomorítónak, mint én, akinek az élete szart sem ér, de nem riad vissza, ha be kell törni néhány fejet, és még csak nem is olyan hülye, mint a segg, ez a környezet dukál. Fegyelem, macsizmó, fegyverek. Bajtársak, akikben bízom, mert a háború az egyetlen őszinte közeg, ami mentes minden képmutatástól. Lehetsz akármilyen hulladék, ha kirángatsz a szarból. Család és karrier? Hagyjuk már! Az én boldog befejezésem az lesz, amikor a bajtársaim mellett, harcban halok meg." 

"A doziméter kattogott, kattogott, egyre jobban és jobban, de Lábnap nem értett hozzá, nem tudta, melyik kattogás mit jelent. Kizárta hát az érzékeléséből a dozimétert, mint ahogy mindig mindent kizárt, amire nem volt szüksége. "Kell nekem tudni a küldetést teljesítéséhez, hogy nyelem-e a sugárzást? Nem. Na, ennyi." Miután ezt megbeszélte magával, izgatottan fészkelődni kezdett az ülésen, mint aki most gyűrt le valamilyen akadályt, és ismét teljes figyelmét a feladatnak tudja szentelni." 

"Itt hatalmas volt a káosz. Az elszórt és a sárba taposott töltényhüvelyekből ítélve már órák óta tarthatott a harc, kisebb-nagyobb szünetekkel. Az oroszok fel-felbukkantak az árokból, rövid sorozatokat eresztettek a KMZ katonáira, akik viszonozták a tüzet. Nyoma sem volt a jéghideg, Rambós profizmusnak, amit egy Szpecnaz egységtől várna az ember, de Ezékielt ez nem lepte meg. Tudta jól, hogy egy ütközet csak annyiból áll, hogy egy rakás ember összevissza csinál mindenfélét, amit jó ötletnek tart, és közben próbál nem megdögleni. Különleges egység vagy sem. Kiábrándító, ijesztő, de valahol megnyugtató felismerés. Senki sem szuperhős, és semmi sem végletesen egyszerű és egyoldalú." 

"Mi van a hülye gyerekkel? - méltatlankodott Noel. 

- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát Totya - de elég furcsán viselkedik. 

- Mindig furcsán viselkedik. Te vagy a fogyikkal suttogó, csinálj valamit!" 

"- Akkor kivárunk - bólintott. 

- Ne már, uram! – pattant fel a ládájáról Noel. – Maga is tudja, hogy a tétlenség a katona legnagyobb ellensége! 

- Nem, Kárpáti, úgy gondolom, hogy az elhamarkodottság az. 

- Meg a szifiliszes kurvák! – tette hozzá Lábnap." 

...és mint mondtam, hamarosan láthatjátok a többi fotónkat is az "Isten feketében"-nel! Amikért hálás köszönet a megvalósító csodacsapatomnak: 

Sminkes: Orosz Ivett ( Ivy MUA )

Fodrász: Forgács Hajnalka ( Forgács HAJnalka Fodrász és Hajhosszabbító )

Koncepció/Világítás/Mentor: Csendes Péter

Közreműködők:

Sisa Krisztina 

Tapodi Anita

Hudák Bence

Stúdió: Vintage '69 Multimedia Studio 

"HazaÍrókosítás": Lukács Edina