A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szülőföld Kiadó. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szülőföld Kiadó. Összes bejegyzés megjelenítése

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió

Pfeiffer Gábor: Lábnyomok a sárban

A borítóról:
Képzeljétek, az író fia tervezte!
A kedvenc borítóim nem éppen minimalista(?) stílusúak, de ez még ennek ellenére is bekerült a "Top10"-be.
Amúgy nem tudom, ki hogy van vele, de nekem a borító (és a cím) egy piciri krimi jelleget sugároz. Pedig a könyv egyáltalán nem az. (De nem ám! Majd lentebb kifejtem.)
Mégis, eljutva a rajta "bemutatott", igencsak emlékezetes és jelentőségteljes jelenethez, mondhatom, hogy a lehető legjobb választás volt a borítóra vinni, és ráadásul a legjobb módon sikerült. Hiszen drámainak drámai, de mégsem morbid. Kutyabarátként lehet, hogy más formában megmutatva ezt a jelenetet, már nem lett volna merszem e könyvet a kezembe venni. De így számomra is befogadható, sőt, tökéletes! (És így van ez megírva is. Drámai, de a kutyabarát lelkeknek is emészthető, úgyhogy ne féljetek!)
A fülszöveg szerintem nagyszerű. Megható, elgondolkodtató, és hiába hosszabb a nagy átlagnál, megér minden csepp tintát!
Magát a könyvet, mint regényt, eléggé formabontónak tartom, még nemigen találkoztam ehhez hasonlóval a maik terén. Rengeteg a kép, van tartalomjegyzék, függelék stb.
Egész különlegessé lett ezekkel téve az amúgy is érdekes könyv. 
Írónk kifejezetten jól indított a Hurrá, nyaralunk! c. fejezettel!
Én "tavi gyerek"-ként (a gyékényesi bányatavak mellett nőttem fel) teljesen át tudtam érezni ezen sorai hangulatát, bár itt nem tavas, hanem egy medencés jelenet volt. Totál átjött a strand feeling, olyan volt, mintha édesapám szemszögéből láthattam volna a körülöttünk nyaralókat.
Hát én ennyit egy fejezeten már rég nevettem. Igazi, jó, magyaros, egyszerű, de nagyszerű! Kell ennél több?
A saját gyerekkoromat juttatta eszembe, és nagyon jólesett nosztalgiázni, köszönöm!
A továbbiakban is volt pár vicces rész. Sok helyen tele német/sváb szavakkal és/vagy utalásokkal.
E kapcsán szeretném felhozni Farkas Bíborka Druidaösvény c. könyvét. Ott is rengeteg volt az idegen nyelvű (kelta) szó, de abban a könyvben ezen szavak meg voltak számozva, és az oldal alján magyarul leírva, elmagyarázva. Itt csak a könyv legvégén levő függeléket vehetjük segítségül.
Mivel én tanultam németül – sőt, napi szinten használom is – nem volt egyáltalán szükségem arra, hogy egyfolytában hátralapozzak.
Ezen kifejezések nagyban hozzájárulnak a történet feelingjéhez (én speciel imádom is az ilyet, mikor idegen nyelven szólal meg egy-egy karakter, és ezt meg is osztja velünk az író), ezért megértem, hogy miért nem 100%-osan a magyar szóhasználatra törekedett az író, és amúgy nem is feltétlen szükséges érteni őket a történet megértéséhez és élvezéséhez, viszont ha már (és nagyon helyes!, hogy) el vannak magyarázva, tényleg ajánlom figyelmébe mindenkinek a függeléket, érdemes szükség esetén hátralapozni!
A könyv 2 nagyobbacska és 1 kisebb történetet oszt meg velünk, amit úgymond "körbeölel" az írónk regényalkotásánák története – azaz megosztja velünk, hogy miképp vágott bele ezen sorok megírásába – mintegy keretet képezve a 3 "kisregény" köré.
Mindhárom a családi, rokoni, ismerősei emlékei által segített, megihletett történetek, amik itt-ott átszövik egymást.
Így lett ez egy családregény! És egyben "helytörténeti dokumentum" is – mivel bemutatja Csolnokot, Budakeszit, Budapestet, Ukrajnát, Brno-t és az egykori NSZK városait is.
