S.A. Locryn- Éjfekete

 Az írónő már harmadik alkalommal tisztelt meg bizalmával és küldte el nekem, recenziós példányként a munkáját, amit szívből köszönök. Ebből kifolyólag, van viszonyítási alapom, és rálátásom a korábbi és a mostani művére. Sok helyen olvastam olyan véleményt, hogy az Éjfekete, Locryn leggyengébb írása, amivel nem feltétlenül értek egyet. Az tény, hogy teljesen más mint a korábbiak, mint zsánerben, mint pedig írástechnikában. 

Ahogy már megszokott a szerzőtől, egy LMBTQ regényről beszélünk, ami tele van fájdalommal, meg nem értéssel, küzdelemmel és érzelmekkel. Korábbi stílusából kiszakadva, most egy misztikusabb légkörbe helyezte ezeket az elemeket. 

Nem mondanám gyengébb történetnek, mint a korábbiak, azonban tény, hogy teljesen más. Locryn itt a metaforikus elemekre helyezte a hangsúlyt, a bennünk dúló haragot, sötétséget, félelemet formálta meg fizikai valójába, és ezek köré szőtt egy varázslással és szerelemmel teli sztorit. 

Ami nekem egyből szemet szúrt, a korábbi könyvekkel szemben, itt nagyon gyorsan kialakult az érzelmi szál. Láttam, hogy a szerző teljesen ezekre a hasonlatokra fekteti a hangsúlyt, korábban pedig a lassan és bizonytalanul kibontakozó érzelmek domináltak. Ez egy kicsit furcsa volt számomra, a korábbi szerelmi kapcsolatok után, de gyorsan túl tudtam lendülni ezen, hiszen amiből elvett ezáltal, egy másik oldalon hozzá adott valami újat és izgalmasat. 

Sok fontos problémát boncolgat a történet, mint a családon belüli ellentéteket, és az ebből kialakult meg nem értést, az iskolán belüli erőszakot, árulást, bizalmatlanságot, féltést. Mindegyikről fontos beszélni, és bevallom nem egyszer felbosszantottam magam az eseményeket. És talán azért is mert túl igaznak véltem. 

Elliot a meg nem értett kamasz fiút, a szülei egy bentlakásos iskolába küldik, ahol társai kegyetlen tréfát eszelnek ki ellene. Beküldték éjszaka az erdőbe, nem sejtve, hogy ezzel milyen kaput nyitnak ki. Elliot balszerencséje lett a legnagyobb szerencséje is, hiszen itt találkozhatott Nyr-el, aki fenekestül felforgatta az életét, és viszont. Nagyon szépen vezeti le, metaforákkal és eseményekkel a szerző azt, hogyan is egészítik ki egymást, és hogyan mentik meg a másik életét, néha nem csak szimbolikusan. 

Nekem, mint inkább érzelmileg túlfűtött szerzőnek, nagyon tetszett, hogy itt most inkább a lélek dolgait boncolgatja Locryn és nem a fizikai szerelmek kiteljesedésére fekteti a hangsúlyt. Tetszett a misztikus szál, érdekesnek találtam a legendákat, bár ott éreztem hiányosságot. Szerettem volna ha ez a rész jobban ki van dolgozva, többet megtudhatunk róla, múlt embereiről, eseményeiről. Örültem volna ha erről olvashatok többet, nem csak néhol egy gyors magyarázatot. 

A bizalom és a megértés ritka madár, és ha valaki egyszer rátalál ne hagyjuk elveszni. Sokan felejtik el ezt a mai rohanó világban, de remélem hogy hamarosan vissza találunk önmagunkhoz, és kilépünk az erdő sötét oldalának fogságából. Ne hagyjuk hogy a Sötét uralkodjon felettünk. Az érzelmeinket csak mi birtokolhatjuk és mi vagyunk azok akik irányíthatják azt, amivé válunk általuk. 

 

Köszönöm a lehetőséget és az újabb bizalmat S.A. Locryn szerzőnek. 

S.A.Locryn írói oldal

Smaragd kiadó

Zsíros-Takács Mária - Préda

Azzal kezdeném, hogy szerintem a fülszöveg kicsit átverés. Legalábbis számomra az volt. Azt írja "egy könnyed, izgalmakkal és fordulatokkal teli regény" és én ennek a tudatában álltam neki. Olvasás közben el is könyveltem magamban egy strandon olvasós lányregénynek, ami igazából csak kiránt kicsit a hétköznapokból, de különösebb agyalnivaló nincs rajta. Ezt a felvetésemet jeleztem is a kiadó vezetőjének, aki csak annyit mondott, várjak még egy kicsit, lesz agyalni való bőven. Még mindig nem hittem neki, de úgy voltam vele, szeretem ha meglepnek a szerzők, úgyhogy adok ennek a felvetésnek is egy esélyt. Voltak már az elején sunyi utalások, de még mindig nem gondoltam, hogy ez bármi módon szándékos lenne. Természetesen észrevettem a furcsaságokat, de azt gondoltam a szerző kiéli a gyermekkorában látott tündérmesék feelingjét. Azt gondoltam... Hát tévedtem. 

