Recenzió: Péri Györgyi - Aki hétszer született

 

Péri Györgyi minden várakozásomat felülmúlta. Kevés információ birtokában vetettem bele magam a kötetbe, így hát nem is támasztottam felé nagy elvárásokat. Már olvasás közben megfogalmazódott benne a kérdés, mely az utolsó lap után csak erősödött bennem: ez a könyv miért nem kap nagyobb visszhangot, miért nem kap nagyobb elismerést? Pedig megérdemli.
 
„Történetünk valahol a koraújkor kezdetén játszódik, abban a korban, ahol a babona az úr.” hangzik a fülszöveg első mondata. Mindig is lenyűgözve olvasok korábbi életekről, felfogásokról. Olykor sokkoló, olykor megbotránkoztató, olykor inkább furcsa, de előfordul, hogy sokkal pozitívabbnak érzek bizonyos momentumokat azokból az időkből. Mindenképpen más volt, vagy talán mégsem? Ezen nem tudtam dűlőre jutni, a történet olvasása során. Hiszen bármennyire fejlett világot élünk, a babonák, a nézetek, az elméletek még mindig uralkodnak az elménk felett, sőt most talán még jobban, mint valaha. Talán véletlen, talán a sors keze, hogy ennek a kötetnek most kellett megszületnie, napvilágot látnia. Mindenkit buzdítok arra, hogy olvassa el, lásson a sorok mögé, és amennyire tudja illessze bele jelen korunkba az olvasottakat, s akkor rádöbben arra, hogy a világ nem változik, csupán a technika fejlődik. Érzelmek hullámvasútját jártam át, annak ellenére, hogy nem kifejezetten az extrém eseményekkel dúsított pergős nyelvezetű kötetről beszélünk. Nekem  jól esett olvasni, a maga fájdalmával, s sokkoló mivoltával. Gyengéd mondatokba bújtatott kegyetlen valóság, talán ez jellemezheti leginkább.
 
Egy babonákkal teli világban, hol az Isten s az ördög mindenek felett áll, születik egy gyermek, nem mindennapi testi adottságokkal. S emiatt, egy ártatlan cseppnyi lelket, béklyóznak meg egész életére, pusztán a maguk önös, szemellenzős meggyőződésük miatt. Egy élet, mely az emberi rosszindulat és negatív meggyőződés miatt szenved, egy gyermek, ki nem érti mit vétett, miért nem érdemes a szeretetre, önmagát bünteti csak azért, mert a világ bűnösnek titulálja. Élete első másodpercében megpecsételőik a sorsa, s az emberek nem tágítanak, még akkor sem mikor bebizonyosodik, hogy tévednek. Újabb elméleteket gyártanak, mert van egy bűnbak, akire mindent rá lehet fogni, s ettől megnyugszik önző lelkük. Mert mindenért egy embert lehet okolni, s saját kötelességünk, felelősségünk immáron háttérbe szorul. 
 
Ugye nem is változott semmit a világ, csak átalakult.
 Péri Györgyi talán tudatosan, talán ösztönös tehetségből fakadóan játszott úgy a szavakkal, eseményekkel, hogy az teljes mértékben elgondolkoztassa az arra nyitott olvasót, és kivetítse a jelen életünkre, helyzetünkre, felfogásunkra. Mindenkit arra bíztatok olvassa el, fogadja be Remény történetét, lásson túl a hófehér alapon fekete tintán, és gondolkozzon el azon, hogyan is éltek akkor, hogyan is élünk mi. 
 
Ezt a könyvet nem lehet elmagyarázni, ezt a történetet meg kell élni, át kell érezni. Péri Györgyit pedig csak biztatni tudom, hogy ne hagyja abba az írást, hiszen első könyves íróként ilyen megragadó, és átfogó történetet írni, bizonyosan tehetségre vall. 
 
Természetesen azért akadtak kérdéseim az események kapcsán, de bízom benne, hogy a következő kötet választ ad mindre.

Köszönöm a lehetőséget az Írónőnek, élmény volt olvasni (hol fájdalmas, hol örömteli), minden sorát.

"Történetünk valahol a koraújkor kezdetén játszódik, abban a korban, ahol a babona az úr.
Bár játszódhatna akár most is, hiszen a babonák túlélve minden ellenük irányuló kísérletet mai napig részei kultúránknak. Az a babona, amely megkeseríthet egy egész életet, de néha, valamilyen csodás módon meg is mentheti.
Péri Györgyi eddigi irodalmi munkái antológiákban jelentek meg és a 7torony irodalmi magazinban. Ezzel a fejlődésregénnyel, mint önálló kötettel most lép először a közönség elé."




Basa Katalin: A névtelen királynő

 

A szónak hatalma van. Ahogyan a neveknek is.

