Veda Sylver - Titkok ​vihara a Boszporusznál (A Boszporusznál 1.)

Mire képes egy ember, akinek összetörték a szívét? Meddig megy el egy új szerelem reményében? Milyen az élet egy teljesen idegen kultúrában, egy új kontinensen?

Ezekre a kérdésekre mind választ ad Veda Sylver debütáló regénye, a Titkok vihara a Boszporusznál, a Boszporusz sorozat első kötete, amely a Gyémántfelhő kiadó gondozásában jelent meg 2019-ben. A történet Holly Reed és Kemal Güven szövevényes, titkok árnyalta történetét mutatja be. A kérdés már csak az, elég erős-e a szerelmük, hogy kibírják a múlt mocskos titkait és a jövő fenyegető árnyait. Történetük nem egyszerű tündérmese, a boldog befejezés ígéretéről pedig szó sincs.

 És talán ebben rejlik a mű egyedisége. Nem kerget hiú ábrándokat, nem akarja elhitetni az olvasókkal, hogy minden tökéletes, a mesei vég nem mindenkinek garantált. Amikor csak egy karnyújtásnyira lennének a boldogságtól, a sors mindig keresztülhúzza a számításaikat.

Viszont a történt nem teljesen egyedi. Számos regény alapja a főnök-alkalmazott szerelmi viszony. Egyik legnagyobb névnek számít itt a Szürke 50 árnyalata könyvsorozat, illetve a belőle készült filmes franchise is, azzal és több száz társával ellentétben, számomra az írónő képes volt valami újat adni és izgalmassá tenni egy olyan történetet, amitől rendszerint falra mászok. Különös kedvencem volt a török kultúra fontossága és tradicióinak bemutatása, valamint jelentős hangsúlyt kaptak a kultúrák közti különbségek is, amit szintén nagyon szerettem, számos humoros és izgalmas jelenetnek volt a melegágya.

 

A mű üzenete tiszta, mégis mindenkinek más. Számomra az akarás, a küzdés és a győzni akarás érzése sugárzott a sorokból. Holly megmutatta, hogy alázattal, kitartással és mérhetetlen akarással bármit el lehet érni, akár egy olyan sivár szívet is képes meglágyítani, mint a Kemálé.

Összeségében egy aranyos és izgalmas romantikus történetet kap az olvasó, remek kulturális merüléssel karöltve. Megvannak a mű hibái, néhány helyen igencsak ráncoltam a szemöldököm. Végül rájöttem, a regény célja, hogy kikapcsoljon, szórakoztasson, semmi több. Ha pedig erre az érzésre rátalál az olvasó, onnantól garantált, hogy imádni fogja és teljesen elvarázsolja ez a világ.

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió

Sziasztoooooook! 

Már "A tigris szeme"-c. regényével a szívembe lopta magát Gáborunk, és a mai nappal ki is olvastam a másik általa íródott könyvemet. 

Gabriel Russ - Az Apa 

Szokásommá vált a könyveitekről írt véleményeimet mindig egy-egy fotóval "bemutatni", ezek kevésbé ötletes változata, amikor a borítót igyekszünk valamelyst "megeleveníteni". Ennek leginkább 3 oka lehet:

1., A fotózás idejére még nem olvastam az adott könyvet, így csak a címére-fülszövegére, és a borítójára tudok hagyatkozni az ötletek terén.

2., Olvastam a könyvet, és ötletem is lenne mivel megmutatni a tartalmát... csak sajnos elég pénzem nincs hozzá.

3., Ha olvastam, ha nem, a borító annyira tetszik, hogy nem tudom nem "felhasználni". 

....nos, "Az Apa" a 3. indok "áldozatául" esett. És úgy vélem, ezzel el is mondtam, hogy mit gondolok a borítóról. 

A története kapcsán viszont azt hallottam, hogy volt, akit a "Mélyütés" c. filmre emlékeztetett. Mivel szeretem azt a filmet, emiatt még inkább vártam, hogy olvashassam ezt a könyvet. És... nagyot csalódtam, de kellemesen! Mert hogy, egyrészt totttttál más ez a történet (CSAKIS annyi a közös pont, hogy az apa mindkettőben boxoló...), másrészt még a film sztorijánál is sokkal-sokkal jobban tetszett! 

Bill e történet kezdetére már világhírű boxoló, viszont karrierje csúcsának kapujában állva magánélete pont a legmélyebb pontjaihoz érkezik. Ugyanis több mint 5 éve belekeveredett egy kapcsolatba, méghozzá az egyik rajongójával. Egy darabig imponált neki, és élvezte Nancy iránta érzett rajongását, de hamar kibújt a szög a zsákból, és rájött, hogy szimplán a pénzéért tapad rá a csaj, nem pedig önmagáért. Amikor szakítani akart, - mondjuk úgy - bevetette a legnagyobb "aduászt", amit egy felelősségteljes férfivel szembe lehet, és közölte vele, hogy terhes. 

Így főhősünk, a kislánya miatt, további 4-5 évig őrlődött ebben a mérgező kapcsolatban, míg nem szakítottak. 

És itt kezdődik a könyv története, ami egy felelősségteljes, elhivatott sportoló és szerető apáról szól. 

Aki amúgy vérmérsékletét meghazudtolóan, relatíve egész jól tűri, és bár nehezen, de higgadtan tudja kezelni a rettenetesen buta és önző anya "dolgait", és egyúttal a velejéig romlott élettársát.

Mindeközben pedig igyekszik megtartani a veretlenségét a ringen is, ami persze cseppet sem könnyű ilyen nehézségek közepette. 

A sztori több helyen csavaros, itt-ott fény derül 1-1 igen durva titokra, és mind-mind a realitás talaján maradva, azaz simán hallhatnánk az e könyvben előforduló dolgokat akár az esti híradóban (Isten őrizz!), vagy a hírlapokban... 

Érzelmi zsarolás, bántalmazás, erőszak, pedofilizmus, gyilkosság. 

Írónk cseppet sem kímélte olvasói lelki világát, gyomorforgatóan dühítő, bicskanyitogató jeleneteknek "lehetünk tanúi", és együtt szenvedünk Billel és a lányával. Mert hogy.... mint minden családban, itt is leginkább a gyerek szenvedi el a szülők tetteit és döntéseiknek következményeit. 

Kitérve a karakterekre, nekem Mami (Margo), a szakácsnéni,

és Mrs.Woods, az óvónő volt a legszimpatikusabb.

De nagyon szerettem Demetriust (az edző), Fabiot (Bill menedzsere), és a papot is.

Számomra a legirritálóbb Nancy karaktere volt, és pont azért, mert sodort már a szél az "utamba" egy pont ugyan ilyen nőszemélyt, és persze a legborzalmasabb tapasztalataim közé sorolom. Sajnos nem csak a könyv lapjain szerepelnek ilyen emberek, hanem a valóságban is mérgezik az életünket. 

A legrokonszenvesebbnek Bill ügyvédnőjét tartom. Hasonlóképp kezeltem én is a Nancy-féle fúriát, bár egyáltalán nem volt könnyű nem a földbe döngölni (minden alkalommal, amikor megszólalt...), úgyhogy büszke is vagyok magamra, ahogy Jeniferre is (és így Gáborra, hisz' ő az "alkotója"). 

Eleinte ami egy picit tündérmesévé tette a sztorit, az nem is az, ahogy Ann (Bill gyerekkori szerelme/mostohatestvére) visszatért Bill életébe, hanem az, hogy miután kis híján megölte a pasija, full

nyitott volt szinte rögtön egy új párkapcsolatra.... oké, hogy már nagyon régről ismerte Billt, és tudta, hogy megbízhat benne... De számomra a pszichológia azt sugallta, hogy hogyha engem szinte agyonver a párom, majd vízbe akar fojtani, nem kívánkoznék egy pasi közelébe sem, még nagyon jó ideig.

De aztán... ha jól belegondolok, édesapámat és a bátyáimat AKARNÁM, hogy mellettem legyenek, mert tudom, hogy ők megvédenének, és bízhatok bennük. Bill pedig, a történet szerint - mondhatni a mostohatestvére volt egy ideig, így igazából... még ez is oké. 

Ami kevésbé, az a szökési- "gyermekrablási" kísérletük. Értettem és átéreztem eme döntésüket, de ezzel a valóságtól kissé már elrugaszkodottnak véltem dolgot. Bár... a sztori Amerikában játszódik, és ott a valóságban is tesznek olyanokat az embereket, amiket mi, átlag európaiak kb annyival reagálunk le: "ez is tuti egy amerikai baromság, ez tutira ott történt, ezt tutira ők csinálták, stb..." 

Írói szempontból viszont jól működött, még színesebbé tette a történetet, még inkább izgalmasabbá és kiélezettebbé a helyzetet. 

Bill legféltettebb titka, ami a könyv vége felé derül ki, irtóra ledöbbentett. Sok minden megfordult a fejembe, hogy mi lehet, de ez egyáltalán nem! 

Végül megint (hisz' írónk "A tigris szemében" c., előző regényénél is így volt) kaptunk egy hatalmas nagy tragédiát, egy csipetnyi misztikummal megfűszerezve, és aztán keserédes érzésekkel zárva a kötetet. 

És ahogy abban a könyvében, úgy itt is kaphattunk mély gondolatokat, bölcsességeket, és megannyi érzelmet.