Ha emiatt valaki egy száraz, nyers, történelem-tankönyvre számít, hát csalódni fog, de pozitívan! Ugyanis a történelmi adatokat átszövi a szerelem, a fájdalom, az öröm és még megannyi érzelem, ezzel színesítve és testközelivé téve a regény politikai és történelmi vonalát is. Az író ezt oly módon kimaxolta, hogy még engem is magával ragadott a story, méghozzá úgy, hogy utólag bepótoltam a töriórák által tanítottakat. Mert hogy engem tanítottak, csak nemigen tanultam. Gábor könyvével minden bizonnyal többre mehettek volna a tanáraim, mikor e kor felé szerették volna felkelteni az érdeklődésemet. Mert neki bizony sikerült!
Az 1930-as évektől kb. a 80'-as/90'-es évekig nyúlóan
- először betekintést nyerhetünk a második világháború "hétköznapi" embereinek életébe, és egy hadifogoly viszontagságaiba;
- másodjára hőseink szemszögéből láthatjuk, hogy miként élték meg a zsidótörvényt és a kitelepítést;
- aztán a harmadik "felvonás"-ban belekóstolhatunk a korai szocializmus hatásaiba.
Merem azt állítani, hogy az én rokonaimnak talán nem kell akkora múltbéli terheket magukkal cipelniük, mint pl a sváboknak, de kétség sem fér affelől, hogy ők sem kevés viszontagságon estek át. A nagyszüleim is szoktak storyzgatni abból az időből, és ezek nem egyszer gyászos könnycseppekkel végződnek.
Viszont rengeteg mókás emlékük is van, és azokból is akad, amikre igazán büszkék lehetnek.
Drága anyai nagyapám – Isten nyugosztalja – emlékezett vissza mindig akkora beleéléssel, hogy a történeteit, ha még a legátlagosabb dolgokról is szóltak (pl földművelés, állattartás, házépítés stb.), ezredszerre is szívesen hallgattuk. És még hallgatnánk megannyiszor, ha lehetne.
Viszont ebből a korból nekem is vannak még élő rokonaim.
Volt, aki azokban az időkben Ausztráliáig menekült. Életemben háromszor talán, ha eddig találkozhattam vele, és az első pár alkalommal túl fiatal voltam még ahhoz, hogy erről az időszakról beszéljünk, a legutóbbinál pedig túl rövid ideig volt velünk egy ilyen jellegű témához. Hisz' ha már egyszer leült a család egy közös ebédre, nem ez volt terítéken.
De azzal a tervvel váltunk el, hogy legközelebb én megyek látogatóba hozzájuk. Könnyes szemmel, reménykedve köszönt el tőlem, mondván: "bízzunk benne, hogy még megélem..."
E könyvet olvasván is tudhatom, hogy már annyi nehézséget megélt, mint mi a legfélelmetesebb álmainkban sem. Ahogy papámék, testvéreik, felmenőik, és az ő ismerőseik is.
Ez is csak megerősítheti azt, hogy a mi generációnknak voltaképpen "igen jó dolga van". Mégis sokan mennyire nem becsüljük meg, mennyien panaszkodunk, és mennyi dolgon kesergünk.
Persze, mindenkinek megvan a maga keresztje, és az neki a legnehezebb. De ha más nem, hát adjon erőt a tudat, hogy mindig volt, és mindig lesz, akinek nehezebb sors jutott, mint önmagunknak.
És ahogy elődeink tették: nekünk is el kell fogadnunk, küzdenünk, kitartanunk, túlélnünk, felemelkednünk, és tovább mennünk – magunk után lábnyomokat hagyva a sárban.
Filmek terén talán egy kicsit a fotók hatására az ezzel a témával kapcsolatos dokumentumfilmeket juttatta nekem eszembe, ahol maguk a nénikék-bácsikák az elbeszélők.
Aztán fura mód bevillant már eléggé a könyv elején a Vágta (Seabiscuit) c. film is, pedig teljesen másról szól (részben az 1929-33 közötti Nagy Depressziónak nevezett gazdasági összeomlásról), de az is egy igaz történet alapján készült, belecsempészve régi, eredeti felvételekkel, és a narrátor a történelmi szálat hasonlóan Gábor íróstílusához, ugyancsak könnyed hangnemben, nem pedig tankönyvszerűen osztja meg velünk. Részben ezért is tartozik a kedvenc filmjeim közé. Aki ismeri, és szereti, az eltérő téma ellenére hasonló érzéseket fog kelteni benne a Lábnyomok a sárban is.
Gábor papírra vetett családi históriái egy gyönyörűen összeszedett, megható, elgondolkodtató, és szíveket megszólító kerek történetként lettek megírva. Úgy vélem, ezzel igazán méltó emléket állított nekik. És hálásan köszönöm, hogy mindezt megosztotta velünk.
Alles Gute!/Minden jót!
E.Klaudia

Pfeiffer Gábor: Lábnyomok a sárban

"Az ember, ahogy korosodik, egyre többet foglakozik a múlttal."