Miután a szerző, és az egész történet, elringatott ebben a hitben, hirtelen jöttek a pofonok, én meg csak kapkodtam a fejem. És jöttek is a felismerések, hogy tudtam, annyira tudtam, hogy itt valami nem stimmel, és valóban, nagyon nem stimmelt valami. 

A legszomorúbb az egészben pedig az, hogy maga a Préda története fikció, valóság alapja viszont nagyon is van. A mai világban pedig egyre nagyobb. 

A megfogalmazást és magát a szöveget, én egy kicsit mélyebben írtam volna meg, sokkal hosszabbra szőttem volna az eseményeket. Lehetett volna ezt még csiszolni, és alakítani, de így is élvezhető és érdekes kötet látott napvilágot.

 Voltak benne olyan párbeszédek amik egyenesen idegesítettek, például mikor Ella a fodrász barátjával társalgott. Tény, hogy engem a való életben is borzasztóan zavarnak az ilyen fajta megszólítások, de néhol már émelyegtem a sok "édesemtől", "drágámtól", "kicsimtől". Az én környezetemben nem beszélnek ilyen kedveskedően egymással az emberek, talán emiatt is bosszantott. Bár vehetjük ezt is egy bizonyos megtévesztésnek is, és akkor viszont teljesen megállja a helyét. 

Nincsenek olyan illúzióim, hogy a bántalmazás a huszonegyedik század "betegsége", sőt mind tudjuk, hogy a korábbi időkben ez majdhogynem még elfogadottnak is számított. Azonban, még mindig kevesen mernek beszélni róla, bár többen felszólalnak ellene. Ez a könyv is egy ilyen vészcsengő, hogy óvatosan kell bánni a bizalommal, mert drága kincs az, de nem mindenki tudja értékelni, sőt vannak olyanok akik ki is használják, amiből pedig komoly problémák lehetnek. 

Nőként, illetve lányos anyukakként, azt gondolom nem meglepő, hogy extrém fontosnak tartom, hogy ezekre a problémákra, veszélyekre felhívjuk a figyelmet, és pontosan ezért mondom azt, hogy a Prédát olvassa el mindenki. Nagyon tetszett az is, hogy bemutatta a félelmet, mely az ilyen jellegű bántalmazások után az emberben benne ragad. Nem állította be egyből a főhősnőt harcos amazonnak, hanem igenis megmutatta, hogy a bántalmazott emberekben kialakul egy fal, egy blokk, melyet nagyon nehéz leküzdeniük. Sajnálom, hogy nem lett jobban kifejtve ez a történet. Fontos figyelmeztetések vannak benne, és felhívja a figyelmet arra, mennyire embertelen világban élünk, és hogy a veszély mindenhol ott leselkedhet. Természetesen nem azt mondom, hogy rettegve kell leélnünk az életünket, bizalmatlanul és egyedül. Csak azt, hogy érdemes nyitott szemmel járni, és hallgatni a vészcsengőnkre ha az halkan is de elkezd csilingelni. 

Köszönöm szépen a szerzőnek és a Smaragd kiadónak a lehetőséget.

Smaragd kiadó

Németh Krisztina - A hazara

 

" Az lenne a legjobb, ha ez a könyv létre se jött volna, hiszen rengeteg ember szenvedése és nehéz sorsa íródott meg benne" - kezdi a szerző köszönetnyilvánítását ezzel a mondattal, amivel teljesen egyet értek, és úgy gondoltam én is ezzel kezdeném. Bárcsak soha nem kellett volna megíródnia ennek a sztorinak, bárcsak egy fikció lenne, bárcsak eszünkbe sem jutna hasonló. De nemcsak hogy eszünkbe jut, de vannak olyan emberek akik mindezt átélik, emlékeikben élnek, vagy a mindennapjaik része az ebben a könyvben leírt borzalmak. 

"A 70-es évek Afganisztánja olyan változásokon megy át, amely elől az Alizada család sem bújhat el.

Az olvasó, a könyv első felében egy család-, a másodikban pedig egy kalandregényt kap, gyönyörű leírásokkal. Három generáción átívelő vándorlásról szerzünk tudomást. A költözésnek pedig mindig oka van. Hamid elindulásának indoka saját szemével tekintve gazdasági, mert egy barátja jobb életet ígér neki Iránban. Előtte azonban megismerhetjük ősei életét, akik a forradalmak, háborúk elől vándoroltak, és főhősünk kvettai léte is a mindennapos terrorról szól.

Van-e lehetőség maradni ott, ahol a mollah azt terjeszti: „aki megöl akár csak egy hazarát is, megváltotta a jegyét a mennyországba”? A regényből megtudhatják a választ. Az emberöltőként történő helyváltoztatást a kényszer mellett a bizalom mozgatja: „fájdalom nélkül kilépni a múltból csak úgy lehet, ha a jövő boldogságot ígér.”