Basa Katalin regénye egyedülálló a maga nemében: népmesei elemekkel átszőtt urban fantasy. Számomra emiatt rettentő különleges A névtelen királynő története; az írónő fantasztikus világot teremt az ősi és a modern mesteri keverésével. Napjainkban járunk Budapesten, ahol táltosok heverésznek a hajnali fényben az Erzsébet hídon, a Duna vízében éhes, gyilkos tündérek várják a következő prédájukat, akit szétmarcangolhatnak, és gonosz boszorkányok paktálnak le tudatlan vagy tisztességtelen emberekkel, hogy a saját önző céljaik érdekében az uralmuk alá hajthassák őket.

Az emberek a tudást vagy a bölcsektől kapják, vagy a saját bőrükön élik meg. Mindkettőre szükség van ahhoz, hogy felnőtté válj.

Mindennek a kezdete Csongor és Tünde történetére, az Argilus-históriára vezethető vissza, több csavarral és újítással. A névtelen királynő Tündérszép Ilona, a legnagyobb erejű tündér, akit az árvízi hajós, Wesselényi Miklós zárt be a Gellért-hegy belsejébe, amiért ő támasztotta az árvizet. Most pedig erőt gyűjt, és hamarosan újra ki fog törni, hogy elárassza Budapestet, és megölje minden lakóját. Tündérszép Ilona maga a víz, ő irányítja a folyókat, a felhőket, az esőt, mindent, aminek köze van a vízhez. Emiatt erősen a vízhez kötött, ahogy többi tündér is, hiszen minden tündért ő teremtett. A tündérek se nem jók, se nem rosszak, csak az embereknek van az adottságuk, hogy megkülönböztessék a kettőt. A tündérek nem ismerik ezeket az erkölcsi fogalmakat, ők esznek, ha éhesek, és bosszút állnak, ha fájdalom éri őket. Tündérszép Ilona kizárólag negatív megítélésű azok alapján, melyeket a szereplők mesélnek róla. Megölte szerelmét, gyermekeit, és pusztulást hoz az emberekre is. Aztán az olvasó is találkozik Tündérszép Ilonával a könyv vége felé, amikor ő maga is elmeséli sorsát, mely egészen másképp hangzik, mint amit eddig hallottunk. Megfordul a gyilkos-áldozat viszony, megértjük a királynő bosszúvágyát, mely az emberek felé hajtja. Ettől még nem lesz ártatlan és morálisan feddhetetlen, de személyisége árnyaltabb, ezáltal sokkal érdekesebb. Ez a toposz megismétlődik két másik karakter viszonyában, megerősítve az olvasóban, hogy nem mindig - talán sohasem? - ismerjük a teljes igazságot, ezért nem a mi dolgunk az ítélkezés. S miután megismertük mindkét oldal szemszögét, akkor is ki tudná eldönteni, hogy kinél az igazság?

Minden élő ezen a világon nyomot hagy a világ szövetében. Mind részesei vagyunk a nagy történetnek, melynek szálai összefonódnak és eltávolodnak egymástól; a szövet hullámzik és összesűrűsödik, majd ellazul, de soha nem szakad el, hiszen az élet áramlik benne.


Basa Katalin a tündéreket és a boszorkányokat a magyar népmesei világnak megfelelően rajzolta meg. Azaz a tündéreket Tündérszép Ilona hozta létre, ezért kénytelenek neki engedelmeskedni, ő és a víz élteti őket, nem ismerik a jó és a rossz fogalmát. Azok, akik nem a vízben élnek, valamilyen madárrá tudnak átváltozni. A boszorkányok sem a modern, idealizált alakban jelennek meg, hanem olyan emberek, akik eladták lelküket a gonosznak. A regényben nagyrészt nőalakban jelennek meg, többségük vén és csúf. Sokat megtudunk az ármánykodásaikról, hogyan csalják tőrbe az embereket azok vágyai segítségével, vagy hogyan kötnek alkut velük a mohó emberek. Mindkét esetet egy-egy karakter mutatja be a történetben. A boszorkányok emberi mivoltuk miatt ismerik a jót és a rosszat, ők szándékosan választották a gonoszság útját, és semmitől nem riadnak vissza, hogy elérjék mohó vágyaik beteljesülését.


Lona felfortyant.  Mi a baj azzal, hogy a gyerekek könyvtárba járnak?
 Nem a könyvtárral van a baj, hanem azokkal a mesékkel, amikkel mostanában etetitek őket. Unalmas féligazságok, cukros hazugságok tárházai. [...] Ti pedig elherdáljátok a tudást, amit a mesék, a régi mesék rejtettek. Ostobaságokkal tömitek a gyerekek fejét, akik elbutulnak, és önző, hiú felnőttek lesznek belőlük, akik képtelenek szembenézni az igazsággal, amit az élet eléjük tár.
 Azért még vannak igazi mesék  tiltakozott Lona.
 Vannak, persze  hagyta rá a kelpie.  De az én szerencsémre, kevés akad. Az illúziókon nevelkedett gyermek pedig könnyű préda. Az ilyenek inkább magukat ámítják felnőtt korukban is, és így elvesztik a tisztánlátás képességét. Aki pedig nem lát tisztán, az önmagát semmisíti meg.