Pfeiffer Gábor könyve teljesen letaglózott. A második világháború idejétől a hetvenes évekig terjedő pár évtizeden vezet minket végig a háborús Magyarországon élő rokonai életén. Ettől a könyvtől mindent megkaptam, amit egy jó könyvtől kívánhat az ember: nevetést és könnyeket. Szívbemarkoló volt megtapasztalni, hogy a háború mit tett emberi sorsokkal. Annál inkább, mert amellett, hogy igaz történetek alapján készült a regény, a benne lévő számos régi fényképen látni is lehet a történet valódi szereplőit. Egészen különös érzés nézni egy kedves arcú férfit, akiről kiderül, hogy valójában iszákos és erőszakos volt, vagy egy asszonyt, akinek szinte egész élettörténetét végigkövetjük, és a képeken is látjuk először menyasszonyi ruhában, majd ősz hajjal otthonkában egy dédunokájával az ölében. Az író  elevenné varázsolta azokat az időket, melyek számomra eddig csupán dátumok és rideg tények voltak a történelemkönyvek lapjain.

A háború kegyetlensége, a sok halál, igazságtalanság és megaláztatás leírása mellett Pfeiffer a gyengéd érzelmek ábrázolásában is nagy tehetségnek bizonyul. Az a jelent, amiről a könyv a címét és a borítóján az illusztrációt is kapta, a könyv egyik – ha nem a legnagyobb – mélypontja. Úgy gondolom, hogy az író tökéletesen eltalálta a határt, hogy meddig érdemes elmenni a kegyetlenség megfestésében, ugyanakkor a szerelem, vágyódás megjelenítésében anélkül, hogy az érzelgőssé váljon. Feszegeti a határokat, és pont a szélsőségessége miatt annyira eleven ez a mű.

"Pedig hányszor látta csukott szemmel Teréz érett, telt idomait, ahogy lehullik róla a hálóing! Ennél szebbet el sem tudott képzelni. Messzebbre azonban sosem jutot­tak. Csak gondolatban lehettek egymáséi.
Georg attól a naptól kezdve perben és haragban állt az egész világgal. Úgy érezte nincs igazság a földön.
Nap mint nap úgy kellett tennie, mintha minden rend­ben lenne. Pedig dehogy volt.
 Persze anyja észrevette, valami nem stimmel a gyerek­kel. De hiába próbálta faggatni, Georg nem árulta el, mi bántja. A szikra lángot fogott, és már nem lehetett elol­tani."

Három összefüggő történetben ismerjük meg Georg, Rosa, Josef és családjuk életét a háború alatt és után. A rokoni szálak a történet vége felé egyre kuszábbak lettek, örültem volna egy családfának is a képek mellé. De azért minden követhető volt. Georg a "szomorú szemű magyar", remek műszaki érzékkel rendelkezik, szenvedélyesen szereti a fegyvereket, ugyanakkor a művészeteknek is hódol: verseket ír és harmonikán játszik. Csendes, kedves, jóravaló ember, aki a háborúban mégis kénytelen ölni. Érzékeny lélek, aki mindenhez, amivel foglalkozik, szenvedéllyel nyúl. Ezért olyan szimpatikus karakter, mert hibái ellenére elmondható, hogy mindenbe a szívét teszi.

"Tekintetük egy pillanatra összetalálkozott. Szeme borostyánként ejtette rabul Georg szembogarát. Szégyenlősen rámosolygott a fiúra. Talán csak az tudja igazán, mit jelent egy ilyen mosoly, akinek már nagyon régen volt része ebben a csodában. Tánya valami érdekeset, megmagyarázhatatlanul nyugtatót látott azokban a szomorú szemekben. Olyan érzése támadt, mintha megérkezett volna valahová, mintha otthon lenne. A félszeg fiú pedig rögtön tudta, a lány a veséjéig lát. Szavak nélkül értették egymást."

Rosa egy cserfes cselédlány, akit könnyű azonnal megkedvelni. Ugrándozik, táncol, énekel munka közben, imádja a gyerekeket, de kissé bugris. Az ő története élete nagy szerelmével kezdődik, majd az ő sorsát követjük a leghosszabb ideig a regényben. A háború az ő napjait is gyökerestül megváltoztatja, és sok-sok hosszú évnyi megpróbáltatásait kísérjük végig.