Nehéz megszólalni egy ilyen regény olvasása után, pláne azok után, hogy tudom, igaz történeten alapszik. Hamid életét papírra vetni, bátor, lelket tépő, de úgy gondolom nagyszerű ötlet volt a szerző részéről, olyan ami egy nélkülözhetetlen kötetet hozott létre. Sok előítélettel élünk ebben a világban, Hamid pedig sok hirtelen haragból jött gondolatot el tud csitítani szemléletével, gondolataival és élettörténetével. Nekem mindig is az volt a véleményem hogy sem vallás, sem életkörülmény, sem nemi identitás alapján nem szabad megítélni egy embert, egy népcsoportot vagy bárkit ezen a világon. Véleményem szerin nem egy vallás vagy egy hova tartozás tesz rossz emberré valakit. Csak emberek vannak, személyiségek, akarat és remény. Remény egy jobb életre, egy szebb jövőre. Hamid remélt és tett is azért, hogy az élete olyan legyen amit megálmodott magának, nem kímélve saját testi épségét sem. Hihetetlen amin ez a fiú, és hozzá hasonló társai átélnek, azért mert ők menekülnek egy pokolból, ami embertelen körülményeket alakít nekik. 

Félünk? Hát persze. Bizalmatlanok vagyunk? Az ember sajátja ez az érzés. De szívünket nem zárhatjuk be a Hamidhoz hasonló jó emberek előtt, azért mert vannak rossz emberek a világban. Nem büntethetünk egy jó embert, a sok rossz ember miatt. 

A könyv két részre van osztva. Az első részben az Alizada család története, hogyan küzdöttek a háborúval, és hogyan próbálkoztak a túléléssel egy élhetetlen világban. Az utolsó oldalakat zakatoló szívvel, rettegve olvastam. Egyszerűen annyira sokkolt ami ott történt, főleg az igazság tartalma miatt, hogy utána félre is kellett tennem a könyvet egy kis időre. Meg kellett emésztenem az olvasottakat, hogy újra bele vethessem magam. 

A második részben már Hamid meséli életét, és szökésének történetét a pokolból. 

Hamid, és sok hozzá hasonló fiatal, már gyerekként megtapasztalta milyen is rettegésben élni, sőt ez a mindennapjaik részévé válik. Milyen minden pillanatban a halállal nézni farkas szemet, rettegni egy szerettünk elvesztéséért. Félve haza indulni, akár az úton történt borzalmak látványától, akár attól hogy haza érve olyan híreket kapunk melyet a lelkünk képtelen feldolgozni. Gyerekek, anyák és apák százai választják inkább a bizonytalant és az ismeretlent, hiszen az ahol élnek csak egy dolog biztos igazán, a borzalmas halál. 

Csak reménykedni tudok, hogy egyszer az emberiség békére lel, és a jó emberek megkapják azt a nyugalmat amit megérdemelnek. Addig pedig kedves Hamid és a hozzá hasonló bátrak, kitartásotok példa értékű, és őszintén kívánom nektek a békét, és hogy el tudjátok csitítani a lelketekben dúló háborút. Higgyétek el, ha jó emberek vagytok, azt vissza kapjátok az élettől. 

Németh Krisztina egy olyan könyvet hozott össze, melyet kötelező olvasmánnyá tennék, akár már a középiskolában. Sok szemléletet megváltoztatna a fiatalokban, és talán egy sokkal elfogadóbb társadalom nőné ki magát. 

Persze, most elkezdhetünk dobálózni a rosszal, ellenpéldákkal és minden egyébbel mely az ellen szól, hogy az emberek kedvesen és befogadóan viszonyuljanak a másikhoz. Szélsőségek mindig vannak és lesznek is. De ha nyitott szemmel és szívvel járunk a világban észre vehetjük benne azokat az embereket akik csak egy kis segítséget kérnek, akik hálásak minden lehetőségért, és akiknek a múltjuk melyet a hátukon cipelnek, billogként zakatol már mindenhol, de ezt a nehéz terhet nem ők pakolták oda, és cipelniük is nehéz. 

Egy kegyetlen világban, csak az ember kegyelmessége hozhat változást, és fordíthatja békére a háborgó lelkeket. Lehet, hogy veled indul el egy jobb élet lavinája. Tegyél érte. 

" ... a lelket nem lehet csak röptetni, magasságokba emelni.

Néha olyan mélységekbe is le kell húzni, ahol az ember meglátja önmagát, a hibáit, 

a gyarlóságát, hogy megértse mindazt,

 ami belül nyomja és szorítja; aztán pedig újult erővel tudjon a magasba szállni."

Szavakkal nehéz kifejeznem ennek a könyvnek a mélységét és mondani valóját. Így hát csak egy tanácsom van mindenkinek: olvasd el, nyisd ki a szíved, éld meg, és aztán értsd meg mit üzen. 

Elmondhatatlanul hálás vagyok a szerzőnek a lehetőségért. Sokat adott ez a könyv, és hiszem hogy mindenki így fog vélekedni, aki elolvassa. 

Smaragd kiadó

Németh Krisztina

 

Náray Mia - Bíborfelhők Savaria felett

 Úgy kellett nekem ez a könyv, mint a levegő. Nem tudom igazán megmagyarázni mi is kötött ennyire hozzá, de teljesen a tudatomba férkőzött, és elnyelte minden gondolatom. 