Viszont Gáborunk ezen művében szinte szemernyi humor sincs. De elgondolkodni való bőven! És ez jó! Mert kell ilyen is! 

Nagyon örülök, hogy töretlenül büszke lehetek rád, Gábor, és bár ez a könyved ismét kissé megviselt lelkileg, szívből tudom ajánlani mindenkinek! 

További jó munkát, és sok sikert kívánok a többi írásodhoz is! Már most nagyon várom őket... 

Szeretettel:

E. Klaudia 

Fotó: Pásztor Digi Gábor ( GP Photography Gabor Pasztor )

Smink: Sóvári Dóra

"HazaÍrókosítás": Lukács Edina

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió

Sziasztok!

Nagyon sok szeretettel ajánlom nektek a ma kiolvasott könyvemet:

Csanda Gergő - Isten feketében 

A borítóért és a címért teljesen odáig vagyok! A fülszövegét (amit a kommenteknél olvashattok, és OLVASSÁTOK is el!) tekintve egy átlagos háborús storyra számítottam, bár számomra volt a könyvnek egy olyan kisugárzása, ami azt sugallta, hogy talán az írói stílus ezt jócskán megfogja fűszerezni, s különlegessé fogja tenni. 

A Trivium egyesülettől ezzel együtt 2 nyomtatott könyvem van (plusz pár e-book, amikkel még hadakozok az e-book olvasóm miatt...), és nekem nagyon szimpatikus, ahogy a könyvek hátoldalán nem csak a fülszöveget, hanem egy rövid leírást is kapunk az íróikról (+1 fotót). Azt sajnálom, hogy a legtöbb könyvük (már ami engem érdekelne...) csak e-bookban vásárolható meg. Pedig aztán jól betankolnék tőlük is, még akár hitelre is... 

Aztán, elkezdve az olvasást, a megérzésem beigazolódott! Gergő stílusa egészen megfogó, ami nem csak az első oldalakig tartott, hanem végig kísért az egész könyvön. 

Tetszettek az akciójelenetek, plusz a mély, de nem megterhelően hosszú filozófikus gondolatok, amik amúgy leginkább Ezékielnek voltak köszönhetőek.

Igazán ötletes karaktert talált ki általa (is) G., hiszen ő egy disszociatív identitászavaros katona, és ezt a csapat jól ki is használja, mikor szükséges, méghozzá egész durva módon: ahogy ezt a mélyen vallásos, amúgy "nem árt a légynek sem" karaktert a bántalmazó(?), pedofil apját idézve Lábnap elkezdte ütni, mintegy "játékkatonát felhúzva" - Ezékiel egyszer csak (mint egy gombnyomásra) hatékony, Isten fogalmát még csak nem is ismerő, vérprofi gyilkossá alakul. Slusz poénként, csak ideig-óráig (sose lehet tudni, hogy meddig...), és aztán megint visszaváltozik egy szorongó, hívő, félénk kisgyerekké, aki ezzel pl a tökéletes orosz nyelvtudását varázsütés szerűen el is felejti. 

Már csak az ő karaktere egészen érdekessé teszi a storyt, de vannak itt még mások is... 

Dávid, az ateista, aki MINDENKIT meg akar menteni (ennek miértjére a könyv vége felé derül fény). 

Aztán egy másik karakter, Lábnap, akiről a könyvből idéznék:

"Lábnap tipikusan az az ember volt, akit békeidőben sikeresen beszervezhettek egy MLM-hálózatba,ezután pedig aloe verával etette a gyerekeit, mert egy természetgyógyász oldalon olvasott a növény rákmegelőző hatásairól. Egyszóval, igen jó volt bármiben, amihez naivitásra és a kritikus gondolkodás hiányára volt szükség. Ezért is volt az őrmester egyik legjobb embere..." 

Totya, aki a csapat szíve, és aki szívesen pátyolgatott kb bárkit, aki arra szorult... 

A bölcs és hihetetlen türelmes őrmester... 

Endi, a doki, a jokerarcával, és a már-már túl lelkes, de tiszta szívű "diákjával", Melcsikkel... 

És Noel, aki amolyan sehova se illő, kissé embergyűlölő vonásokkal rendelkező "náci"... 

De nekem pl az "ellen tábor" karakterei is tetszettek. 

Az egész storyt átjárja a bajtársiasság, és az, hogy mi minden játszódhat le a katonák fejében és lelkében, mikor odakint vannak, és küzdenek nem csak a hazájukért, hanem egymás-, és a saját életükért. Azért is érdekesebb ezt olvasni, mint filmeken nézni, mert itt pl abba is beleláthatunk, hogy pontosan mit gondolnak! És szerintem Gergő ennek lehetséges változatait egész jól bemutatta nekünk, továbbá a velük előforduló rengeteg lehetséges szituációt is, egész reálisan, nem pedig "kifényezve", azaz vannak csúnya sérülések, halnak meg fontos karakterek (kb mind...), és ha éri is őket némi "véletlen szerencse", az sem az igazi, szóval nem hullik az ölükbe a megoldás a problémáikra, sem pedig a gyógyír a fájdalmaikra. 

Továbbá nagyon tetszett, ahogy a történetbe be lett illesztve System Of a Down: Soldier Side c. száma, ami Gergő fordításában van itt versként jelen. Ikonikus pillanata a könyvnek. 

Ahogy Dávid visszatérő rémálma, és mondhatni "téveszméje", na meg az se semmi, ahogy Lábnap rátalál "élete ellenfelére", és ahogy az ezzel járó izgalom ad neki lendületet és élni akarást, célt. Nagyon bejött, ahogy a végső küzdelmük volt megírva! 

Írónk története sokkal valósághűbb, mint ahogy a képeim (1-2nap múlva az összeset megosztom veletek!) tükrözik, viszont tudván, hogy ez még mindig csak fikció, kedvet kaptam, hogy egy olyan író szemén át is beletekinthessek a "háborús világba", aki tényleg átélte a katonasággal járó nehézségeket. Már van is egy választottam, és legalább annyira várom, mint Csanda Gergő következő könyvét (mert merem remélni, hogy nem ez volt az utolsó!). 

Az "Isten feketében" minden sorát imádtam. Első könyves íróként pedig minden elismerésem, mert e könyvön (számomra) egyáltalán nem érződik, hogy kezdő lenne az írója!

És ha már videójátékos berkekre tervezel hajtani Gergő, én csak drukkolni tudok, mert ebből ítélve ott is tudnál brillírozni...! 

Nagyon köszönöm már azt is, hogy idáig eljutottál, és iszonyat örülök, hogy ráleltem egy közös ismerősünk (Bí) posztja által a könyvedre! Szívből kívánok további sok sikert (és még több általad írt könyvet)! 

Végezetül, kaptok pár idézetet a könyvből... : 

"- Minden rendben? 

- Az hittem - köhögte Dávid -, hogy a kevlár mellény ennél kicsit jobban véd. 

- A kevlár mellény szétteríti a becsapódást, hogy a lövedék ne álljon beléd, de az erejét attól még te nyeled el – magyarázta Mel- csik. – És gyanítom, hogy ezután a találat után már nem is fogod tudni használni. 

- A következő golyót inkább kapjam telibe – nyögte Dávid, miközben Melcsik és Ezékiel segítségével leküzdötte magáról a mellényt. – Van egy olyan érzésem, hogy az kevésbé fájna. Bemegy, kijön." 

"Ezután még nagyon sok minden szar történt velem, amit sokkal tisztábban és büszkébben fogadtam.

Hiszen ez volt az életem. Aztán jött a háború, a hadsereg, és rájöttem, hogy ez a nekem való. Hogy az olyan anyaszomorítónak, mint én, akinek az élete szart sem ér, de nem riad vissza, ha be kell törni néhány fejet, és még csak nem is olyan hülye, mint a segg, ez a környezet dukál. Fegyelem, macsizmó, fegyverek. Bajtársak, akikben bízom, mert a háború az egyetlen őszinte közeg, ami mentes minden képmutatástól. Lehetsz akármilyen hulladék, ha kirángatsz a szarból. Család és karrier? Hagyjuk már! Az én boldog befejezésem az lesz, amikor a bajtársaim mellett, harcban halok meg." 

"A doziméter kattogott, kattogott, egyre jobban és jobban, de Lábnap nem értett hozzá, nem tudta, melyik kattogás mit jelent. Kizárta hát az érzékeléséből a dozimétert, mint ahogy mindig mindent kizárt, amire nem volt szüksége. "Kell nekem tudni a küldetést teljesítéséhez, hogy nyelem-e a sugárzást? Nem. Na, ennyi." Miután ezt megbeszélte magával, izgatottan fészkelődni kezdett az ülésen, mint aki most gyűrt le valamilyen akadályt, és ismét teljes figyelmét a feladatnak tudja szentelni." 

"Itt hatalmas volt a káosz. Az elszórt és a sárba taposott töltényhüvelyekből ítélve már órák óta tarthatott a harc, kisebb-nagyobb szünetekkel. Az oroszok fel-felbukkantak az árokból, rövid sorozatokat eresztettek a KMZ katonáira, akik viszonozták a tüzet. Nyoma sem volt a jéghideg, Rambós profizmusnak, amit egy Szpecnaz egységtől várna az ember, de Ezékielt ez nem lepte meg. Tudta jól, hogy egy ütközet csak annyiból áll, hogy egy rakás ember összevissza csinál mindenfélét, amit jó ötletnek tart, és közben próbál nem megdögleni. Különleges egység vagy sem. Kiábrándító, ijesztő, de valahol megnyugtató felismerés. Senki sem szuperhős, és semmi sem végletesen egyszerű és egyoldalú." 