A főszereplő Lonka, avagy Magyar Ilona, keresztneve szándékosan esik egybe a tündérkirálynő keresztnevével. Félig ember, félig tündér, sőt, szinte pontosan fele-fele arányban kering az ereiben az emberi és a tündérvér. Ő a hetvenhetedik leány Tündér Ilona egy szem leányának, Diamantának a leszármazási sorában. Különleges helyzete miatt arra kényszerül, hogy részt vegyen a királynő elleni harcban, hogy megmentse Budapest városát az árvíztől. Nagyon szimpatikus karakter, bátor, elszánt, önfeláldozó, és végtelenül kedves. Bámulatos tündérereje miatt a királynő tart tőle, ezért el akarja pusztítani.

Hatéves kora után Mesemátka neveli fel, hogy a világ és a királynő elől elrejtve éljen. A Mesemátka név egy népdalból származik, és nekem borzasztóan tetszik. Ő egyike a királynő tizenkét madarának, a tizenkét tündérnek, akik hattyúvá és varjúvá is képesek átváltozni. Különleges képessége, hogy a mesék, melyeket sző, valósággá válnak. Mesemátka karaktere a szó erejének megtestesítője. Azonban elárulta a királynőt azzal, hogy áttért a keresztény hitre, így a királynő rá is vadászik, hogy bosszút állhasson rajta.

– A világ tele van történettel, melyek csak arra várnak, hogy ki-be járjunk bennük. Minden könyv, minden igazi történet egy új ajtó, amely mögött menedékre lelhet az, aki ki tudja nyitni.
 És te ki tudod nyitni.
– És bárkit be tudok vinni magammal.

Lona képes megtörni egy kelpie varázslatát, és legyőzi őt, ezzel megmentve saját életét. A kelpie innentől a szolgája lesz, és különleges kapcsolat alakul ki közöttük. Sgathan megismerkedésük után egy olyan férfi alakját veszi fel, amilyet Lona kíván magának, hiszen belelátnak egymás lelkébe. Így egyik alakjában hosszú fekete hajú, zöld szemű szívtipró, a másikban fekete csontvázló, fején megkövesedett gallyakból agancskorona, róla hínár lóg. Ahogy együtt lépnek fel a gonosz ellen, egyre szorosabb barátság fűződik közöttük. És valami több is. Sgathan előszeretettel falja fel Lona ellenségeit, elhivatott testőre lesz.

 Én a tiéd vagyok, egészen.  Lona nyelt egyet.
 Tudom  válaszolta rekedten.
 Nem, nem tudod. Használnod kellene engem.
 Használni? Mire?
 Bármire, úrnőm. Boldoggá tehetlek. Vagy megölhetem az ellenségeidet.
 Nem, nem akarlak használni. Utálom ezt a szót.
 Minden úr ezt teszi a szolgával. [...] Ezt tartanám természetesnek. Amit te csinálsz... inkább barátként viselkedsz velem. Nem normális.
 Én sem vagyok normális. [...] Azt hittem, erre már rájöttél. [...]
 Nem érted, mit akarok mondani. [...] A világ nem ilyen. Mindig, mindenki uralkodni akar a másikon, akár az emberekéről, akár az én világom lakóiról van szó. Ismerlek, és értem, hogy mit szeretnél, de emiatt vagy ennyire egyedül.

Ha Sgathan a rosszfiú, akkor Wesselényi Miklós a jófiú. Barna hajú, gyönyörű kék szemű fiú, remek harcos, aki szegről-végről Lonka rokona is. Gyermekkorukban találkoztak utoljára, így örömteli a viszontlátás. Lonka végre úgy érzi, nincs egyedül. (Hiszen nem járhatott iskolába, alig érintkezett kortársaival, és félig tündér mivolta miatt sosem tudott beilleszkedni sehova sem.) Lonkával felelevenítik régi barátságukat, és valami több is kezd kibontakozni kettejük között. Sgathan nemtetszése által kísérve. Miklós bátor harcos, aki szintén elköteleződik Lona védelme mellett. A Wesselényi család - ahogy az árvízi hajós is volt - Argilus leszármazottja, így örökölték a feltűnően kék, lelkekbe látó szemet. Miklós az utolsó megmaradt, harcra fogható férfi a családban a nagyapján kívül. Szövetkeznek Lonával, Sgathannal, Mesemátkával és Csongorral, a táltossal a királynő ellen, mert önmagában egyikük sem lenne elég erős legyőzni őt. Egyikük nem is éli túl az összecsapást.

 [...] Mindig tudtam, hogy nem vagyok teljesen oké, de hogy ennyire...
 Teljesen oké vagy  biztatta Miklós.  Te vagy a legédesebb lány, akit ismerek.
 Mert a többiek nem rajzolnak boszorkányűző ötágú csillagot a rúzsukkal.
 Hát nem!  Miklós megfogta Lona állát, és maga felé fordította az arcát. Lona idegesen megigazította a szemüvegét.  Nem vagy egyedül.  mondta neki komolyan.  Tudom, milyen, amikor olyasmivel kell szembenézned, amivel másoknak soha. De neked menni fog. Csak szólj, és jövök.