303 februárjában tűz üt ki a nicomediai palotában. Másnap Diocletianus császár kiadja első keresztényüldöző rendeletét. Ezzel egy olyan lavina indul el, amely felforgatja az egész Római Birodalmat, így az éppen átalakulófélben lévő Pannonia Superior tartomány új polgári székhelyén, Savariában élő emberek mindennapjait is.

Ez a morális kérdéseket is feszegető, valós történelmi alapokon nyugvó regény lebilincselően korhű leírásokkal és izgalmas karakterek kalandjain keresztül mutatja be a kor társadalmi, gazdasági, jogi és vallási sajátosságait, különös hangsúlyt fektetve a korai keresztények életére, dilemmáira és félelmeire.

A kötetre és az írójára egy kedves szerző társam, Fayer Sándor hívta fel a figyelmem, és adta meg a lehetőséget úgymond, hogy olvashassam, amiért borzaszó hálás vagyok neki is, és Náray Miának is, hogy megtisztelt bizalmával és hallgatott Sándor ajánlására, miszerint keressen fel engem.  

Aki korábbról már ismer, az tudja, hogy sajnálatos módon, nekem meggyűlt a bajom anno az iskolában a történelemmel, így kicsit félve vettem a kezembe ezt a könyvet. Ironikus módon, a történelmet és magukat az eseményeket, a hozzájuk kapcsolódó elbeszéléseket nagyon szeretem, és szomjazom a tudást, hogy még jobban megismerhessem a régi korokat, mégis az iskolából bennem maradt, száraz, évszám magolós történelem órák még a mai napig meg tudnak ijeszteni és zavarba tudnak hozni ha erről kell beszélnem. Ilyen kettősséggel, és azzal az érzéssel veszek a kezembe egy ilyen könyvet, hogy görcsösen indulok neki és meg akarok jegyezni minden mozzanatot, mert később biztosan fontos jelentősége lesz, és ha egy évszámot eltévesztek már borul az egész sztori a fejemben. Kezdetben ezzel a görccsel olvastam, bár az igaz hogy a nevekkel olykor meggyűlt a bajom, hiszen hasonló csengésű, és különböző titulusban megnevezett személyekkel van tele a kötet, mégis miután engedett ez a kezdeti feszültség bennem, olyannyira magába szippantott a történet, hogy még mindig a hatása alatt vagyok.

 Talán amiatt is izgultam nagyon, mert tudtam, hogy a szerző mennyi kutatómunkát és energiát fektetett bele. Olyannyira lenyűgözött az igyekezet, amit ennek a könyvnek a tökéletesítésére fordított, hogy nagyon szerettem volna szeretni. De feleslegesen aggódtam, nem hogy szerettem, imádtam minden sorát, minden mondatát. 

Az utóbbi időben, inkább könnyedebb olvasmányaim voltak, javarészt a szórakoztató kategóriából, melyen annyira nem kellett gondolkodni, inkább csak érezni, megélni a pillanatokat. Talán ezért is esett ennyire jól ez a történet most, mert amellett hogy szórakoztatott, rengeteget tanított. Nem is értem, miért nem ilyen könyveket választanak a középiskolában kötelező olvasmányoknak. Magamból kiindulva, ha egy ilyen kötet kerül a kezembe anno, biztosan állíthatom, hogy sokkal nagyobb érdeklődéssel vetem bele magam a tanulásba, és még az évszámok sem zavartak volna. 

Innen szeretném halkan üzenni a oktatásban részt vevőknek, hogy a diákokkal igenis meg lehet szerettetni a tananyagot, és nem feltétlenül csak beléjük verni erőszakkal (szerencsére vannak ezen a nézőponton még tanárok, hálás köszönet nekik). Náray Mia ezt most megtette velem. 

Minden szereplőt megkedveltem, mindenkiben volt valami igazán szerethető. 

Az igazán nagy kedvencem azonban Nara és Rufus lett. Ők ketten voltak azok a karakterek akiknek minden mozzanata bele ivódott az agyamba, és akár órákat is tudtam gondolkodni rajtuk. Érdekes volt olvasni az akkori szokásokról, meggyőződésekről és félelmetes mennyire természetes volt anno a rabszolgatartás és hogy az ember maga egy másik, egy feljebb valónak a tulajdona legyen. 

Minden benne van ebben a könyvben amit csak egy jó történettől elvárok. Szerelem, csalódás, keserűség, bánat, öröm, titkok és igazságok. Harc az igazságért, küzdelem a hazugságban, s végül egy olyan végkifejlett mely az után sem hagy nyugodni, hogy becsuktad a könyvet. 

Biztos vagyok benne, hogy számomra ez a könyv nem egyszer olvasós lesz. Elő fogom még venni, és újra átélni mindazt amit ad és amit elvesz. Tanulni belőle, megérteni és nem érteni. Mert tudom, hogy van ami felett átsiklottam, és tudom, hogy több olvasás után, többet fog adni. 