"Mi van a hülye gyerekkel? - méltatlankodott Noel. 

- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát Totya - de elég furcsán viselkedik. 

- Mindig furcsán viselkedik. Te vagy a fogyikkal suttogó, csinálj valamit!" 

"- Akkor kivárunk - bólintott. 

- Ne már, uram! – pattant fel a ládájáról Noel. – Maga is tudja, hogy a tétlenség a katona legnagyobb ellensége! 

- Nem, Kárpáti, úgy gondolom, hogy az elhamarkodottság az. 

- Meg a szifiliszes kurvák! – tette hozzá Lábnap." 

...és mint mondtam, hamarosan láthatjátok a többi fotónkat is az "Isten feketében"-nel! Amikért hálás köszönet a megvalósító csodacsapatomnak: 

Sminkes: Orosz Ivett ( Ivy MUA )

Fodrász: Forgács Hajnalka ( Forgács HAJnalka Fodrász és Hajhosszabbító )

Koncepció/Világítás/Mentor: Csendes Péter

Közreműködők:

Sisa Krisztina 

Tapodi Anita

Hudák Bence

Stúdió: Vintage '69 Multimedia Studio 

"HazaÍrókosítás": Lukács Edina

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió

Sziasztooook! 

Ma.... 

Andy T. Miller: Areán - Magam vagyok a tűz! regényéről osztom meg veletek a véleményemet. 

Kiolvasva a könyvet, azt mondanám, hogy lehetett volna még cifrázni a borítót... de egyáltalán nem bánom, hogy nem lett! Annyi meg annyi "karakterábrázolásos" könyv van, hogy nem is baj, hogy ennél szó szerint csak egy elemet emeltek ki, és pont ezzel az egyszerűségével tették nagyszerűvé és különlegessé a külsejét. 

Na de a belseje se semmi ám! 

Mint már nem egyszer említettem: újra és újra lenyűgöztök, ti, magyar íróink! Andy-nek is sikerült, hisz' ezzel a könyvvel már kivételeset alkotott, egy egészen új világot, és egy teljesen új fajt - ha mondhatom így. 

Hogyan is kezdjem... 

Szerintem e sztori alapját igen nagy részben a középkori inkvizíció és az azzal járó eretnekség felszámolása szolgálta. 

Ugyanis e történet szerint a keresztény hittel összeférhetetlen emberi, de hatalmas erővel és valamiféle halhatatlansággal rendelkező személyek felkutatása és kiírtása volt az amúgy "boszorkányüldözés"-nek nevezett "őrület". 

Holott... nem voltak ők rosszak, csak... fejlettebbek, mint az átlag emberek. 

Így történhetett meg, hogy a 2000-es évekre ezen személyek igen kevesen maradtak, és a legnagyobb titok övezte létezésüket. 

Viszont az átlag emberek között is fel-fel ütötte egy-egy "alvó génjük" a fejét, és az átlagos szülőknek mégis ilyen különleges gyermekük született. 

Így volt ez Areánnal is. Átlagos szülők gyermeke, akiből 17 éves korára "előbújt" az ereje. 

Erről ő mit sem sejtett, míg nem rátalált egy rejtélyes dobozra egy régiségkereskedőnél. E dobozban pedig válaszokat, és voltaképp - élete párját... 

Ugyanis mikor Areánhoz került a doboz, a tulajdonosa (Akiram) telepatikusan felvette vele a kapcsolatot.

Mivel egy több ezer éves lélekről van szó, akit a boszorkányüldözések alatt nem tudtak elpusztítani, így elzárták a világ elől, és majd' 1000 évet raboskodott, mire valakivel (Areánnal) kapcsolatba tudott lépni, így eleinte csak emlékekkel-képekkel és érzésekkel kommunikáltak. 

Majd ahogy elkezdte a doboz tartalmát Areán jobban megfejteni, és közben tanulni Akiram nyelvét, egyre jobban megértette és kötődött hozzá... 

Míg nem végül el is döntötte, hogy bármi áron kifogja szabadítani. 

A tanulása, és a kutatásai során még megismerkedik pár hozzájuk hasonló személlyel, akik segítik és támogatják őt. 

Picit többet róluk:

- 21éves korukra érik el a teljes fizikai fejlettséget, és onnéttól halhatatlanok (na meg meddők is...), azaz a sejtjeik "újraalkotják" a sérült sejteket. De elpusztításukra a középkorban találnak módszert (boszorkányégetés), viszont az igazán öreg halhatatlanokat teljesen elpusztítani így sem tudták, mivel a lelkük túlélt mindent...

- különleges képességeik közé tartozik a telekinézis, telepátia, (ha jól értettem) az elemek uralma, és a földből/égből nyert energia felhasználása-továbbítása- és akár ezekkel az energiákkal való gyógyítás. 

Érdekes Areán felkészülése Akiram kiszabadítására, és az is, ahogy kommunikálnak, és ahogy éreznek már most egymás iránt a karakterek. Mind, nem csak Areán és Akiram. 

Maga az elképzelés, az ötlet és a történet nekem nagyon tetszett, teljesen bekebelezett! 

Ami kicsit furcsa volt, hogy más könyveknél általában "megvagyunk kímélve" hogy mondjuk mikor elmagyarázza egy karakter a másiknak, hogy mégis mi ő, ki ő, s mit csinál ő, azt nem kell 3x-4x újra olvasnunk, mikor harmadjára és negyedjére is úgy alakul, hogy végigkell zongoráznia 2-3-4 másik karakterrel is a dolgot. Itt azt hiszem, először Karlnak, aztán az anyjának magyarázta el Areán, hogy mi is ő. Ezután az apjának... aztán a legjobb barátnőjének.... aztán... azt hiszem ennyi. És... érthető, oké, hogy a sztoriban elmagyarázta nekik a dolgokat, de ezt nekünk is újra és újra elkellett olvasni, holott kb mindegyik ugyanúgy szólt, és kb mindegyikre ugyanúgy reagált az összes említett karakter (talán egyedül a Karlal lefolyt beszélgetés, ami különb volt...)

Nincs ezzel baj, csak SZERINTEM ebben az esetben, ha már le volt írva a dolog 4x, jó lett volna még bele valamivel több csavar mindegyiknél, hogy ne 4x olvassuk kb ugyan azt a kb fél oldalt, vagy pont hogy csak 1x leírni, a 2.-3.-4. alkalommal meg.... valahogy csak a tudtunkra adni, hogy "Areán itt kénytelen volt a barinőjét is beavatni, így félrevonva elmondott neki mindent, amit tudnia kellett..."-vagy valami hasonló.  

Nem vagyok író, nem is tervezek ilyen pályára lépni. De mint olvasó szeretném csak megemlíteni, hogy vagyunk egy páran, akiknek nem igazán esik jól mondjuk egy fél oldalt leíró valamit 4x újraolvasni még ugyanabban a kötetben itt-ott elrejtve. Jobb szeretjük, ha ennek kiküszöbölésére kitalál valamit az író. 

De ahogy mondtam, ennek ellenére teljesen magával ragadott a történet. 

És ahogy a fülszövegében is írva van:

Elakartam hinni az utolsó betűig. 

Őszintén reménykedek, hogy lesz még folytatása, és ameddig lehet, nyomon követhetjük Areán és a többi karakter életét, s hogy ezáltal jobban megismerhetjük majd a világukat és a képességeiket. 

Köszönöm Andy T. Miller, és további sok sikert kívánok! 

E.Klaudia 

Ui.: Pár sort idéznék a könyvből, hogy ezzel jobban bemutathassam: 

"Bezártak egy háromszoros gyűrűbe, amin nem tudok áthatolni, most a megsemmisítésemre keresik az igét. Nem fog sikerülni, már túl öreg vagyok hozzá, de be tudnak zárni az idők végezetéig, örök magányra kárhoztatva, csak még nem tudják a módját. Azért írom le ezeket, hogy egyszer valaki, aki olyan erős lesz, mint én, tudomást szerezve a létezésemről, kiszabadíthasson. Nem vagyok bűnös, csak halhatatlan. Ezt nem tudják elviselni, akkor sem, ha nem ártok nekik..." 

"Akiram vagyok, a halhatatlan, aki meghal, s mégis él." 

"Nekem még alig volt érezhető a Jelem, ő nem találhatott rám. Te öreg vagy, erős és tapasztalt, mégsem érzed innen, én pedig éreztem, megtaláltam, elértem. Azt mondod, nem élhettem volna túl a kapcsolódást, mert túl gyenge és fiatal voltam hozzá, mégis itt vagyok. Mindent túl fogok élni, és visszahozom őt. Egészen visszahozom! Ha a tűzbe kell mennem érte, hát én magam leszek a tűz, az izzó láva!" 

"Mit tettél vele? - támadt neki Karl, amint egyedül maradtak. 

- Nyugi! Semmi baja, néhány horzsolás. Én is ugyanígy néztem ki, csak gyorsabban gyógyulok, de már ő is fejlődik. Van ragtapaszod? Szerintem pár darab elkelne neki, mielőtt felöltözik. 