A történetben a szavak és a nevek hatalmas erővel bírnak. Az a tündér, aki a nevén nevez egy másik varázslényt, a szolgájává teszi, és az kénytelen neki engedelmeskedni. Ugyanakkor a gazdája onnantól fogva felelős érte. Ez a motívum nagy szerepet játszik A névtelen királynőben, az egyik nagy különlegessége.

Basa Katalin mesél nekünk démonokról, de a saját démonainkról is:

 Mondja csak, nincsenek saját álmai?
 Hogyne lennének. [...] Egyetemre akarok menni. Az ország minden könyvtárába akarok belépőt. Meg akarok tanulni japánul. Könyveket akarok írni. Rendet akarok tenni a házamban. Családot akarok, gyerekeket, hármat!  Lona elmosolyodott [...].
 Hát ezekre gondoljon, ne a démonaira. Azok úgyis mindenhová követni fogják, akár akarja, akár nem. [...] Ne hagyja, hogy a démonok hozzák meg azokat a döntéseket, amikhez magának van joga.

Diana Soto - Csak a bolondok boldogok


„De elfárad a szív egy szaladó korban.

Elfárad a lélek, ha nincs miért küzdeni,

ha nincs mit szeretni, ha nincs mit érteni.”

Fülszöveg:

Csupán 24 óra kell ahhoz, hogy a világ a feje tetejére álljon. Pákozdiék elsőre hétköznapi családnak tűnnek. Egy mindent tudni akaró anya, egy fotelbe ragadt apa és egy különleges titkot rejtő testvérpár. Ez a szombat reggel azonban megváltoztatja az életüket. Elmegy az áram…

1793. Párizs utcáit átjárja a forradalom szelleme, Marie Antoinette gyermekeitől elszakítva várja a döntő tárgyalást. A népet kettéosztja a pazarló királyné, aki beismeri bűnösségét, holott ártatlan. Viszont, amikor fellobban egy új eszme, senki nem menekülhet…

I. e. 480-ban a Perzsa Birodalom a fénykorát éli. Hámán a király tanácsadójává válik, élvezi a hirtelen kapott hatalmat, azonban egy héber férfi nem hajlandó meghajolni előtte. Hámán elhatározza, hogy eltöröl egy népet a föld színéről…

Három nő. Három dráma. Három történet. Egy tanulság.

Mi történik, ha lerántjuk a leplet, és végre önmagunkba nézünk?



Személyes véleményem:

Őszinte leszek. Szerintem ez volt az első dráma, amit olvastam, de annyira tetszett a címe, hogy mindenképpen el szerettem volna olvasni. Hisz annyira igaza van. Tényleg csak a bolondok boldogok. Annak ellenére, hogy nem mozgok otthonosan ebben a műfajban, csak úgy faltam az oldalakat. Imádtam a rímekbe szedett sorokat, és hogy egyszerűen visz magával a történet. Rengeteg igazság volt a sorok között, és talán egy kicsit én is átgondoltam azt, hogy mennyit töltök naponta a netezéssel. Mármint, ha már csak azt nézem, hogy a munkahelyemen is netkapcsolat kell a munkámhoz, akkor már az kitesz 8 órát. Ezenkívül ott a blog és a barátaimmal történő kapcsolattartás. Na meg persze a párommal is folyamatos kapcsolatban vagyunk, ha épp nem találkozunk. Szóval a napom 80 százalékát minimum a neten töltöm, és közben lehet, hogy vannak dolgok, amikre én sem figyelek, amiket elmulasztok, mert nem a való világot néztem.

Magáról a könyvről:

A könyv 3 részből, vagyis inkább 3 történetből áll.

Az első történet a Pákozdi család életébe enged betekintést, méghozzá éppen a legdrámaiabb napon. A nap ugyanúgy kezdődik, mint bármelyik másik, mégis egyik pillanatról a másikra elmegy az áram és egymásra maradnak. Emlékszem erről régen ment egy vicces mém a Facebookon. Elment az áram, és le kellett ülnöm beszélgetni a családommal. Aranyos embereknek tűnnek. Belegondolva most mekkora igazságnak tűnik.

„Elfogadni a könnyeket egy csata zajául,

s túlélni egy szerelmet, mely miattad elárult.”

 A család is most jön rá, hogy mennyi mindent nem tudnak a másikról, hogy milyen álomvilágban élnek, és hogy egy nap alatt mennyi minden megváltozhat. Egyszerűen egy családi élet dőlhet romba. Még belegondolni is szörnyű. Viszont valószínűleg a legtöbb családnál ez van. Mármint az, hogy a szülők és a gyerekek között kevesebb a kommunikáció, és nehezebben engedik be őket az életükbe. A kamaszokkal amúgy is nehéz, nem?