Köszönöm még egyszer a lehetőséget. És hogy kiknek ajánlom ezt a könyvet? Neked! Mindenkinek! 

A szerzőnek meg csak annyit üzenek, hogy haladjon tovább ezen az úton, mert én még nagyon sok ilyen remek történetet akarok olvasni tőle. 

Náray Mia szerzői oldal

Blog

Smaragd kiadó

S.A. Locryn - Edinburgh kék fényei

 Minden könyvnek megvan a megfelelő ideje és abban az időben a célja. Hiszem, hogy egy könyv nagyobb fegyver tud lenni, mint azt bárki gondolná. Gondolkodásra, elmélkedésre sarkall, nézeteket, véleményeket változtathat meg. Még nagyobb csoda az, amikor a szerző tudtán kívül alkot egy olyan történetet, melynek a megjelenés pillanatában nagyobb jelentősége lesz, mint azt a kezdetekkor gondolta volna.

Pokolian ​indul a nap, Davist ultimátum elé állítják. Már az ötödik mentőtisztet akarják a nyakába sózni. Neki, a veterán, Afganisztánt megjárt orvosnak! Méghogy ő kiállhatatlan?! Csak annyit akar, hogy mindenki hagyja békén.
Dennis sem vágyik ennél többre, mégis társak lesznek. Amikor beosztják Davis mellé, megfogadja, hogy nem hagyja magát még egyszer megfutamítani, hiszen eleget tűrt egész eddigi életében.
Rázósan indulnak a közös napok. Dennisnek nem csak a melóba kell visszaszoknia, de társa értelmezhetetlen viselkedését is kezelnie kell.
Sokáig azt hiszik, hogy ennél rosszabb nem is történhetett volna velük, de a végeláthatatlan műszakok és riasztások alatt egyre jobban megismerik egymást, rájönnek mi volt az, ami eddig hiányzott az életükből. Hogy ezt megtalálják, nem pusztán a környezetükkel, hanem saját érzéseikkel is meg kell küzdeniük.
Sejtelmük sincs, hogy eddigi megpróbáltatásaik pusztán bemelegítésül szolgáltak ahhoz, ami rájuk vár. Vajon képesek lesznek közös nevezőre jutni, vagy elkerülhetetlen, hogy Davis elveszítse a munkáját?

A történet olyan hétköznapi hősök életét mutatja be, akiknek mindannyian hálásak lehetünk a munkájukért, kitartásukért és az erőn felüli teljesítményükért, mely kevésbé kaotikus időkben is komoly megpróbáltatásokat jelentenek. Ez az időszak is, vagyis inkább a kezdete, bele van szőve a történetbe, finoman, mégis érezhetően, ami szerintem még egy plusz realisztikus mivoltot adott neki. 
Főhőseink, Dennis és Davis, mentősként dolgoznak Edinburgh utcáin, nap nap után harcolnak élet és halál között, teszik a dolguk, annak ellenére hogy mindkettejük életében vannak sötétebb foltok. Tele vannak rossz emlékekkel, fájdalmakkal, kínokkal, melyeket háttérbe szorítva annak szentelték az életüket, hogy másokon segítsenek. Annak ellenére, hogy a világ, melyért harcolnak, többször kitaszította már őket magából, és úgy bánt velük, ahogy ők azt cseppet sem érdemelnék. 

Őszintén szólva először nagyon furcsa volt megszoknom a neveket. Olyan egybefüggő hangzása van mindkettőnek, hogy többször előfordult az első oldalakon, hogy vissza kellett olvasnom, most akkor kiről is van szó? De ez a problémám gyorsan tova szállt, mert miután megismerhettem őket, két annyira erős karakter és jellem alakult ki a szemem előtt, hogy ha esetleg át is siklottam a név felett, akkor is tudtam, kiről is van éppen szó. Annak ellenére, hogy mindketten pontosan és érezhetően jól átgondoltan meg lettek formálva a szerző által, éreztem hasonlóságokat is bennük, mely végül okozott súrlódást, de sok pozitívumot is. 
A mellékszereplők szintén érdekesek voltak, egyiküknél sem éreztem azt, hogy amikor kissé a középpontba került, akkor unnám a történetet. Mindenkiről szívesen olvastam, mindenki nagyon szépen meg volt formálva. 
Bár a szerző előző könyvét is nagyon kedveltem, nálam ez a történet vitte most a prímet, és sokkal jobban tetszett. Persze nem is lehet összehasonlítani a két sztorit, hiszen más időben és környezetben játszódnak, bár sajnálattal kellett észrevennem, hogy haladunk vissza néhol az időben, és ezt nagyon szomorúan veszem tudomásul. 
A könyvnek nagyon mély és tartalmas mondanivalója van a mai világról, a mai ember felfogásáról, és nagyon bízom benne, hogy el fog jutni olyanokhoz is, akiknek szükségük van rá. Olyanokhoz, akiknek támogatásra, és olyanokhoz is, akiknek nézetváltásra lenne szükségük. Hiszen nem az identitása alapján kell néznünk egy bizonyos személyt és nem ez alapján ítélünk, hanem a személyisége, a lelke alapján. Én ezt hiszem és vallom is. Azt pedig soha senki ne feledje, hogy a gonoszt a környezet szüli. Mindig mindennek megvan az oka, és lehet, hogy ez az ok saját magunkban keresendő. 