- Ragtapasz!? Úgy néz ki, mintha megnyúztad volna!"

Fotó: Pásztor Digi Gábor ( GP Photography Gabor Pasztor )

Smink: Dóra Sóvári 

"HazaÍrókosítás": Edina Lukács

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió

Ééés igeeeeen! Klaudia ismét kiolvasott egy igen jó könyvet! 

Figyelem-figyelem! Következzék: 

Claire Robins - Sorsok tükre c.regényéről 

szóló véleményem! 

Engedjetek meg egy kis privát STORY TIME-ot! (Előzetesek gyanánt...) 

Mintha az ősidőkben lett volna, pedig csak pár hónapja volt (múlt december), hogy csatlakoztam szeretett csoportunkhoz, és feltettem a kérdést, hogy ki-milyen fantasy könyveket tud ajánlani kortárs magyar íróink tollából. Úgy emlékszem, Claire az első válaszolók között volt, és azonnal(!) meg is rendeltem a könyvét! 

Bár Vyki (romantikus) "Szerethetetlen"-je volt az első lépcsőfok a csoportunkhoz/csoportunkba, de Claire "Sorsok tükre" volt, ami igazán beindította az itteni tevékenykedésem malomkerekét - hiszen elkezdtem begyűjteni a könyveiteket.

Ám de! Mint az életben minden jóra, erre a könyvre is várnom kellett... ugyanis legelőször édesapámhoz került, és kamionos lévén mindenhova elvitte - csak hozzám nem! 

Így hát ki kellett várnom, míg egyszer csak "összetalálkoztunk".  (Nagy is volt az öröm - teli vigyor, ugri-bugri, és ha épp nem lett volna késő este, talán még sikítottam is volna. Ja nem... olyat én nem tudok.) 

Első könyves, és minden bizonnyal maximalista létére, úgy tudom, hogy írónőnk nem igen elégedett a könyve eddigi kiadásának minőségével. (Magára a könyvre gondolván, nem a storyra... legalábbis arról nem esett szó.  ) Olvasóként, ha szőrszálhasogató akarok lenni, talán a hátoldalt említeném meg, hogy bár gyönyörű, de picit nehezen olvasható, a fülszöveg betűtípusa és maga a színválasztása miatt (a borító színétől). 

Ééés sajna a szöveg alatti kép sem olyan csodaszép éles, mint az eredeti képen. De mindezek ellenére én IMÁDOM! Hát még mikor megtudtam, hogy a borítón levő képek, és a storyhoz készült illusztrációk is mind-mind az írónőnk műve, ő rajzolta... köpni-nyelni nem tudtam, leesett az állam! Szerintem ez igen király dolog, nagyon büszke lehet magára! Én az vagyok... (mármint ő rá, nem magamra... ) 

Na, lapozzunk bele... 

Az elejét a storynak úgy tudnám leírni, hogy mindig történik valami, de mondjuk úgy, hogy egy picurit

amolyan "csipp-csupp" dolgok. Jók, valamennyire izgalmasak és érdekesek is, de kissé úgy találom, hogy lassan indul be igazán a story,  a könyv kb feléig inkább csak ismerkedhetünk a világával, a karaktereivel, a szándékaikkal, stb... De mindebbe vannak csempészve történések is, szóval nem hosszas leíró részekre gondoljatok, mert amúgy szépen váltakoznak benne az események a "magyarázások"-kal! E tekintetben (is) elég "tarka" a könyv szövege. 

Többek között, ami igazán tetszett:

Ez egy több szereplőjű történet, és kb mindegyikőjüktől kapunk érzéseket, gondolatokat. Ugyanis nem 1, vagy 2 szemszögből láthatjuk a dolgokat, hanem minden jelenetnél azok között "ugrálunk", akikéből épp érdekesebb a szitu. Ezt így nehéz elmagyarázni, mert amúgy kb fel sem tűnik a váltás, hogy egy sorral feljebb még Nash gondolatait hallgatva néztem a dolgokat, lejjebb meg már... Liamét, mondjuk. De könnyen ráhangolódtam, azaz vettem a váltást, csak valahogy konkrétan nem fogalmazódik meg az emberben.

Nekem ez nagyon bejött, adott egyfajta dinamikát az egésznek. 

Aztááán, nagyon tetszettek a nevek, és nem tudom, hogy pl a helységek-városok nevét mennyire kútfőből találta ki az írónőnk, vagy valahonnan vette-e, de ilyenek vannak, hogy:

Illindria, Revena, Vystera, Clarendris, Elaith, Leahrynne, stb (kapunk amúgy egy térképet is a könyvbe!  ) - és ezek milyen klasszak mááár...!? 

Szerintem ha lesz még kutyám/lovam/macskám, tutira nevezek el párat ezekről... gyönyörűek! 

...Ahogy a látványvilág is. Relatíve sok a táj és személyleírás, de egyáltalán nem megterhelően hosszúak! Épp csak a lényeg van kiragadva mindegyikből, és az összkép, ahogy pl egy résznél 2 karakter a háztetőkön ugrálva versenyezik (gyerekként), számomra eszméletlen jó volt. És Claire a karaktereket is nem csak megrajzolni tudja csodásan, hanem épp úgy le is tudja írni, hogy miként képzeljük el őket. Nekem pl Nash (Natasha) tetszett a legjobban (nem véletlenül mindenáron az ő bőrébe akartam bújni, ha csak 1 fotózás erejéig is...  ) 

Amúgy a kedvenc szereplőm mégis Emeril volt. Mindig jó érzéseket keltett bennem, mikor róla olvastam... talán az ő karakterének a sztoriban ez is a lényege. Bölcs, határozott, de mégis kedves és nyugodt. Persze a megjelenése-külseje se semmi, a képességei meg pláne nem. De engem mégis a belső tulajdonságai, a kisugárzása fogott meg igazán. 

Amúgy... Emeril  "csapatunk" bárdjaként is funkcionál, és írónőnk versekként osztja meg velünk az ő dalait. (Príma ötlet!) Egész pontosan kettőt. Szerintem szép látvány egy regény történetébe valamiképp belefűzni-megírni egy-egy verset is. Ennek a könyvnek pedig kifejezetten jól áll.

Filmek terén, néhol talán a látványvilág, és a fegyverek+ruházat végett számomra hajaz egy picit az

- Assassin's Creed-hez. 

 De felötlött bennem a:

- Vaják (The Witcher) és egy csipetnyi 

- Gyűrűk ura is. 

De... igazán hasonlót még nem olvastam, és filmekben se mondanám, hogy lenne már ilyen. Vannak benne pontok, amiben emlékeztet erre-arra, de mégis teljesen más, mint az eddigiek! 

Pár kedvenc jelenetet ragadnék ki, igyekezve spoilermentesnek maradni.

- Amikor a 2 főbb karakterünk gyakorlatilag "lebukik" egymás előtt, hogy mit éreznek egymás iránt. Ez állatira jól ki lett találva-megírva, nagyon ötletes, és minden klisétől mentes!

- Ahogy Nash az arcán levő sebhelyet szerezte....

- Ahogy fény derült Nash származására.

- Mikor a kicsi Nashre rátalált Albert.

- Tetszett Hiúz története is, hogy honnan is kapta a nevét...

- Amikor 12 év után Nash újra találkozott Leoval, és egy jó KIS akciójelent részese lehettem (bár így írva úgy hangzik, de nem, nem erotikus... ) 

......éééés nagyon nehéz visszafognom magamat, de többet nem árulok el (pedig vannak még jobbak is). 

A világ színesebbé tételében "közreműködik" pár igencsak különleges, és számomra teljesen új (gyanítom, hogy egészen egyediek, azaz más történetben nem fordultak még elő) lények. Méghozzá a DRIOGOK. Ezeket én nemes egyszerűséggel "felturbózott kutyaszerű lények"-nek tudnám mondani, amiknek ráadásul több hibridjét is létrehozták. Mert bizony, nem természetes módon jött létre az ő fajuk... 

Remélem még fogunk kapni róluk több infót, esetleg szentelhetne rájuk az írónő egy komolyabb történetszálat, "szerepet" is egyszer egy jövendőbeli regényében, mert egyenlőre csak "leküzdendő akadályként" vannak jelen, pedig már ők is utalnak Claire fantáziadús mivoltjára, és látok potenciált az általa "megalkotott" lényekben. 

Úgyhogy aki részben egy "Gyűrűk Ura" koppintásra számít, az csalódni fog (pozitívan!), hiába vannak itt is elfek, meg törpök, meg félszerzetek (amúgy ezek sem teljesen olyanok, mint a gyűrűk urában...). 

És... ha ESETLEG valaki egy egyszerű mesére számítana pl mert a borító rajzolva van, meg fantasy meg blablabla, - hát igencsak meg lesz lepve, mert bár eléggé kifinomult módon megírt, de véres jelenetek is vannak, plusz pl megerőszakolnak egy nőt a nyílt utcán (amúgy a galamblelkűek se féljenek ettől a részlettől, mert közel sem a legdurvábbra van megírva...). 

Bár engem eléggé elkápráztatott a könyv világa, a történet, és a különleges lények... egy kisebb negatívum említéséért vissza kell kanyarodnom a karakterekhez. Méghozzá azokhoz, akik a rosszfiúkat alakították.

