Ferenc K. Zoltán - Az ördög evangéliuma

Teljes hírzárlatot rendeltek el! Soha, sehol, senki sem fog írni erről, mert ez nem történik meg! Nem fér bele az állam rendjébe egy sorozatgyilkosság! 

Fülszöveg

1963 ​tavaszán Budapest lakossága nyugodtan készülhetett a felszabadulás ünnepére. Az utcákon rend volt és fegyelem, a gyárakban munka, otthon pedig család és étel várta az embereket. Senki sem hitte volna, hogy a városban szörnyű gyilkosság történhet. Egy megcsonkított nő holttestére bukkannak, körülötte pedig vérrel festett szimbólumokra. A párt azonnali hírzárlatot rendel el, az ügyet pedig két veterán nyomozóra Benkő Miklósra és Fehér Zoltánra bízzák. Eközben Fehér Zoltán felesége Zsuzsanna, a Magyar Nemzet újságírója titokban nyomozni kezd, hogy megtalálja az elkövetőt, ám hamar rá kell döbbennie, hogy ezúttal nem egy elszigetelt esetről van szó, hanem olyasmiről, ami a kommunista paradicsomban nem történhet meg: egy rituális gyilkosságsorozatról. Az események forgatagában mindenkiben ugyanaz a kérdés merül fel. Ki fog végezni velük előbb, az állam vagy a gyilkos?

Egy rituális gyilkosságsorozat története a kora Kádár-korszakból, ahol mindenkinek súlyos titkai vannak, ahol mindenki fél igazat mondani és ahol nem minden fohász az Úrhoz szól…

...

A történetben két családot ismerünk meg a Kádár-korszakban, a gyilkossági ügyben nyomozó Fehér Zoltán és Benkő Miklós családjait. Zoltánnak van egy kisfia és felesége, akit mind a ketten rajongásig szeretnek. Miklós két feleségét is elveszítette a háborús időkben, most idős édesanyjával él, és két gyermekével, a fiatal felnőtt Tímeával és a kis Gergővel. A két család közt szoros a kötelék, Tímea gyakran vigyáz az öccsére és Zoltán kisfiára, Tamásra. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor Gábor megjelenik a történetben. Tímeával két éve együtt vannak, és néhány más fiatallal együtt egy Horthy-kört alapítottak. Amikor a felszabadulás ünnepén a Horthy-kör egy látványos rendszerellenes eseményt produkál, a fiatalokra akasztás vár. Miklós rendőri befolyása révén kihúzza a lányát a bajból, Gábort pedig Zoltán veszi a szárnyai alá. Így hamarosan hárman (Zoltán, Miklós, Gábor) kapják meg a feladatot, hogy találják meg egy igen felkavaró rituális gyilkosság elkövetőjét, méghozzá egy héten belül, mert ebben az országban, ebben a rendszerben nem fordulhat elő gyilkosság, brutális kegyetlenséggel elvégzett rituális sorozatgyilkosság pedig abszolút lehetetlen.

Zoltán és Gábor között eleinte nagy a feszültség, a fiú előbb halna meg, mint hogy kiszolgálja a Kádár-rendszert, ahogy Zoltán teszi. Azonban Zoltán ráébreszti, hogy a halála teljesen értelmetlen lenne, semmin sem változtatna, és a történet során Gábor lassan azt is megérti, Zoltánnak fel kellett adnia az elveit, hogy mentse a saját és családja életét. Már így is túl sokat veszített. Gábor az a szereplő, aki a legnagyobb karakterfejlődésen megy keresztül, sok mindent megért nézetekről és elvekről, a rendszerek működéséről, és szépen lassan felnőtté érik a történet során.