Nem szoktam csillagokkal dobálózni, és az értékeléseimbe sem írom bele, de azt hiszem, sokat elárul, ha azt mondom, én erre a kötetre abszolút 5 csillagot adtam, sőt kedvencnek is jelöltem. 
Érdemes elolvasni, érdemes végiggondolni, nyitott szívvel és lélekkel nézni a sorok mögé. Az ember mögé. Az érzelmek mögé. 

S.A. Locryn olvasói kerekasztal

Smaragd kiadó

Gyermektelenül antológia

 A Gyermektelenül című antológia a Stílus és Technika által indított Érzékeny téma sorozat első kötete. A sorozat a társadalmat és az egyént érzékenyen érintő témákat dolgoz fel. 

Abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy a Gyermektelenül című antológia tiszteletpéldányainak egyik tulajdonosa lehettem, mely a Stílus és Technika Érzékeny téma sorozatának első kötete. Társadalmunk egyik fő vita témája a gyermektelenség, mint a tudatos, mint az egészségügyi problémákon alapuló okokat vesszük is számba. 

Be kell vallanom, egy idő után már nyomta a lelkemet a kötet, hiszen szülőként talán érzékenyebben érint a téma, mint másokat. Mindig is azt hangoztattam és a mai napig vallom is, hogy a tudatos gyermektelenségről mindenkinek joga van dönteni, és nincs értelme külső nyomást gyakorolni azokra, akik nem szeretnének a szülővé válás útjára lépni. Társadalmunk bevett szokása ez, hogy egy bizonyos kor után tudatosan vagy akár tudat alatt lelki terrorban tartják azokat, akik még nem váltak szülővé. Szándékosan használom folyton ezt a kifejezést, mert úgy vélem, a szülővé válás egy érzelmi síkon alapuló döntés, még a gyermek vállalása csupán tudatos, erkölcsi normáknak való megfelelési kényszer. Ezért is mondom azt, hogy egy gyermeket akarjunk, ne vállaljunk. Nagyon jól mutatta be a kötet azt, milyen is ez a nyomás, és milyen bosszantó tud lenni, mikor valaki minduntalan ezt hallgatja, figyelmen kívül hagyva az ő saját akaratát. 

Az egészségügyi problémákon alapuló gyermektelenség természetesen teljesen más kategóriába tartozik. Ez sokkal fájdalmasabb és érzékenyebb téma, míg a másik inkább bosszantó és idegőrlő. Több novella olvasása közben facsarodott össze a szívem, leginkább ott, ahol nem a tudatosságon alapult a probléma. El sem tudom képzelni azt a fájdalmat, amit ilyenkor érezhet egy nő, akinek minden vágya az, hogy anyává válhasson. 

A kötetben, az én meglátásaim szerint, voltak erősebb illetve gyengébbre sikerült novellák. Akadt, ami jobban kiemelkedett a többi közül és volt olyan is. ami felett csupán átsiklottam. Nem szeretném ezeket külön emlegetni, hiszen a kötet teljes egészében közvetít egy üzenetet. Én egy olvasatra pörgettem végig a lapokat, ami talán nem a megfelelő szisztéma a kötet olvasásakor. Itt is, mint alapjáraton az érzékeny témákkal foglalkozó antológiáknál, úgy gondolom, kellenek hatásszünetek, hogy az ember fel tudja dolgozni az ott látottakat, olvasottakat. 

A kötet megjelenése után talán mindkét tábor megnyugvásra talál egy kicsit, akár lelki támogatásról, akár meggyőződésről legyen szó. Remélem hogy eléri a célját, és méltán lesz a neve érzékenyítő antológia. 

A  kivitelezése nem tetszett kifejezetten, nem volt túl kényelmes a fogása olvasás közben. Egy kicsit kisebb forma sokkal komfortosabb tartást és olvasási élményt nyújtott volna. A borító sem ragadta meg a tekintetemet, ennél hatásosabbat is el tudtam volna képzelni hozzá. 

Kettő novellát mégis ki szeretnék emelni a többi közül, ez pedig a két utolsó írás lenne. Mind a kettőt egy olyan történetnek tartom, melyért azt mondom, hogy kár. Kár, hogy csupán novella formájában jelent meg, mert egy olyan világ felépítését tárják a szemünk elé amit érdemes lenne bővebben kifejteni. Ez a két történet, jócskán kitűnik a többi közül. 

Alex L Hooper - Egy végzet kezdete című novellája, kicsit számomra Margaret Atwoot - A szolgálólány meséje című kötetet idézte fel, egy kis Beavatott beütéssel. Éreztem a szerzőn egyfajta dacot, a végkifejlettnél a jelen helyzetre való tekintettel, de ez lehet csupán belemagyarázás, a mostani életünkbe is. Mindenesetre egy olyan világ rendszert épített ki ami szerintem nem ebbe a kötetbe lett volna való, sokkal inkább egy külön könyvet szentelni neki. Kicsit furcsállottam is, az előző novellák után egy ilyen történetet olvasni elég nagy döbbenet volt. Mindenesetre így is hatalmas élmény volt számomra, és szívből gratulálok a szerzőnek. 