Ugyanis nagyrészüket (mert többen is vannak ám) nem éreztem kellőképp kidolgozottnak. Kicsit valahogy összemosódtak. A külsejük persze eltérőek, de pl a beszédmodoruk-stílusuk nem lett volna rossz, ha nem hasonlít ennyire. Mert ha nem tudnám, hogy ott "y" beszél, csak magát a mondandót olvasnám, simán hihetném, hogy azt "x" mondja. Mert nagyon hasonló stílusban szólalnak meg, SZÁMOMRA legalábbis hasonlónak sejlettek. Ezt olyan esetekben, mikor közeli barátokról, vagy rokonokról van szó  még relative megengedhetnék maguknak, mert a való életben is szokott hasonlítani a beszédstílusunk, hanglejtésünk (oké, az utóbbit könyvek terén nehéz "szemlélteni") a közeli barátokéra, testvérekére. Hisz' a sok együtt töltött idő alatt formáljuk egymást, csiszolódunk egymáshoz, át-át veszünk egymástól szavakat, stb...

De itt, ebben a történetben, a "többnyire"(nem véletlen az idézőjel) közös céljukon kívül semmi kapocs nem volt e karakterek között.

Csak azért említem meg, hogy ha valaki több szereplős regényt ír, erre sem árt, ha odafigyel. Itt igazán ez a dolog nem szembetűnő, én is csak úgy vettem észre, hogy a könyv végéhez érve TUDATOSAN átgondoltam az olvasottakat, mind a cselekményeket, mind pedig egy részét a karaktereknek... így ötlött fel bennem a "gonoszok" kapcsán, hogy bizony, ők eléggé hasonlóra sikerültek (kivéve a borítón megjelenített csuklyás tagot. Ő egy egyedibb gonoszt alakít a többiekhez képest.) De így is vannak olyan jól megírva, hogy megállják a helyüket! Úgyhogy egyik olvasó sem hiszem, hogy elégedetlenkedne majd emiatt.

Amit viszont még pozitívumként megemlíthetek:

Az az, hogy egyik karakter sincs kímélve. Nem az van, (mint a legtöbb könyvben/filmben), hogy egy nagyobb, durvább, nehezebb küzdelemből-harcból kb minden szereplő sérülésmentesen kerül ki, hanem ponthogy kis híján elvéreznek... nem mind, de nem is egy. Sőt, volt aki meg is halt. Úgyhogy igen, ez nem dajkamese.

Aztán a befejezés...

Hát gyeeeeerekeeeeeek! Nagggyon jó! 

Hogy várom-e a következő részt!? 

De még mennyire!!!

Köszönöm Claire, neked, és mindenkinek, aki közreműködött a Sorsok Tükre megíródásában. Büszke vagyok rád, rátok!

A veletek készült fotóim meg csak hab a tortán... (ugyanis Claire, és a csapatunk nélkül közel sem tudtam volna ilyen szuper képeket produkálni... és maga az írónőnk készítette az alkarvédőt + a tőröket is tőle kaptam kölcsön. A fotózás, és az ott készült képek is teljesen az ő munkájuknak köszönhető. Nagyon jól éreztem magamat, köszönöm a lehetőséget, és örülök, hogy megismerhettelek benneteket!) 

Smink: Ivett Orosz  (Ivy MUA)

Haj: Hajnalka Forgács  (Forgács HAJnalka Fodrász és Hajhosszabbító)

Kellékek (+Retus): Krisztina Sisa (Claire Robins)

Stúdió: Vintage 69' Multimedia Studio

Koncepció/Világítás/Mentor: Peter Csendes  

Fotó: Titoooook, amit remélem, hogy még a közeljövőben megoszthatok veletek

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió

...éééés tessék! Máris megvagyok

Robin O' Wrightly: #WeToo 2. - Testcserés számadáskönyvével, mármint annak kiolvasásával, és a róla írt véleményemmel...:

A borítóról:

Nekem gyengém az ilyen. Amellett, hogy "para", letisztult, egyszerű, ízléses, és szép is egyben.  

Írónőnk rögtön az első oldalon felkészít minket, hogy az előző részhez (amelyről itt találhatjátok a véleményemet) képest ez egy sokkal durvább verzióra íródott.

Hátömmm... én ezt nem mondanám. Hacsak ennek a résznek az előzetesét ott nem, hanem itt olvastam volna... mert mivel ott már elolvastam, itt számomra a 70.oldalon folytatódott a történet - így gyakorlatilag a nehezén csaknem túl voltam. Legalábbis számomra a már előzeteskén olvasott eleje volt a történet megrázóbb része, azaz számomra a WeToo első könyve durvább volt. (Vagy a 2.-ra csak megedződtem...?)

Amúgy is az az általános hozzáállásom mindenhez, hogy "készüljünk a legrosszabbra, annál már csak jobb lehet...!" 

Úgyhogy belevágtam...

Volt itt bűntudat, önostorozás, vezeklés,

Bűntetés és bűnhődés,

Haragoskodás és kibékülés

Undorral vegyített tartózkodás és

Vággyal vegyített kitárulkozás,

Öröm, bánat ééés még sorolhatnám.

Az egész könyv egy nagy érzelmi hullámvasút, tele izgalommal, szerettel, szerelemmel, és jócskán erotikával.

Sarah-val átmegyünk egy-két idegösszeroppanáson, "test-cserén", orgazmuson, és emberrabláson, majd emberölésen is.

Ebben a könyvben még mindig ő van főszerepben, de a férje, Richard alig van "lemaradva" tőle, hiszen gyakran az ő szemszögéből láthatjuk/érezhetjük a dolgokat. (Imádtam! Ha karakterek közül kéne választanom, őt akarnám páromnak, de a lányaikat is elfogadnám lányaimnak!)

Vannak mélypontok, de valahogy... mégsem fulladunk bele a könnyeinkbe, hiába drámai pár pillanat.

Az erotika része is igazán jól lett megírva, nekem tetszik ez a stílus.

És a misztikus szál (ami Sarah "testszálló"-ságát illeti) is úgy van beleszőve, hogy... kb észre sem veszi az ember, hogy az "misztikum", én legalábbis annyira hétköznapinak tudtam megélni, mint maguk a karakterek, teljesen a magaménak tudtam "venni", mintha ez amolyan megszokott dolog lenne.

Egyetlen dolog volt, ami hiányérzetet hagyott bennem...

Ha lesz 3.része a sorozatnak, akkor megértem, hogy ez így ennyiben maradt, de a könyv vége nem igazán érzem, hogy utalna erre (bár lenne miből kiindulni hozzá...), szóval ezt most kiírom magamból, bár kénytelen leszek némi spoilert hinteni eme soraimba.

A story végéről van szó.

Ha már Sarahnak sikerült "megszállni" az elrablójuk testét, tudom, hogy épp nem ezzel volt elfoglalva, s nem ez volt a legfontosabb, de kideríthette volna az emlékei között kutatva, hogy emberünk mégis mi célból bízta meg pontosan, mármint mi érdeke fűződött ahhoz annyira baromira, hogy legyen végrehajtva a félbehagyott küldetés, pláne, hogy időt is szabott... és amúgy erre talán Véronique is sejthette volna a választ, de a-aaa... ezügyben nem lettünk okosabbak, pedig tutira nem én vagyok az egyetlen, akit ez érdekelne.

Aztán az eset után, ahogy rendbetették magukat, még mindig eszébe sem jutott se Sarahnak kapcsolatba lépni Veronnal, se neki Sarahval? Eeeez azér' megin' egy pöppet fura. Ha azt nézzük, hogy gyakorlatilag megmentették egymás bőrét, és kb bármikor kapcsolatba léphettek volna... Nem tudom... én Sarah/Veron helyében, ha ilyen dolgokat éltem volna meg, amint módomban állt volna, felkerestem volna a másikat...

Úgyhogy reménykedek egy 3.részben, mert ez így szerintem nem maradhat...! 

Viszont e könyv olvasása is egy emlékezetes élmény volt, örülök, hogy belevágtam! Nagyon köszönöm ROW, és még sok hasonlóan szuperjó történetet kívánok!

Lélekben, barátilag csókol-ölel:

E.Klaudia  

fotó: Pásztor Digi Gábor (@GP Photography Gabor Pasztor)

smink: Dóra Sóvári

Ti írtátok: Eőri Klaudia recenzió

Ma májusunk könyvéről osztom meg veletek a véleményemet. 

Szilágyi-Kiszler Adrienn: A napfény hangja

Hmm hát...

A címből-borítóból-fülszövegből (az utóbbit a komment szekcióban találjátok) már sejtettem, hogy ez a könyv, mondjuk úgy: nagyon nem az én műfajom.

Ezért tartottam kicsit az olvasásától, s bár voltak részek, amiken nehezen rágtam át magamat, mégis azt mondom, megérte! Mert... annál jobban élveztem a számomra is élvezhető oldalait. 

Oké, nézzük, hogy miről is van szó...

Főszereplőnk (Audrey) egy kisvárosi(?) 20-22 éves csaj, aki zenekarok menedzserévé tanult, ééés minden bizonnyal a legjobb barátai (egy fiú banda/zenekar) által keveredhetett bele ebbe a világba s juthatott erre az elhatározásra. Mire végre elvégezte a sulit, s kitanulta a szakmát, munkakereső időszakát megkezdve egyből Los Angelesbe költözik ezen barátaihoz...