„Tudod, voltunk mi is fiatalok,

szerelmesek, halhatatlanok.

Legalábbis ezt hittük magunkról,

míg a halál mindent le nem rombolt.

Mégis, ha visszanézek, boldog vagyok,

a szerelem nem csak fájdalmat hagyott.”

Viszont nem lövöm le a sztorit. Olvassátok el, hisz rengeteg érdekes dolgot mutat meg nekünk. Ezenkívül tanulhatunk is belőle, mert szerintem erre szükségünk van.

A második történet a francia királyról és királynőről szól. Ebben a pillanatban a király már meghalt, és Marie Antoinette várja az ítéletét. A nő az elején nagyon rossz embernek gondolja magát, és úgy gondolja, hogy megérdemli a sorsát, de a történet alatt végigvesszük élete bizonyos momentumait, és szép lassan rájön, hogy nem minden fekete és fehér. Ebben a történetben is voltak fontos momentumok, amiket már a történet közepén és végén is megtalálhattunk. De ami a legfontosabb, hogy az életünkért ne mást okoljunk, hanem saját magunkat. 

„Bár kívánhatnám, hogy a köldökzsinór

születésemkor inkább gyorsan megfojtson.”

Ha valamit elszúrtunk, ha valami nem úgy sikerült, akkor gondolkodjunk el rajta, hogy mit csinálhattunk volna másképp. A mai világban is szeretünk mások életében vájkálni és mást hibáztatni, hogy ezért rossz nekünk, mert neki jó. Ezt, ahogy látom, több mint kétszáz év alatt sem sikerült levetkőznünk. Pedig igen rossz szokás. Aztán lehet, én vagyok hibásan nevelve, mert engem pont nem érdekel, hogy a másiknak mi van. Engem csak az érdekel, hogy én a céljaimat hogyan és milyen áldozatokkal tudom elérni.

A harmadik történet még régebbi időszakra visz el minket. Méghozzá a perzsai király udvarába. A lány, akit a perzsa király választott, annak származása valójában zsidó. Amit Hadassanak el kellett titkolnia, és nagybátyja átkeresztelte Eszternek. Igazából én itt picit meg is állnék. Hisz egy újabb olyan probléma, ami még most is megállja a helyét. A népek továbbra sem elfogadóak. Kinéznek téged a vallásod, a bőrszíned, a beszéded és a nemi identitásod miatt. Konkrétan már azért is beléd kötnek, ha szőke vagy, vagy ha barna. Tökmindegy miért, de céltábla leszel.  Ezeket a problémákat évezredek alatt sem sikerült leküzdenünk, és van egy olyan megérzésem, hogy ez később sem lesz máshogy.

Egyben az egész:

Mivel a történetek maguk rövidek és fontos leckéket adnak, így nem nagyon szeretnék rólunk részletesen írni. Nem fogom elmondani, hogy mi lett a három történet közepe és vége. Viszont szerintem mindet érdemes elolvasni. Rengeteg tanítás van bennük. Talán még nem késő, hogy mi magunk is tanuljunk. Én köszönöm az írónőnek a lehetőséget az olvasásra. Egyszerűen napokig emésztettem a könyvet, és kimondottan 1-1 történetet. Ez tényleg dráma és drámaian drámai, hogy ez a szomorú valóság is. Szóval fiúk, lányok. Én most leveszem a kezem a billentyűkről, és kimegyek a szabad levegőre, hogy embereket is lássak. Mondjuk tegnap reggel a metrón csak zombikat észleltem, de azt betudom a hétfő reggelnek.

Köszönöm, hogy benéztetek.

Xoxo, Patti 😊

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió 18

Ma egy egészen érdekes, amolyan ezoterikus témájú, több történelmi korszakot érintő történetet magába foglaló könyvről osztom meg veletek a véleményemet:

DR. JEKKEL GABRIELLA - ÉLETEKEN ÁT

A borító engem már szinte azonnal megvett...nekem nagyon tetszik, bár meglepetten fogtam a a kezembe, mivel az online rendeléskor nem láttam, hogy amúgy nem hófehér az alap, hanem vannak rajta amolyan homokszem nagyságú, szürke pöttyök. Fura, de szép!
Bár bevallom, kiolvasva a könyvet... a háromszöget értem, még az orvosi maszkot is, de a többit nem igazán...
Szóval szépnek szép, és igazán tetszik, de pl vártam, hogy megjelenjen a szőke, vörös ruhás nő valahol a storyban... és hoppon maradtam, csak nem jött. (Vagy csak én maradtam le róla?)


No de akkor, nézzük a borító azon részeit, amit értek...

Kezdjük a háromszöggel.