Füzes V. Polda - Amerre nem szállnak gólyák című novellája pedig azt gondolom, a tökéletes végszava volt ennek a kötetnek. Nekem abszolút kedvenccé avanzsált, a maga sokat mondó, sorok között megbúvó történetével. Ezt a sztorit is, szívesen olvasnám, hosszabb, jobban kifejtett formában, mivel azt gondolom sok lehetőséget hagyott benne az író, amiből egy sokkal kerekebb történet is kialakulhat. 

Mindenesetre, örülök neki hogy olvashattam és köszönöm a bizalmat, és minden szerzőnek szívből gratulálok. 

Smaragd Kiadó

Petróczki Kitti - Alfonz ikerlángja

 

Igazából szeretem a csendet. Azt a fajta csendet, amikor hallom, hogy akit szeretek, mellettem szuszog, megfordul az ágyban. Nem szeretem a csendet, amióta egyedül vagyok. Túl sokat gondolkodom. Rájöttem, hogy a csend megfojt, és a saját hangomat hallani sem olyan, mint amikor valakihez ténylegesen beszélek, vagy amikor valakinek énekelek. Valahol mégis szeretem a csendet. Azt a fajta csendet, amikor tudom, hogy szavak nélkül is elmondhatom, amit gondolok és érzek. Őszintén gyűlölöm a csendet, amikor kínos, és megszólalnék, csak azért, hogy mondjak valamit. A csend számomra relatív. Olyan, mint a magány: nem kell, hogy egyedül legyek egy szobában ahhoz, hogy magányos legyek, és van, hogy nem kell, hogy mellettem legyen valaki ahhoz, hogy a gondolataim társaságában jól érezzem magam. A csend csupán egy állapot. És igen, jelentése van. Jelenthet megnyugvást, menekülést, fájdalmat, magányt, fáradtságot, csalódást, beletörődést, egyetértést, szerelmet, várakozást. Egy biztos: a csend is üzenet.

Petróczki Kitti regénye egy fiatal srác, Alfonz életét mutatja be gyermekkorától az első igazi szerelmének megtalálásáig. Alfonz zűrös gyerek, nehéz rajta kiigazodni, sokszor ő maga sem tudja, mit akar. A könyv elsősorban a szerelmi életére koncentrál; végigkövetjük első viszonyait addig, amíg meg nem ismerkedik Lujzival, aki megváltoztatja az életét. Lujzi épp egy szakításból igyekszik kilábalni, ezzel együtt egy olyan kapcsolatból, ahol nem becsülték meg igazán. Ez rajta hagyta a nyomát az önképén és a párkapcsolatokhoz való hozzáállásán, így hiába érzik Alfonzzal, hogy fontosak egymásnak, kaotikusan, veszekedésekkel indul a románcuk, és a regény végéig sem egymással sem egymás nélkül nem tudnak meglenni. Ez azonban nem csupán Lujzin múlik, Alfonz is követ el hibákat.

Az Alfonz ikerlángja egy létező elképzelést, az ikerláng-kapcsolatot mutatja be olvasójának. Ennek lényege, hogy az ikerlángok egymás lelki társai, tükröt tartanak egymásnak, melyben felismerik saját magukat, a jó és a rossz tulajdonságaikat egyaránt. Egy ilyen szerelemben hihetetlen energiák szabadulnak fel, összekötve a két félt egész életükre, tökéletes harmóniában. Mindez azonban csak akkor történhet meg, ha a felek először önmagukkal megbékélnek. Az ikerláng-kapcsolat kialakulása pont emiatt egy igazán rögös út. Hét lépcsőfoka van, és a regény ezeken a szinteken vezeti végig Alfonzt és Lujzit, miközben sem az olvasó, sem maguk a szereplők nem biztosak abban, hogy működni fog-e az a vonzalom, mely inkább csak újra és újra eltaszítja egymástól a két félt, mintha ellentétes pólusok lennének.

A könyv egyik különlegessége a kaotikusság, és az, hogy semmi sem biztos, semmire nem ad egyértelmű választ. Egészen rövid történetről van szó, amely mégis elgondolkodtat, azáltal, hogy teljesen objektív, nem ítélkezik, csupán megmutat, és teljes mértékben az olvasóra bízza a történet értelmezését. Ezért elképzelhetőnek tartom, hogy egészen eltérő vélemények feszüljenek egymásnak a történet olvasói körében.

Egy másik szembeötlő jellegzetessége a könyvnek, ami szintén a káoszt erősíti, hogy sok üzenetváltást mutat meg. Alfonz és Lujzi gyakran beszélnek online, és habár megvitatják azt is (szintén online), hogy így sokszor elbeszélnek egymás mellett, és könnyebben terjednek a félreértések, mintha élőben beszélnének, továbbra is fontos dolgokat online akarnak megbeszélni, mint a kapcsolatuk alakulása és az érzelmeik bonyolultsága. Ez amolyan generációs probléma, melyet hűen tükröz a regény. A csetbeszélgetések abszolút élethűek, és nagyon pontosan mutatnak rá a problémákra, melyeket magukban hordoznak.