Aztán munka mellett - ha úgy vesszük - párt is igyekezett találni magának. Mai korunk fiataljaira tekintve ő azon kevesek egyike, aki nem sok (egyetlen 1, és az sem "komoly") ex-baráttal "kacérkodhat", bár igénye az már igencsak lenne rá (mármint egy párkapcsolatra. Nem pedig több exre, ugye...).

L.A.-ba érkeztekor még a gyerekkori szerelme iránt sóvárog (azaz az addigi legjobb barátja iránt, aki nem mellesleg a banda énekese...), viszont igyekszik elfogadni, hogy már hiába - mivel a srác már rátalált "élete szerelmére".

Aztán beveti magát L.A. pörgős-bulizós életébe, és egy szívdöglesztő, ám de közel sem "tiszta" pasasba habarodik bele.

Ezután.... mivel van mellette normális pasi is, egy "új legjobb barát" személyében, és miután kikészül az előző kapcsolatában, belátja, hogy talán megpróbálhatná (inkább) vele a  "szerelmesdit".

De ez a pasi meg, mire végre minden szuper volt köztük, el kellett, hogy költözzön...

Hát szegény csaj, állatira peches, mit ne mondjak....

Annyi idős koromra én is hasonlóképp álltam ex-mennyiséggel ahogy ő, így tapasztalatból jöhettek a vele történt dolgok kapcsán az érzéseim, hogy... egyik részről együtt éreztem vele, másik részről meg... hát, bevallom, volt ahol kissé megvetettem.

Aztán... Poén, de az is hasonlóság, hogy volt egy időszak, ha nem is valami aktívan, de hébe-hóba ugyancsak zenekarokkal-bandákkal lógtam. Mondjuk én nem csak barátként, hanem TÉNYLEG a gitáros és/vagy dobos húgaként (az egyik bátyám dobos, a másik gitáros volt, mindegyik más-más bandában...)

Így a könyv ezen részeit is némileg szkeptikusan olvastam - hisz' mondhatni "jól tudom, hogy hogy mennek ott a dolgok...", és úgy gondolom, hogy eléggé levolt "csajosítva" a helyzet, egy fiúbandához képest. Bár a párbeszédek viccesek, és jók voltak, írónőnk nem tudja letagadni, hogy bizony: nőből van. 

És ennek következményeként inkább egy aranyos "kisfiús" (némi alkohollal, és húgukat védelmező testvériség érzéssel megspékelve) társaságot mutat be általuk.

Ami igazából az egyik legjobb volt a könyvben, úgyhogy a "valódi" férfias megnyilvánulások nem is baj, hogy kilettek hagyva, (talán Oliver volt, akinek voltak "férfiasabb" megszólalásai, pl az egyik repülős beszélgetésnél...) nekem tetszett így is! 

Viszont... ami nem: Az a Noah-s rész. 

Már ahogy elment arra a bizonyos koncertre Audrey, tudtam, hogy ezen a részen nehezen fogom átrágni magamat. Mert... Aki ismer, az tudja, hogy semmilyen káros szenvedély ki nem fog rajtam, mindegyiket elítélem és világéletembe kerültem, mint a rossz tüzet. Az, hogy ki-mit csinál a maga életével, mindenkinek a maga baja, de nincs az az Isten, hogy én úgy igazán részegre igyam magamat, vagy drogozzak, vagy akár csak 1x rágyújtsak! SOHA.

Az ismerősi köreimben viszont rengeteg szenvedélybeteget/függőt tudhatok (sajnos). Ezáltal tudom mivel járnak ezek a dolgok, s bár elfogadom, hogy pl a párom dohányzik, és azzal sincs igazán bajom, ha alkalmanként iszik... Bár szerintem nem hord olyan embert hátán a Föld, akit én részegen vonzónak találnék, szóval mondjuk úgy, hogy nem 1 olyan napon fogunk belevágni a "babaprojekt"-be, amikor igazán felönt a garatra.

Viszont, van egy határ, amit átlépve mindenki kiveri nálam a biztosítékot: Amikor ész nélkül teszi mindezt, és nemhogy magát, de mindenki más életét is veszélyezteti ezáltal. Ha nem közvetlen, hát közvetetten.

A Noah-s rész emiatt számomra gyomorforgató volt, ugyanis a szenvedélybetegségekről szólt az

egész. A drogról... és a párkapcsolati függőségről.

Az elsőt nyilván eddig-, s ha rajtam múlik, ezután sem fogom megtapasztalni. Viszont az utóbbiban, akaratlanul is volt már részem, ahogy főszereplőnknek, nekem is az első komolyabb kapcsolatom által. Piszkosul nehéz volt véget vetnem neki, de életem egyik legjobb döntése volt, és mindamellett, hogy állatira szégyenlem azokat a dolgokat, amiken ezalatt keresztül mentem és amiket eltűrtem, rohadtul büszke is vagyok magamra, hogy minden lelki- és egyéb nehézség ellenére magam mögött tudtam hagyni...

(Ezt csak az értheti, aki járt már hasonló cipőben...)  Szóval, talán ezért lehetett nekem ez a rész olyan nehezen emészthető - és bár a hátam közepére se kívántam nosztalgiázni, úgy vélem, néha nem árt... úgyhogy minden negatív "hatása" ellenére ezt is köszönöm!

Viszont... a Brendonos részek így annál inkább tetszettek!

Gyógyír voltak az én lelkemnek, akárcsak Audrey-énak...

Szerelmi "tapasztalatai" közben amúgy a karrierje is kezd fellendülni, bár érdekes - és egyúttal várható módon, de úgy vélem, ezzel a résszel megindult a csúcs felé! Ahogy talán párkapcsolati téren is... 

Audrey története bulizós, romantikus, vicces, de néhol depis... van benne hírességek utáni rajongás/epekedés, baráti vicces csipkelődések és barátságokat megrengető viták. Szerelmes és "szerelmetlen" párok... kis féltékenység és jókora őszinteség...

És ezt mind körbeöleli L.A. meleg napfénye és pörgős estéi, plusz a bandatagok közti már-már kikezdhetetlen baráti kötelék.

Ezt a könyvet elsősorban csajoknak ajánlom. Az elején kezdődő csacsogással ember legyen az a pasi a talpán, aki kitartó és tovább olvassa...  bár így voltaképp vállalkozó jellemű kanoknak is mondhatom, hogy vágjanak bele! 

Csajok közül pedig leginkább azoknak, akik a kötődés lehetőségének keresésének útjára lépnének éppen... mert én anélkül is követtem el hibákat ez ügyben, hogy L.A. fényei vakítottak volna el. S bár nem tartoztam soha közéjük, rengeteg lány van, akik RAJONGANAK olyan pasikért, akikről semmit nem tudnak (max csak tetszenek nekik). És ők maguk sem tudják magukról, hogy emiatt gyakorlatilag bármire rávehetőek...

Ez a könyv talán mutathat nekik egyfajta tükröt, és ráébresztheti őket azokra a dolgokra, amikre amúgy maguktól csak tapasztalat útján ébredhetnének rá - az pedig, mint tudjuk, nem éppen kellemes.

Köszönöm Adri ezt a számomra valahol ismerős, de mégis teljesen idegen világot - történetet. S bár engem jócskán kimozdított a komfortzónámból, azt tudom mondani, a maga műfajában kivételesen jó és különleges alkotás, mely méltán viselheti a "hónap könyve"-címet. 

Baráti öleléssel:

E.Klaudia

/A fotóért pedig 1000 köszönet Gáborunknak! /

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió

Ma egy olyan könyvről írok nektek véleményt, amit amióta megláttam, vonzott, mint a mágnes!

GÉCZI VIKTÓRIA - ILLÉS ÖRÖKSÉGE

...ééés nem véletlen érezhettem így! Ugyanis e könyvet olvasván egy igazán különleges élmenyben volt részem.

De nézzük először a borítót...: IMÁDOM!

És hogy nincs fülszövege....!? Komolyan mondom, egy másik borítóval-címmel valószínűleg felháborodnék ezen, de így... ezzel a nagy feketeséggel, ezzel a címmel, és a gyönyörű hollóval... érződik, hogy a tartalma is amolyan mély, sötét, titokzatos, de egyben gyönyörű történetet rejt.

Nem csak a borítójával tér el bőven a manapság megszokott kortárs művektől, hanem írói stílusával is, mivel a "régies", kissé klasszikus szépirodalmat ízlelgethetjük általa.

A történet gyökerét az 1800-as évek egyik grófja "ihleti". Az ő emléke a leszármazottjai körében egy bizonyos "Rabán átok"-ról szóló "mesében" maradt fenn -, miszerint Szalviusz Rabán minden elsőszülött fiú leszármazottja az ő kegyetlen tettei miatt elátkozva születnek. Az átok úgy szól, hogy a haláluk előtti utolsó évükben fájdalommal adóznak, s azt veszítik el, ami számukra a legfontosabb.

Mint például: az unokája imádta a zenét, és az 1900-as években, (zenész létére) a halála előtti

évben a hallását veszítette el. Ebből kifolyólag sejlett fel a dédunokájában a gyanú, hogy az apjától ismert, róluk szóló átokról hallott mesék talán mégis igazak, így elkezdett kutakodni a felmenői története után. Mivel ő író volt, így kapóra jött a téma egy regényhez, amit az ezzel kapcsolatos kutatásai alapján meg is írt.