Érdekes arról olvasni, hogy a fiatalok milyen határozottan, ugyanakkor meggondolatlanul ragaszkodnak a régi Horthy-rendszerhez, míg az idősebbek, akik megélték a háborút és a rendszerváltást, egyrészt mennyi mindent és mindenkit elveszítettek, másrészt hogy voltak kénytelenek feladni az elveiket az életükért cserébe. Most pedig mennyire haszontalannak, kiöregedettnek érzik magukat. Zoltán és felesége, Zsuzsa többször beszélgetnek arról, hogy egész addigi életükben mennyire aktívak voltak, és mennyire fontos volt, amit csináltak, most azonban csak látszatügyekkel, látszatproblémákkal foglalkoznak mind a rendőrségnél, mind az újságnál. Zsuzsannát ez is vezeti oda, hogy titokban nyomozni kezdjen a gyilkos után, előtör régi oknyomozó újságíró énje. A nő nagyon bátor, tettei figyelemreméltóak, de meggondolatlanok is, nyomozásával ugyanis életveszélybe kerül.

A könyv cselekménye aprólékosan kidolgozott, izgalmas, fordulatos. A nyomozás, a sorozatgyilkos felkutatása Zsuzsa és Zoltánék párhuzamos szálaival remekül felépített, az olvasóban egyre fokozódik az izgalom, ahogy a nyomozók közelebb kerülnek a gyilkoshoz. A döntő fordulat nekem teljes meglepődést okozott, nem tudtam magamtól rájönni, hogy ki a gyilkos, mert az író olyan ügyesen és olyan apró nyomokat hintett el a történetben. Ám utólag visszagondolva logikussá és érthetővé vált minden mozzanat, ami a gyilkosra utalt.

A regény közegét fantasztikusan festette meg a szerző. Közelről láthatjuk a Kádár-rendszerben élő emberek hétköznapjait, problémáit, kihívásait, mely utóbbiból nem volt kevés. Egy olyan korról beszélünk, ahol folyamatos az életveszély, és minden túlzás nélkül egy rossz szó vagy mozdulat börtönt, kínzást vagy kivégzést hoz magával. Ahol a rendszer nem ismer kegyelmet. Ahol mindenki arcok mögé rejtőzik, hogy védje önmagát, családját, és ahol pusztán ennyin múlik egy élet:

Azt mondtam, kivésés, maga ostoba, nem azt, hogy kivégzés! […] Nem érdekel, hogy maga nagyothall! Akkor ne a süket fülére rakja a kagylót, az isten verje meg!

A regény Márai egyik híres versére is rájátszik az alábbi sorral:

Ez a világ a tehetségtelenek aranykora volt, ahol a szorgalom, a tisztesség és a becsület üldözendővé vált.

Hogyan boldogul a tisztességes ember ebben a világban? Hogyan képes elfogadni, hogy életében több rendszert is ki kell szolgálnia, olyanokat, melyek ellen korábban a vérét adta egy szabad hazáért és a szerettei életéért?

– Szégyellem, hogy őket szolgálom – hajtotta le a fejét Zoltán.

– Nem őket szolgálod. Hanem a hazádat és a családodat.

Ilyen, és hasonló kérdésekkel is foglalkozik a könyv, olyan morális dilemmákkal, melyek szépen lassan felőrlik egy ember lelkét.

Az ördög evangéliumában az a leghátborzongatóbb, hogy az érzékletes leírásokkal bemutatott brutális rituális sorozatgyilkosság messze nem indokolatlan vérengzés, hanem a kifosztott, meggyalázott emberi elme és lélek olyan megnyilvánulása, amely képes igazolni önmagát. Azaz a történet antagonistája, a sorozatgyilkos, jogosnak érzi több tucat lány megkínzását és meggyilkolását, mert az ördöggel szövetségre lépve kíván visszatalálni belső békéjéhez.

Soha nem érdekelt mások fájdalma. Elég volt együtt élnem a sajátommal.

A karakterek egytől egyig szerethetőek, részletesen kidolgozottak, valóban izgul értük az olvasó, a korfestés hibátlan, humorból sincs hiány, és az emberi lélek olyan mélységeit tárja fel a regény, ami egészen hátborzongató.