Főszereplőnk, Violet, anyja halála után valahogy nagyon elveszettnek érezte magát, hisz' barátai nemsokkal azelőtt szétszéledtek a világban, és virológus pasi lévén a párja nagyon elhivatottan a vírusoknak és baciknak áldozta leginkább az idejét...
A gyász és a magány, a tehetetlenség vihette rá arra, hogy orvostanhalgatóként megragadja a lehetőséget, hogy külföldi kórházakba menjen segíteni és egyben tanulni, kapcsolatokat kiépíteni.... ezzel természetesen az otthoni, párizsi környezetből, önnön depressziójából is akart szabadulni.
Ám de, úgy alakult, hogy az egyetem egy kifejezetten veszélyes (hisz' ott háborúk dúlnak) országba, Szíriába adna neki lehetőséget a külföldi tanulmányaihoz (amit persze nem köteles elfogadni...).

A veszélyessége miatt Violet hezitál, mert bár a józan ész azt diktálja, hogy ne menjen, mégis a hatalmába keríti egy érzés, hogy de bizony, mennie kell! - viszont döntésképtelensége csak méginkább a depresszióba nyomná, de ezt megelőzendően az egyik barátnője előhozakodik egy (ezoterikus) ismerősével, azaz egy előző életekbe utaztató valakivel (Angelie), akinek segítsége által talán sikerülhet (helyes) elhatározásra jutnia.

Így a tudomány embereként, némi szkeptikus hozzáállással, de utolsó mentsvárként fel is keresi Angeliet, és részt is vesz, méghozzá 3 előző életébe való visszautazáson. - innen lehet a háromszög.

Az orvosi maszkos alak meg onnan, hogy az első utazás alkalmával az 1340-es évekbe ment vissza, és élte át újra a fekete halál (pestis) borzalmait. Bár nem csak azt...
Gabi elképesztő módon mutatja be az akkori kor nehézségeit, a szegénységet, az emberiség tudásának kezdetlegességét, a kereszténység (igencsak borzalmas...) hatásait, és az emberek nagyon durva viszontagságait. Ez mind az élhetetlen időjárásban, az éhínségben, a vak hitben, és a betegségekben nyilvánul meg leginkább.

Második alkalommal pedig az 1760-as évekbe, Mária Terézia fiaként, József (császár)-ként született életébe nyerhetett betekintést. Érdekes, de ugyancsak nagy megrázkódtatásokon esett át ebben az életben is a lelke.

3. alkalommal pedig Japánba, méghozzá 1945-ben, a hirosimai bombázást "éljük át vele".

Ezen életeibe való betekintése valóban segítségéül szolgálnak, hogy dönteni tudjon, de... nem árulom el, hogy mégis miként/hogyan, s hogy ennek eredményeként hogyan is dönt.

Annyit viszont igen, hogy ami ezek után jött, a jelenlegi életében, nekem az tetszett a legjobban. Durva volt, de tetszett.

Kicsit magáról az írói stílusról:

Eleinte fura volt az E/3.-be való történetvezetés, de fura mód elég hamar megszoktam, és végülis... talán ehhez a storyhoz azt is mondhatnám, hogy ez egy jó döntés volt. Bár nekem kicsit (főleg az elején) sok volt a Violet-ezés (Violet így, Violet úgy, Violet amúgy..), ez a későbbiekben egy picit felengedett, de ha elő is fordult, már nem volt annyira zavaró. Mindenesetre szerintem nálunk, magyaroknál nem szükséges ennyire, kb minden második mondatba belerakni, hogy kiről van szó, mivel a mi nyelvünk úgy vélem, eléggé "ráértős", azaz anélkül is tudjuk, hogy x-ről vagy éppen y-ról van szó (a szövegkörnyezetből), hogy az illetőt minden mondatban megneveznénk.... (a németeknél nem igen van így, ha nem mondom bele a mondatba MINDIG, hogy a juliska blablabla, akkor a 3.mondatnál már néznének rám kukán, hogy kiről van szó..., de szerintem mi magyarok egész jól tudjuk követni és tartani a fonalat ilyen téren.)

Aztán, ami még szembetűnő, hogy írónőnk 1-2 dolog kapcsán 2x-3x ismétli önmagát. Mint pl 3x is megírja, hogy József második felesége 2 évvel idősebb nála... Na, nekem, mint olvasónak, ez nem esett jól. Már elsőnek olvasva is tudatosult bennem ez az infó, így nem nagyon értettem, hogy miért rágják újra meg újra a számba. Nem azt mondom, hogy ez hiba (bár mivel nem csak ezen dolog kapcsán volt így, így úgy sejtem, hogy nem volt szándékos...), sőt, lehet, hogy okkal van ez így benne, és az is lehet, hogy ez sokaknak fel sem tűnt... de mivel a saját véleményemet írom épp, így azért megsúgom, hogy hogyha nincs kifejezetten egyértelmű lényege-értelme ezen ismétléseknek, akkor szerintem jobb lenne, ha benne se lennének. (De ezt tényleg csak halkan mondom. )

Viszont imádtam, ahogy írónőnk akkora körültekintéssel és részletességgel mutatta be a különböző korokat, hagyományokat, helyszíneket, hitvilágot. Tényleg úgy érezhettem, mintha magam is Violettel utaztam volna, belecsöppenve az ő előző életeibe.