Erre a regényre (ami elsősorban Szalviuszról szól) talál rá a "napjainkban" élő utódja, azaz az ük-ük-ük(...) unokája, méghozzá a nemrégiben elhunyt mamája padlásán.

Így e könyvben gyakorlatilag azt olvashatjuk, ahogy ő (Illés) olvas egy olyan könyvet, amit az írója (H.J. azaz Holló József) maga is különböző feljegyzésekre és mesékre-emlékekre hagyatkozva írt meg. Amúgy... Illés 2 történetet olvas párhuzamosan, azaz egyiket kiegészítve a másikkal. H.J. - Rabán átok c.regényét, és H.J. - Életem és vérem c.kötetét, ami Holló József amolyan önéletrajza volt. Ebben írta le a kutatásait is, hogy miként járt utána a regény történetének alapjául szolgáló információknak, hogy miket -, s miként tudott meg a felmenőiről, aztán azt is, hogy ezeket miként kezelte.

Eleinte nem tudtam, hogy ÉN miként kezeljem a dolgot, hogy gyakorlatilag olvasok egy könyvet, amiben Illésünk olvas KETTŐ történetet egy csaknem 200 évvel ezelőtti őséről...

...de végül ez adta a hozzá készülő fotó(i)m ötletét: Az

-1800-as évek, amikor maga a story "történt", 

-az 1900-as évek, amikor (H.J. által) megíródott, 

-és napjaink, amikor olvassák (azaz Illés által épp "olvasódik").

Viki a történetnek így egy nagyon érdekes szisztémát hozott létre, és bár eleinte furcsa volt, hamar hozzászoktam, és egész jól át is láttam ennek miértjét. Olyan stílusosan és logikusan kapcsolódtak a szálak egymáshoz, hogy... azt hiszem, maga Szalviusz is megemelné előtte a kalapját, és büszke lenne erre a könyvre.

Ugyanis a történet szerint Szalviusz egy nagyon intelligens, céltudatos, s ha az érdekeit szolgálta, akár kegyetlen ember is volt. De.... a körülmények hatására a legbelsőbb énje a jó irányba terelődött, és ha kívülről "démoni" embernek is tűnt, különb volt a legtöbbeknél. Egy egészen kivételes, a szó valódi értelmében: NEMES ember. Imádtam a felfogását, a reakcióit, és az egész karakterfejlődésének útját, amit e történetben bejárt.

Aminát szintúgy, a váratlan és meglepő értelmi és érzelmi intelligenciájával, a kitartásával, kedves jellemével, hűségével és odaadásával.

Az öreg Morell doktort, a bölcs gondolkodásmódjával, szintúgy a hűségével, és azzal, hogy hiába volt, hogy egyes tetteivel "ellent mondott" szeretett fiának, akkor is azt tette, ami helyes.

A pap, Tibád. Imádtam! Egy kedves humorú, optimista, és kivételesen rafinált, de egyenes és talpig becsületes ember, aki a hivatásához hűen jó szándékkal áll minden emberhez, de mindemellett valahogy élvezetét leli mások "botlásaiban". Már-már komikusnak tekinti a falubeli pletykákat, hiedelmeket és ijedelmeket, még ha megalapozottak is. Ő egy olyan eleven valaki, aki szereti, ha történnek körülötte dolgok, és ezeknek szem-és fültanúja lehet, bár tudja jól, hogy "részesévé" max a gyóntatófülkében szabad válnia.

Aztán... hát, lovas múltú emberkeként hogyan is ne tetszett volna nekem Bartal, a lovász/lóidomár (de inkább Szalviusz jobb kezeként funkcionál a storyban). Igazi "kocsis" módjára káromkodik, egy egyenes, határozott, és ugyancsak hűséges ember, akinél jobbat szerintem egy gróf sem kívánhatott maga mellé. Amúgy... szerintem ő volt a történet legidősebb karaktere.

A lovakról csak pár szó esik (a Rabán név szorosan kapcsolódik hozzájuk), de nagyon tetszettek, ahogy a hollók, na meg a látványvilág is.

És ahogy Illés olvasta a könyvet... még valahol az elején megfogalmazódott benne, hogy egy "kosztümös film"-ként képzeli el az olvasottakat, kb úgy voltam vele én is. Nagyon élveztem.

Ahogy a történet vége felé megbarátkoztam Illéssel is. Hisz' míg a képbe nem került Ákos, a nagybátyja, addig nem nagyon volt esélye megkedveltetnie magát, mivel kb csak evett-aludt-és olvasott.

Aztán ahogy beugrott Ákos is, és útra keltek, és "megtárgyalták" az olvasottakat, elnyerték a szimpátiámat és az együttérzésemet. Érdekes volt "hallgatni", ahogy hozzááll a 2 utolsó leszármazott a megörökölt "átok"-hoz. Érdemes lenne mindenkinek elolvasni. Leírnám, hogy miért, de ez a tanulság csak a könyvet olvasva válhat igazán érthetővé.

Végezetül kiemelnék pár jelenetet, amik igazán tetszettek:
-Gábor képbejövetele, majd a későbbiekben a gyilkossági kísérlete. 

-Flávia "megalázása"
-Idősebb Morell, amikor- ahogy udvarlási tanácsot adott Szalviusznak 

-A könyv kezdete a pap "belovaglásával"
-Amikor Amina a kastélyba került, és a festményeket tanulmányozva beszélgetett a dokival (itt kezdett kibontakozni az intelligenciája)

-A jelenet, mikor Amina először látogatott el Szalviusz hálószobájába a titkos alagúton. (Az az egész... ahogy bement hozzá, ahogy beszélt vele (azaz hozzá...) ahogy elaludtak, és ahogy/amire Szalviusz ébredt.)

-Az idősebbik Morell halálának napja. (Az egész ötlet, az elejétől a végéig... ahogy a lovas meghozta a hírt, és épp ott volt a Rabán birtokon az ifjabbik Morell... ahogy a fürdőbe kellett mennie Szalviuszért, és ami-ahogy ott fogadta. Aztán, hogy a titkos alagutat használva mentek a "vad" lovakhoz, és azokkal vágtáztak a haldokló Morellhez. Ott a pofon, ami elcsattant. Na meg... minden más is. Ez mind-mind nagyon ötletesen, gyönyörűen, és izgalmasra, meghatóra lett megírva.)

-A kiskacsás rész, ahol ifj.Morell először találkozik kishugával. (Imádtam azt a jelenetet, annak ellenére, hogy a gyerekek korukat meghazudtolóan már-már túlzottan is éretten fogalmaztak-szólaltak meg. De maga a jelenet imádnivaló és szívet melengető volt, már a nyitásával és egészen a jelenet zárásáig - végig! )

-Aztán a közvetlen ezután történő jelenet, amikor Szalviusz "leszidta" őket.

-A megváltozott Eugén...

-Idősebbik Morell levele...

-És végezetül, ahogy Illés és Ákos eljutnak a kastélyba, ahogy ott kirabolják őket, és hogy ebből milyen következtetésre jutnak.

Tudom, sok mindent felhoztam (remélem nem bánja egyikőtök sem!), de azért mertem ennyit,

mert ez még nagyon messze van a mindentől! Ez csak PÁR kedvenc részem volt, és higgyétek el, még egy csomót rejt ez a csodaszép könyv! 

Viki egy mély, itt-ott megható, néhol némi humorral meghintett (bár ezek szerintem inkább azoknak feltűnő, akik rendelkeznek hasonlóval), intelligens, néhány filozófikus monológgal tűzdelt, elgondolkodtató és gyönyörű könyvet írt meg.

Stílusában és megfogalmazásában egy egészen érett jellemű írót véltem megismerni, aki korához képest igazán bölcs lehet - legalábbis e könyve minden oldala ezt érezteti. És én nagyra becsülöm, szeretem az ilyet.
 

Drága Viki!

Igen, e munkádban megannyi értéket és mélységet találtam, és nem tetszett, hanem egyenesen imádtam! És imádni is fogom, mert el nem felejtem...

Nagyon köszönöm, bőven megérte rá várnom, és várva-várom a következő kötetet (aminek történetszálát nem mellesleg egész ügyesen belefüzted e könyv végébe, azaz Illés örökségének történetébe)!

A fotó(k)ról:

Bár leginkább a frizura és a smink, amivel igyekeztünk a korokat bemutatni (sajna a kosztumök már nem fértek bele a keretbe így csak "olyasmi" ruhákat használtam), és nagyon büszke vagyok a stábomra, állatira szerencsésnek érzem magamat, hogy ilyen profikkal "dolgozhattam" együtt! Nagyon különleges minden fotózásom mindegyik csapatommal, és mindegyiket imádom. De e könyv kapcsán talán az eddig leg "melósabb" ötleteimet segítettek megvalósítani (leszámítva szegény Gáborunkat, amikor otthon szenved a fotóink utómunkáival, hisz' mindig neki jutnak a fantasy-s ötleteim). Komoly munka volt (mármint nekik, én csak ültem-álltam-néztem...), de ha csak fele annyira élvezték mint én, akkor nem lehet okom panaszra. Úgy vélem, a képek (pár nap múlva mindet megosztom veletek, hisz' még rengeteg készült) magukért beszélnek...