Azoknak ajánlom az ördög evangéliumát,

- akik kedvelik a horrorisztikus 18+-os jelenetektől való borzongást;

- akik szeretnének egy izgalmas, fordulatos krimit olvasni;

- akik szeretik a lélektani regényeket;

- akik szívesen olvasnának a Kádár-korszak mindennapjairól;

- akiket érdekelnek a rituális gyilkosságot megjelenítő könyvek.

Basa Katalin - A névtelen királynő

„A szónak hatalma van. Ahogyan a neveknek is.”

Basa Katalin regénye egyedülálló a maga nemében: népmesei elemekkel átszőtt urban fantasy. Számomra emiatt rettentő különleges A névtelen királynő története; az írónő fantasztikus világot teremt az ősi és a modern mesteri keverésével. Napjainkban járunk Budapesten, ahol táltosok heverésznek a hajnali fényben az Erzsébet hídon, a Duna vízében éhes, gyilkos tündérek várják a következő prédájukat, akit szétmarcangolhatnak, és gonosz boszorkányok paktálnak le tudatlan vagy tisztességtelen emberekkel, hogy a saját önző céljaik érdekében az uralmuk alá hajthassák őket.

„Az emberek a tudást vagy a bölcsektől kapják, vagy a saját bőrükön élik meg. Mindkettőre szükség van ahhoz, hogy felnőtté válj.”

 

Mindennek a kezdete Csongor és Tünde történetére, az Argilus-históriára vezethető vissza, több csavarral és újítással. A névtelen királynő Tündérszép Ilona, a legnagyobb erejű tündér, akit az árvízi hajós, Wesselényi Miklós zárt be a Gellért-hegy belsejébe, amiért ő támasztotta az árvizet. Most pedig erőt gyűjt, és hamarosan újra ki fog törni, hogy elárassza Budapestet, és megölje minden lakóját. Tündérszép Ilona maga a víz, ő irányítja a folyókat, a felhőket, az esőt, mindent, aminek köze van a vízhez. Emiatt erősen a vízhez kötött, ahogy többi tündér is, hiszen minden tündért ő teremtett. A tündérek se nem jók, se nem rosszak, csak az embereknek van az adottságuk, hogy megkülönböztessék a kettőt. A tündérek nem ismerik ezeket az erkölcsi fogalmakat, ők esznek, ha éhesek, és bosszút állnak, ha fájdalom éri őket. Tündérszép Ilona kizárólag negatív megítélésű azok alapján, melyeket a szereplők mesélnek róla. Megölte szerelmét, gyermekeit, és pusztulást hoz az emberekre is. Aztán az olvasó is találkozik Tündérszép Ilonával a könyv vége felé, amikor ő maga is elmeséli sorsát, mely egészen másképp hangzik, mint amit eddig hallottunk. Megfordul a gyilkos-áldozat viszony, megértjük a királynő bosszúvágyát, mely az emberek felé hajtja. Ettől még nem lesz ártatlan és morálisan feddhetetlen, de személyisége árnyaltabb, ezáltal sokkal érdekesebb. Ez a toposz megismétlődik két másik karakter viszonyában, megerősítve az olvasóban, hogy nem mindig - talán sohasem? - ismerjük a teljes igazságot, ezért nem a mi dolgunk az ítélkezés. S miután megismertük mindkét oldal szemszögét, akkor is ki tudná eldönteni, hogy kinél az igazság?

„Minden élő ezen a világon nyomot hagy a világ szövetében. Mind részesei vagyunk a nagy történetnek, melynek szálai összefonódnak és eltávolodnak egymástól; a szövet hullámzik és összesűrűsödik, majd ellazul, de soha nem szakad el, hiszen az élet áramlik benne.”