Aztán... bár a legtöbb karakterrel relative csak rövid időt "tölthettünk", egész jól bemutatta őket is, és mindegyik egész emberire, realisztikusra sikerült.


J.G. ezen könyve érdekes, és elgondolkodtató. Számomra kifejezetten, hisz' volt idő, mikor én is érdeklődtem az ezotéria ezen oldala iránt, viszont bevallom, túl beszari voltam, hogy ennyire mélyre ássam magamat benne. Viszont e könyv olvasása után, nem mondom, hogy ne érdekelne továbbra sem.

 
Köszönöm Gabi, ezt a nagyszerű és kivételes élményt, amit az "Életeken át" olvasása hozott el nekem!
És már a polcomon várja, hogy sorra kerüljön egy másik könyved is!

Fotós: Pásztor Digi Gábor
Sminkes: Sóvári Dóra

Ti írtátok: Eőri Klaudia recenzió 17.

Ma májusunk könyvéről osztom meg veletek a véleményemet. 
Szilágyi-Kiszler Adrienn: A napfény hangja

Hmm hát...
A címből-borítóból-fülszövegből (az utóbbit a komment szekcióban találjátok) már sejtettem, hogy ez a könyv, mondjuk úgy: nagyon nem az én műfajom.
Ezért tartottam kicsit az olvasásától, s bár voltak részek, amiken nehezen rágtam át magamat, mégis azt mondom, megérte! Mert... annál jobban élveztem a számomra is élvezhető oldalait. 

Oké, nézzük, hogy miről is van szó...

Főszereplőnk (Audrey) egy kisvárosi(?) 20-22 éves csaj, aki zenekarok menedzserévé tanult, ééés minden bizonnyal a legjobb barátai (egy fiú banda/zenekar) által keveredhetett bele ebbe a világba s juthatott erre az elhatározásra. Mire végre elvégezte a sulit, s kitanulta a szakmát, munkakereső időszakát megkezdve egyből Los Angelesbe költözik ezen barátaihoz...
Aztán munka mellett - ha úgy vesszük - párt is igyekezett találni magának. Mai korunk fiataljaira tekintve ő azon kevesek egyike, aki nem sok (egyetlen 1, és az sem "komoly") ex-baráttal "kacérkodhat", bár igénye az már igencsak lenne rá (mármint egy párkapcsolatra. Nem pedig több exre, ugye...).

L.A.-ba érkeztekor még a gyerekkori szerelme iránt sóvárog (azaz az addigi legjobb barátja iránt, aki nem mellesleg a banda énekese...), viszont igyekszik elfogadni, hogy már hiába - mivel a srác már rátalált "élete szerelmére".

Aztán beveti magát L.A. pörgős-bulizós életébe, és egy szívdöglesztő, ám de közel sem "tiszta" pasasba habarodik bele.

Ezután.... mivel van mellette normális pasi is, egy "új legjobb barát" személyében, és miután kikészül az előző kapcsolatában, belátja, hogy talán megpróbálhatná (inkább) vele a  "szerelmesdit".

De ez a pasi meg, mire végre minden szuper volt köztük, el kellett, hogy költözzön...

Hát szegény csaj, állatira peches, mit ne mondjak....

Annyi idős koromra én is hasonlóképp álltam ex-mennyiséggel ahogy ő, így tapasztalatból jöhettek a vele történt dolgok kapcsán az érzéseim, hogy... egyik részről együtt éreztem vele, másik részről meg... hát, bevallom, volt ahol kissé megvetettem.

Aztán... Poén, de az is hasonlóság, hogy volt egy időszak, ha nem is valami aktívan, de hébe-hóba ugyancsak zenekarokkal-bandákkal lógtam. Mondjuk én nem csak barátként, hanem TÉNYLEG a gitáros és/vagy dobos húgaként (az egyik bátyám dobos, a másik gitáros volt, mindegyik más-más bandában...)

Így a könyv ezen részeit is némileg szkeptikusan olvastam - hisz' mondhatni "jól tudom, hogy hogy mennek ott a dolgok...", és úgy gondolom, hogy eléggé levolt "csajosítva" a helyzet, egy fiúbandához képest. Bár a párbeszédek viccesek, és jók voltak, írónőnk nem tudja letagadni, hogy bizony: nőből van. 
És ennek következményeként inkább egy aranyos "kisfiús" (némi alkohollal, és húgukat védelmező testvériség érzéssel megspékelve) társaságot mutat be általuk.
Ami igazából az egyik legjobb volt a könyvben, úgyhogy a "valódi" férfias megnyilvánulások nem is baj, hogy kilettek hagyva, (talán Oliver volt, akinek voltak "férfiasabb" megszólalásai, pl az egyik repülős beszélgetésnél...) nekem tetszett így is! 