Jár a taps az én csoda csaj csapatomnak:

Sminkes: Orosz Ivett  

Fodrász: Forgács Hajnalka 

Fotós: Balla Nóra 

Asszisztencia: Sárközi Anikó

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió

Ahogy a kezembe vettem, a gyerekkori ponyclub-os könyveimre emlékeztetett, ugyanis "fazonilag" nagyon hasonlít többjükhöz: kemény kötése ellenére is könnyű, kis terjedelmű, és az oldalak papírjai sárgás-régies hangulatot idéző anyagúak.

De ez jót jelent, mert a ponyclub-os könyvek szerettették meg velem az olvasást! Úgyhogy eme kellemes, nosztalgikus hangulatban kezdtem Kristin könyvébe...

Ifjúsági-misztikus-kalandregény lévén első sorban fiatalabb tizenéveseknek ajánlanám, szóval nagyon jó ajándék lenne unokatesóknak, a család gyerekeinek, és/vagy az általános iskolák diákjainak. Én pl nagyon örültem volna ennek a könyvnek, ha ezt kaptam volna aaaaa... mondjuk az ünnepi versmondásaimért, vagy a tanulmányi versenyeken való részvételekért stb... (bár ehhez részt is kellett volna vennem ilyeneken... )

De tudom ajánlani felnőtteknek is, egy lélegzetnyi kikapcsolódásnak, mert nekem pl jól esett olvasni. A reggeli kávé mellett jó napindító, vagy egyszer az esti relaxációs rituálé részeként is be lehet iktatni, egy levendula illóolajos párologtatóval kombinálva. Mert könnyed, egyszerű olvasmányként nagyon kellemesen elcsendesítheti az ember gondolatait... Legalábbis annak, aki külső szemlélőként tudja figyelni az olvasottakat, mert aki nem, annak idegtépő is lehet a testvéri civódás és nyűglődés, ami benne van. De... én pl végig tudtam (sokat sejtetően) mosolyogni. Persze annak tudatában, hogy ez egy gyerekkönyv, nem pedig nagy, komoly, felnőtteknek szóló történet. Ha arra számítottam volna, akkor jókora csalódást éltem volna meg.

A sztoriról:

Van ez az üveggyémánt, aminek átka az ikertestvérekre hat - oly módon, hogy beszippantja őket a maga különleges világába. Az átok lényege, hogy egymást támogatva megleljék a kiutat.

Erre épülve én egy "felnőtt" változatot is szívesen olvasnék, szerintem érdekes nagyon az alapkoncepció... csak ebben a könyvben nagyon le van egyszerűsítve, és "gyerekesítve". De persze ez nem gond, ez is hozzá tartozik a "szépségéhez". 

Amit kicsit furcsálltam, hogy a történet szerint az ikerpár az utolsó gimnáziumi évükre készül. Pedig szerintem a viselkedésük és a gondolkodásuk a náluk sokkal fiatalabbakéra hajaz... de lehet, hogy csak én nem vagyok igazán képbe a mai gyerekeket illetőleg...

Másik, mivel itt egy fiú-lány testvérpárunk van a sztoriban: az ő kapcsolatuk. Én a bátyáimmal maximum ünnepnapokon adtunk egymásnak puszit meg kisebb ölelést, amúgy lehettem bármilyen szomorú, nem rémlik, hogy eképp vigasztaltak volna. Emiatt nekem a kettejük közti "intimitás" (bár ez jócskán erős szó rá...) fura volt, de amúgy aranyos.

Szóval azt mondom: vegyétek, olvassátok, szeressétek, aztán passzoljátok le a lányotoknak/unokahúgotoknak, hogy neki akár az egyik kedvenc könyvévé válhasson! 

Úgy tervezem, hogy ilyen korú gyerek rokon híján az enyém adományba fog menni (a fotóm kellékéül szolgáló üvegkristállyal) . :) Merem remélni, hogy bőkezűen fognak rá licitálni a támogatók...

Köszönöm Kristin ezt a kellemes kis időt, amit a könyveddel tölthettem. Még sok hasonlóan szép történetet kívánok neked! 

A fotóról:

Számomra e könyv nagyon lila hangulatú (pedig a háztetőkön és a levendulán kívül más ilyen színűt nem igen ír) és részben ezért tetszik ennyire. Szóval igyekeztem megadni a módját a vele készülő fotómnak, és ugyancsak lila hangulatot teremteni!  Ezért is csak most osztom meg veletek a véleményemet róla - mivel felhasználtam hozzá a nőnapi-szülinapi-névnapi-húsvéti kívánságomat: ezt az igencsak lilás, csodaszép csokrot!

Ez úton is köszönöm (köszönjük) szeretett páromnak az "új hobbimhoz" (a fotózkodás a könyveitekkel) való közbenjárását! 

Legyen csodaszép, tavaszi virágillatban gazdag napotok, (ha már nekem nem lehet, hisz' itt ma reggelre megint hóesésre keltem....)

és békés, levendulapárás, pihentető estétek! 

Dezső Nikoletta: Női szemmel

Az áldozat a hibás, a bűnös az áldozat... Mikor jutottunk idáig? Mikor lett az áldozat hibáztatása és megalázása, meghurcolása hobbi, az elkövető sajnálata pedig erény? Mikor következett be az, hogy az igazságszolgáltatás menten azon ügyködik, hogy a vétkes szabad legyen és bátran folytathassa, amit csinált? Akkor hajlandók lépni, mikor késő, amikor már visszafordíthatatlan károk keletkeztek. Hogyan jutottunk idáig?

Dezső Nikoletta ezt a témát is feszegeti Női szemmel című regényében. Jane történetén keresztül kendőzetlenül beszél az igazságszolgáltatás ítélkező, sokszor áldozathibáztató hozzáállásáról, a toxikus kapcsolatból történő kilépés nehézségeiről és mindarról a lelki megpróbáltatásról, amivel ez jár. Jane-nek nincs könnyű dolga, volt párja lépten-nyomon a sarkában lohol, ellehetetleníti az életét, egy alkalommal pedig a tettlegességtől sem riad vissza. Ekkor dönt úgy a hölgy, hogy sorsát az igazságszolgáltatás kezébe helyezi, akik viszont csúful elárulják: inkább hinnének zaklató exének, mint neki. Kezdetét veszi a végtelenségbe nyúló bírósági procedúra, melynek végén közel sem biztos, hogy Jane kerül ki győztesen.

 

Ezt a könyvet maga az élet írta és ezért is olyan különleges szerintem. Nem kell nagy történésekre és akciókra számítani, inkább az üzenete az, ami csodás és magával ragadó. Jane példakép lehetne mindenki számára, aki hasonló cipőben jár, mint ő. Küzdött, és bár a világ összeesküdött ellene, milliószor került padlóra, ő mégis felállt és győzött. Elérte, hogy toxikus exe megkapja, ami igazán jár neki, ezzel sok más potenciális áldozatot megmentve és valós, kézzel fogható példát statuált a hasonló helyzetben levőknek. 

A történet összetört, bár egy egészen más módon, mint például Tormási Vyktória - Szerethetetlen című alkotása. Ez esetben a valóság súlya szakadt a vállamra. Ismét egy olyan szegmensét és arculatát ismertem meg a világnak, amelyről tudtam, hogy létezik, de nem akartam látni, nem akartam hallani, mint sajnos sokan mások is teszik. Itt pedig feltevődik a kérdés: mikortól számít egy kapcsolat toxikusnak? Honnan lehet felismerni? 

 

Minden olyan ember életében, aki hasonló kapcsolatban él, eljön az a pont, amikor realizálja, hogy amiben él az káros. Hogy a dicsérő, becézgető szavak mögött nem rejlik őszinteség és arra szolgálnak, hogy elhitessék veled,  számodra ők a világ, és az, hogy újra és újra bántanak a szavaikkal, a te érdekeid szolgálják. Pedig nem így van, közel sem. Sosem lesz rendben, hogy bántsanak, megalázzanak és elhitessék veled, egy senki vagy, aztán pedig néhány kedves szóval elfeledtessék az egészet. Ez egy végtelen tortúra, aminek addig nem lesz vége, ameddig te magad nem szabsz határt neki. 

 

Csak hogy példával éljek a személyes életemből, nálam a változást pont ez az olvasmány idézte elő. Sok mindenre rádöbbentett, köztük arra, hogy amit eddig jónak hittem, közel sem az. Jane karaktere olyan erővel ruházott fel, amelynek hála bátran, már-már kihívó mosollyal tudok szembenézni a magam kihívásaival. 

 

A regény üzenete szerintem egyértelművé válik mindenki számára: küzdj, harcolj bármi áron az igazságért. Ne add fel akkor sem, ha felhőssé válik az ég feletted, mert minden sötét felleg hordozza a napsütés ígéretét és minden reménytelen helyzetből van kiút. 

Jane példa lehet mindenki számára. Kitartása, bátorsága és akaratereje olyan inspirációt képes nyújtani, amely nem csak a felszínt kaparássza, hanem igenis a belsődig hatol. A könyv széttör és össze is pakol és bátran ki merem jelenteni olvasása után nem leszel többé ugyanaz, mindezt alapozva a saját életemre. 

 

Ezt az alkotást nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, ennek egy kötelező darabbá kellene váljon mindenki számára. Egy kissé erős idegzetet megigényel a téma, de tálalása végett viszonylag emészthető. Felzaklat, de a végén mégis egy elégedett mosollyal teszed le.