 

Basa Katalin a tündéreket és a boszorkányokat a magyar népmesei világnak megfelelően rajzolta meg. Azaz a tündéreket Tündérszép Ilona hozta létre, ezért kénytelenek neki engedelmeskedni, ő és a víz élteti őket, nem ismerik a jó és a rossz fogalmát. Azok, akik nem a vízben élnek, valamilyen madárrá tudnak átváltozni. A boszorkányok sem a modern, idealizált alakban jelennek meg, hanem olyan emberek, akik eladták lelküket a gonosznak. A regényben nagyrészt nőalakban jelennek meg, többségük vén és csúf. Sokat megtudunk az ármánykodásaikról, hogyan csalják tőrbe az embereket azok vágyai segítségével, vagy hogyan kötnek alkut velük a mohó emberek. Mindkét esetet egy-egy karakter mutatja be a történetben. A boszorkányok emberi mivoltuk miatt ismerik a jót és a rosszat, ők szándékosan választották a gonoszság útját, és semmitől nem riadnak vissza, hogy elérjék mohó vágyaik beteljesülését.

„Lona felfortyant. – Mi a baj azzal, hogy a gyerekek könyvtárba járnak?

– Nem a könyvtárral van a baj, hanem azokkal a mesékkel, amikkel mostanában etetitek őket. Unalmas féligazságok, cukros hazugságok tárházai. [...] Ti pedig elherdáljátok a tudást, amit a mesék, a régi mesék rejtettek. Ostobaságokkal tömitek a gyerekek fejét, akik elbutulnak, és önző, hiú felnőttek lesznek belőlük, akik képtelenek szembenézni az igazsággal, amit az élet eléjük tár.

– Azért még vannak igazi mesék – tiltakozott Lona.

– Vannak, persze – hagyta rá a kelpie. – De az én szerencsémre, kevés akad. Az illúziókon nevelkedett gyermek pedig könnyű préda. Az ilyenek inkább magukat ámítják felnőtt korukban is, és így elvesztik a tisztánlátás képességét. Aki pedig nem lát tisztán, az önmagát semmisíti meg.”

 

A főszereplő Lonka, avagy Magyar Ilona, keresztneve szándékosan esik egybe a tündérkirálynő keresztnevével. Félig ember, félig tündér, sőt, szinte pontosan fele-fele arányban kering az ereiben az emberi és a tündérvér. Ő a hetvenhetedik leány Tündér Ilona egy szem leányának, Diamantának a leszármazási sorában. Különleges helyzete miatt arra kényszerül, hogy részt vegyen a királynő elleni harcban, hogy megmentse Budapest városát az árvíztől. Nagyon szimpatikus karakter, bátor, elszánt, önfeláldozó, és végtelenül kedves. Bámulatos tündérereje miatt a királynő tart tőle, ezért el akarja pusztítani.

Hatéves kora után Mesemátka neveli fel, hogy a világ és a királynő elől elrejtve éljen. A Mesemátka név egy népdalból származik, és nekem borzasztóan tetszik. Ő egyike a királynő tizenkét madarának, a tizenkét tündérnek, akik hattyúvá és varjúvá is képesek átváltozni. Különleges képessége, hogy a mesék, melyeket sző, valósággá válnak. Mesemátka karaktere a szó erejének megtestesítője. Azonban elárulta a királynőt azzal, hogy áttért a keresztény hitre, így a királynő rá is vadászik, hogy bosszút állhasson rajta.

„– A világ tele van történettel, melyek csak arra várnak, hogy ki-be járjunk bennük. Minden könyv, minden igazi történet egy új ajtó, amely mögött menedékre lelhet az, aki ki tudja nyitni.

– És te ki tudod nyitni.

– És bárkit be tudok vinni magammal.”

 

Lona képes megtörni egy kelpie varázslatát, és legyőzi őt, ezzel megmentve saját életét. A kelpie innentől a szolgája lesz, és különleges kapcsolat alakul ki közöttük. Sgathan megismerkedésük után egy olyan férfi alakját veszi fel, amilyet Lona kíván magának, hiszen belelátnak egymás lelkébe. Így egyik alakjában hosszú fekete hajú, zöld szemű szívtipró, a másikban fekete csontvázló, fején megkövesedett gallyakból agancskorona, róla hínár lóg. Ahogy együtt lépnek fel a gonosz ellen, egyre szorosabb barátság fűződik közöttük. És valami több is. Sgathan előszeretettel falja fel Lona ellenségeit, elhivatott testőre lesz.