"Lassan telt a hét. Rosa már hétfőn be volt sózva, és egész héten szórakozottan látta el a rábízott munkákat. Kedden például az úr kávéjába cukor helyett sót rakott. Böhm még a bankban is prüszkölt. Szerdán a padlófé­nyezés volt soron.
– Jön-e velem, nadság shimmyt járni? Bizsereg a vé­rem, nem tud várni – énekelte megkergülve, miközben a lábára erősített kefékkel, táncolva vixelte a padlót."

"Hétkor nem bírta tovább. Anyja legnagyobb megle­petésére felkelt, és izgatottan járkált fel-alá a konyhában.
– Mi van veled, te gyerek? – kérdezte anyja, furcsáll­va a szokatlan viselkedést. – Máskor vasárnap a kilences misére is alig tudlak kiverni az ágyból. Főleg ha a szom­bati kártyaparti hosszabbra nyúlik a Wagner kocsmában. Most meg itt mászkálsz, mint zsidóban a fájdalom. Nem bánnám, ha hagynál nyugodtan főzni.
– Különös álmot láttam, édesanyám.
– Aztán mi volt olyan különös benne, hogy felébresz­tett ilyen korán?
– Hát, ha én azt elmesélném, bizony elpirulnánk mind a ketten – vigyorgott kobakjában még a délibábbal." 

Josef története a legrövidebb és a legboldogabb a három közül. Az előző két részben is feltűnik, ebben az utolsóban egy, a rokonainál tett látogató alatt ismerkedünk vele tovább, ahol szépen körbeér a történet.

"Így ismétli önmagát néhány száz évenként a történelem. Valahonnan elindulunk, aztán sok-sok harc árán, előbb-utóbb ugyanoda megérkezünk."

Ez a regény a szerelem és a háború regénye, mely megmutatja nekünk, hogyan vészelte túl vagy adta életét az egyszerű sváb ember a második világégésnek, mely elválasztott egymástól annyi testvért, anyát és apát a gyermekétől, szerelmes párokat, akiknek egy része sosem látta újra egymást. Ugyanakkor hosszú idő óta elvált barátok újbóli egymásra találásáról is olvashatunk a Lábnyomok a sárban című regényben. Megindító történet, amelyet mindenkinek el kellene olvasnia legalább egyszer életében. Köszönöm, Pfeiffer Gábor, hogy betekintést engedtél a családod múltjába, sokáig nem fogom elfelejteni ezt a lenyűgöző történetet.

"Kiosont a barakkból, a zsebéből papírt és tintaceruzát vett elő. Rágyújtott, meg­nyálazta a ceruza végét, és a holdfénynél, fagytól reszkető kézzel írni kezdett valamit. A betűk úgy folytak ki az irón hegyén, mint a megáradt folyó vize az ürgejárta gáton."