A szerelem témája mellett fontos szerepet kap a zene is. Alfonz ebben találja meg önmagát, dobos lesz. Több zenekarban játszik, és Lujzit is ezáltal ismeri meg. A zene jellem- és közösségformáló hatásairól is szól a regény.

„Élvezte amit csinált, olyan érzés volt ez, mint a hazatérés. A legfelemelőbb érzés a világon, amikor tudod, hogy jókor, jó helyen vagy.”

Úgy gondolom, hogy az Alfonz ikerlángja kifejezetten egy korszakról szól a fiatalok életében, és emiatt nagyon sokan megtalálhatják magukat ebben a regényben.

Petróczki Kitti - Lujzi élete

Lujzinak nincs arca. Lujzi te vagy, Lujzi én vagyok. Ez a kötet nem egy szerző által kreált, a föld felett lépdelő jól megírt sztori. Ez maga az élet. A mi életünk, a törtetők élete. Néhol felsikoltottam, néhol elborzadtam, de minduntalan rá kellett jönnöm, hogy Lujzi mi vagyunk. Emberek. Ki így, ki úgy, de mi éljük meg az életet. S ha odafigyelünk a másikra rájövünk, hogy mind ugyanazt az életet éljük, csak más köntösbe bújtatva. Mindannyian az álmainkért és az önmegvalósításért küzdünk, szeretetre vágyunk és fájdalmakkal harcolunk. Mindannyian élünk úgy, ahogy Lujzi tette.

Nem mindennapi kötet ez. Kezdve a már elején felvezetett QR kódos rendszerrel, amely szerintem zseniális ötlet. Ugyan kivesz kissé az olvasás lendületéből, ha rákeresel a zenére, melyet a kód rejt, de figyelmen kívül is lehet hagyni, vagy esetleg utólag, az utolsó QR kóddal végig hallgatni a kötetben található zenéket.

Tulajdonképpen Lujzi naplóját olvashatjuk, visszaemlékezéseit. Nem az a szokásos történet szálakat felölelő regény. Lujzi most a barátod, aki leült veled szembe egy üveg borral, szép lassan feloldódó gátlásokkal és elmeséli neked az életét. Te pedig hallgatod őt. Érdeklődve, megértve, s olykor nem értve. De ő Lujzi, az új barátod. Aki már veled marad örökre, mert Lujzi szépen lassan alattomosan te leszel. Mindannyian keressük a megértést az életben, de rá kell jönnünk, hogy senki nem ért igazán minket, csak saját magunk. És ehhez is rögös út vezet, hogy mi magunk is megértsük mi is zajlik az elménkben. Külsőségekből várjuk a motivációt, az értéket, holott mindezek bennünk élnek. A saját motivációnk, a saját értékeink. Minden más ember csak a saját igazát keresi benned. De nem baj ez, hiszen így alkot egy egységet a világ.

Lujzit bevonnám a középiskolás tananyagba, és nem azért, mert vetekszik esetleg egy Antigonéval vagy egy Édes Annával. Lujzit azért vonnám bele mert mai, igazi. Ápolhatjuk a régi eszméket, sőt kell is, hiszen mindez hozzánk tesz valami értékeset. De a mai világgal is haladni kell, s Lujzi a mai tinik nyelvén beszél. Nincsenek benne hatalmas megfejtendő mondatok, nincsenek benne erőszakos filozofálásra késztető momentumok. Egyszerű, egyedi, mai, 21 - századi. Azoknak kik nem értik még a saját világképüket, a saját gondolkodásukat útmutatást jelenthet Lujzi. Megmutatja, hogy nem velük van a probléma, egyszerűen csak a fejlődésnek az állomásai ilyenek. Néhol fájnak, néhol összetörnek, néhol nem értjük, de mindig mi vagyunk azok. El kell fogadni, feldolgozni és ezekből a téglákból építkezni. Mindaddig, amíg ki nem alakul az a vár, az az erőd, melyek mi vagyunk, a személyiségünk, a lényünk.

Nem mondom, néhol elvesztem a nevek áradatában. Akadt, hogy erősen vissza kellett emlékeznem most ki is ugrott ismét a képbe. De pont ilyen az mikor egy barátnővel beszélget az ember. És Lujzi a barátod. Lujzi te vagy. Ülj le egy pohár borral, és hallgasd meg Lujzi történetét. Biztos vagyok benne, hogy te is barátra találsz. Ahogy én is.

Nem tökéletes könyv, de hát az élet sem tökéletes. Csupán igyekszünk kihozni a legjobbat a lehetőségeinkből. Mert minden nap úgy kell felkelni, hogy „az élet szép”.

Köszönöm az Írónőnek a lehetőséget, hogy olvashattam a könyvet.

Petróczki Kitti Hivatalos Írói Oldal

Smaragd Kiadó

A könyv adatlapja