„– Én a tiéd vagyok, egészen. – Lona nyelt egyet.

– Tudom – válaszolta rekedten.

– Nem, nem tudod. Használnod kellene engem.

– Használni? Mire?

– Bármire, úrnőm. Boldoggá tehetlek. Vagy megölhetem az ellenségeidet.

– Nem, nem akarlak használni. Utálom ezt a szót.

– Minden úr ezt teszi a szolgával. [...] Ezt tartanám természetesnek. Amit te csinálsz... inkább barátként viselkedsz velem. Nem normális.

– Én sem vagyok normális. [...] Azt hittem, erre már rájöttél. [...]

– Nem érted, mit akarok mondani. [...] A világ nem ilyen. Mindig, mindenki uralkodni akar a másikon, akár az emberekéről, akár az én világom lakóiról van szó. Ismerlek, és értem, hogy mit szeretnél, de emiatt vagy ennyire egyedül.”

 

Ha Sgathan a rosszfiú, akkor Wesselényi Miklós a jófiú. Barna hajú, gyönyörű kék szemű fiú, remek harcos, aki szegről-végről Lonka rokona is. Gyermekkorukban találkoztak utoljára, így örömteli a viszontlátás. Lonka végre úgy érzi, nincs egyedül. (Hiszen nem járhatott iskolába, alig érintkezett kortársaival, és félig tündér mivolta miatt sosem tudott beilleszkedni sehova sem.) Lonkával felelevenítik régi barátságukat, és valami több is kezd kibontakozni kettejük között. Sgathan nemtetszése által kísérve. Miklós bátor harcos, aki szintén elköteleződik Lona védelme mellett. A Wesselényi család - ahogy az árvízi hajós is volt - Argilus leszármazottja, így örökölték a feltűnően kék, lelkekbe látó szemet. Miklós az utolsó megmaradt, harcra fogható férfi a családban a nagyapján kívül. Szövetkeznek Lonával, Sgathannal, Mesemátkával és Csongorral, a táltossal a királynő ellen, mert önmagában egyikük sem lenne elég erős legyőzni őt. Egyikük nem is éli túl az összecsapást.

„– [...] Mindig tudtam, hogy nem vagyok teljesen oké, de hogy ennyire...

– Teljesen oké vagy – biztatta Miklós. – Te vagy a legédesebb lány, akit ismerek.

– Mert a többiek nem rajzolnak boszorkányűző ötágú csillagot a rúzsukkal.

– Hát nem! – Miklós megfogta Lona állát, és maga felé fordította az arcát. Lona idegesen megigazította a szemüvegét. – Nem vagy egyedül. – mondta neki komolyan. – Tudom, milyen, amikor olyasmivel kell szembenézned, amivel másoknak soha. De neked menni fog. Csak szólj, és jövök.”

 

A történetben a szavak és a nevek hatalmas erővel bírnak. Az a tündér, aki a nevén nevez egy másik varázslényt, a szolgájává teszi, és az kénytelen neki engedelmeskedni. Ugyanakkor a gazdája onnantól fogva felelős érte. Ez a motívum nagy szerepet játszik A névtelen királynőben, az egyik nagy különlegessége.

Basa Katalin mesél nekünk démonokról, de a saját démonainkról is:

„– Mondja csak, nincsenek saját álmai?

– Hogyne lennének. [...] Egyetemre akarok menni. Az ország minden könyvtárába akarok belépőt. Meg akarok tanulni japánul. Könyveket akarok írni. Rendet akarok tenni a házamban. Családot akarok, gyerekeket, hármat! – Lona elmosolyodott [...].

– Hát ezekre gondoljon, ne a démonaira. Azok úgyis mindenhová követni fogják, akár akarja, akár nem. [...] Ne hagyja, hogy a démonok hozzák meg azokat a döntéseket, amikhez magának van joga.”