Pfeiffer Gábor

Önéletrajz

 "1967. december 16-án születtem, tudtommal száz százalékig sváb családba. Legalábbis a nagyszülőkig visszamenőleg. A dédszüleimet nem ismertem. Igaz, az egyik nagyapámat sem, mert ő korán meghalt egy bányaomlásban. Mindig is Csolnokon éltem, a bányászhagyományokkal rendelkező sváb faluban. Nálunk az emberek több mint százötven évig a bányából éltek. Az általános iskolát Csolnokon végeztem ahol végig tanultunk németül, de már előtte az óvodában is. A bátyám 1963-ban születtet, de ő csak az óvodában tanult meg magyarul, mert otthon szinte csak svábul beszéltünk. Középiskolába Esztergomba jártam, ahol vezetékes távközléstechniaki műszerész szakmát szereztem. Ekkoriban kezdtem el zenélni, de már gyermekkoromban nagyon szerettem a zenét. Azokban az időkben írtam néhány dalszöveget, novellakezdeményt. 1987-ben vonultam be katonának, ekkor a zenélés abbamaradt, és több mint húsz évig alig volt a kezemben hangszer. De a zene szeretete mindig megmaradt. 1986-től 1990-ig egy szénbányában dolgoztam, majd több mint 22 évig egy hulladékégetőben. 2012-től 2018-ig Ausztriában dolgoztam heti ingázással, majd 2018 őszén hazajöttem és egy autóipari cégnél helyezkedtem el. 1990-ben nősültem és két fiam született. A kisebbikkel együtt zenélek. A nagyobbik grafikus. A feleségem nem német nemzetiségű, így az én családom már nem tiszta sváb. Az irodalomhoz a zenén keresztül kerültem közel.
A Hobo Blues Band szerette meg velem a verseket. Gyermekkoromban többnyire Delfin és Sirály könyveket olvastam. Középiskolában, érdekes módon nem a magyar, hanem az orosz tanárnőm ajánlott nekem jó könyveket. Mostani kedvenceim, akik hatással vannak rám, Kosztolányi, Márai, Harmos Ilona, Tar Sándor, Háy János, Móra Ferenc. Legközelebb az életrajzi regények állnak hozzám. Viszonylag későn, a negyvenes éveim végén kezdtem el írni. Lábnyomok a sárban című regényemmel szeretnék emléket állítani a családom tragikus sorsú tagjainak és a szüleimnek. Szeretnék mesélni a sváb hagyományokról, hétköznapokról. Fontosnak tartom, hogy a ma embere is megismerje az akkor történteket. Népünk kevéssé kibeszélt fejezetei ezek. Hiszem, hogy hiánypótló lehet a könyvem. Bár korábban nem foglalkoztam a témával, ahogy korosodom, úgy lesz ez egyre fontosabb nekem. Tervezem a regény folytatását. Két másik rokonról szól majd. Bele is kezdtem, de még sok kutatás vár rám. Fel kell keresnem apai nagyapám öccsének fiát Németországban, hogy anyagot gyűjtsek. Sajnos egyre kevesebb ember van már köztünk, akiktől ezekről a dolgokról lehetne kérdezni. A második kötet témája szintén a második világháború, és 1956 lesz. Különösen érdekes lehet, hogy az utolsó rabtábor Csolnokon egy bányában üzemelt az ötvenes években. 1956 októberében szabadult fel. Elkezdtem egy másik regényt is írni, ami inkább napló. Az Ausztriában velem történt kalandokról mesélek róla benne, korábbi verseimmel, novelláimmal megtűzdelve."

Eddig megjelent könyv:

Pfeiffer Gábor - Lábnyomok a sárban  (2020 július)

A történelmet, ha száraz tényekre és adatokra támaszkodunk, könnyen meg lehet hamisítani, félre lehet magyarázni. Egyedül személyes történetek tehetik hitelessé. Ilyen történeteket oszt meg velünk könyvében Pfeiffer Gábor saját családjának tagjairól és egy kicsit önmagáról is. Így válnak élővé a második nagy háború évei, átélhetjük a zsidótörvény és a kitelepítés, a hadifogság megrázkódtatásait, majd ízelítőt kapunk a korai szocializmus légköréből, miközben bejárjuk Csolnokot, Budakeszit, Budapestet, Ukrajnát, Brno-t és az egykori NSZK városait. Az izgalmas családregény fontos helytörténeti dokumentum, de ennél sokkal több. Egyszerre tud hatni az értelemre és az érzelmekre. A mű hús-vér emberi sorsokon keresztül kelti életre a megidézett korszakokat. Születés, szerelem, betegség, küzdelem, halál zajlik a szemünk előtt, s bizony szívesen átadnánk magunkat az illúziónak, hogy ez "csak" irodalom, de a szerző a legváratlanabb pillanatokban kegyetlenül visszaránt a valóságba, metsző, józan pontossággal idézve fel a nagyon is realisztikus politikai és szociokulturális körülményeket. A szubjektív és objektív nézőpontot tehetséges érzékenységgel váltogatva nem engedi feledni, hogy ezek a történetek valódiak. Az élményt a kiadvány eredeti fotói koronázzák meg.

Vajon mi köti össze korunk blueszenészét, egy magyarországi német SS mesterlövésszel, egy kitelepített sváb cselédlánnyal, és egy fiatal párral a hatvanas évek szocialista rendszeréből? Ha elolvassuk a „Lábnyomok a sárban” című könyvet, választ kaphatunk erre a nem mindennapi kérdésre. Pfeiffer Gábor egy átlagosnak ígérkező nyaralás alkalmával észrevett egy német kisfiút. A kisfiú emlékek sorát indította el az elméjében, és a lelkében, a gyermekkoráról, a szüleiről, a nagyszüleiről, a rokonságáról, a szülőfaluja sváb mindennapjairól, a bányász közösségről.
A bevezetőben elmeséli, hogyan is jutott eszébe mindezekről egy családregényt írni.


Elérhetőségek