Viszont... ami nem: Az a Noah-s rész. 
Már ahogy elment arra a bizonyos koncertre Audrey, tudtam, hogy ezen a részen nehezen fogom átrágni magamat. Mert... Aki ismer, az tudja, hogy semmilyen káros szenvedély ki nem fog rajtam, mindegyiket elítélem és világéletembe kerültem, mint a rossz tüzet. Az, hogy ki-mit csinál a maga életével, mindenkinek a maga baja, de nincs az az Isten, hogy én úgy igazán részegre igyam magamat, vagy drogozzak, vagy akár csak 1x rágyújtsak! SOHA.
Az ismerősi köreimben viszont rengeteg szenvedélybeteget/függőt tudhatok (sajnos). Ezáltal tudom mivel járnak ezek a dolgok, s bár elfogadom, hogy pl a párom dohányzik, és azzal sincs igazán bajom, ha alkalmanként iszik... Bár szerintem nem hord olyan embert hátán a Föld, akit én részegen vonzónak találnék, szóval mondjuk úgy, hogy nem 1 olyan napon fogunk belevágni a "babaprojekt"-be, amikor igazán felönt a garatra.

Viszont, van egy határ, amit átlépve mindenki kiveri nálam a biztosítékot: Amikor ész nélkül teszi mindezt, és nemhogy magát, de mindenki más életét is veszélyezteti ezáltal. Ha nem közvetlen, hát közvetetten.

A Noah-s rész emiatt számomra gyomorforgató volt, ugyanis a szenvedélybetegségekről szólt az
egész. A drogról... és a párkapcsolati függőségről.

Az elsőt nyilván eddig-, s ha rajtam múlik, ezután sem fogom megtapasztalni. Viszont az utóbbiban, akaratlanul is volt már részem, ahogy főszereplőnknek, nekem is az első komolyabb kapcsolatom által. Piszkosul nehéz volt véget vetnem neki, de életem egyik legjobb döntése volt, és mindamellett, hogy állatira szégyenlem azokat a dolgokat, amiken ezalatt keresztül mentem és amiket eltűrtem, rohadtul büszke is vagyok magamra, hogy minden lelki- és egyéb nehézség ellenére magam mögött tudtam hagyni...
(Ezt csak az értheti, aki járt már hasonló cipőben...)  Szóval, talán ezért lehetett nekem ez a rész olyan nehezen emészthető - és bár a hátam közepére se kívántam nosztalgiázni, úgy vélem, néha nem árt... úgyhogy minden negatív "hatása" ellenére ezt is köszönöm!

Viszont... a Brendonos részek így annál inkább tetszettek!
Gyógyír voltak az én lelkemnek, akárcsak Audrey-énak...

Szerelmi "tapasztalatai" közben amúgy a karrierje is kezd fellendülni, bár érdekes - és egyúttal várható módon, de úgy vélem, ezzel a résszel megindult a csúcs felé! Ahogy talán párkapcsolati téren is... 

Audrey története bulizós, romantikus, vicces, de néhol depis... van benne hírességek utáni rajongás/epekedés, baráti vicces csipkelődések és barátságokat megrengető viták. Szerelmes és "szerelmetlen" párok... kis féltékenység és jókora őszinteség...
És ezt mind körbeöleli L.A. meleg napfénye és pörgős estéi, plusz a bandatagok közti már-már kikezdhetetlen baráti kötelék.

Ezt a könyvet elsősorban csajoknak ajánlom. Az elején kezdődő csacsogással ember legyen az a pasi a talpán, aki kitartó és tovább olvassa...  bár így voltaképp vállalkozó jellemű kanoknak is mondhatom, hogy vágjanak bele! 

Csajok közül pedig leginkább azoknak, akik a kötődés lehetőségének keresésének útjára lépnének éppen... mert én anélkül is követtem el hibákat ez ügyben, hogy L.A. fényei vakítottak volna el. S bár nem tartoztam soha közéjük, rengeteg lány van, akik RAJONGANAK olyan pasikért, akikről semmit nem tudnak (max csak tetszenek nekik). És ők maguk sem tudják magukról, hogy emiatt gyakorlatilag bármire rávehetőek...

Ez a könyv talán mutathat nekik egyfajta tükröt, és ráébresztheti őket azokra a dolgokra, amikre amúgy maguktól csak tapasztalat útján ébredhetnének rá - az pedig, mint tudjuk, nem éppen kellemes.

Köszönöm Adri ezt a számomra valahol ismerős, de mégis teljesen idegen világot - történetet. S bár engem jócskán kimozdított a komfortzónámból, azt tudom mondani, a maga műfajában kivételesen jó és különleges alkotás, mely méltán viselheti a "hónap könyve"-címet. 

Baráti öleléssel:
E.Klaudia

/A fotóért pedig 1000 köszönet Gáborunknak! /

Szép Zsolt: Kárpát walzer

Szép Zsolt Kárpát walzere egy kívül-belül gyönyörű és nagyszabású kötet. A borító és a fülszöveg azonnal megvett magának, már akkor sejtettem, hogy ez a könyv igazán nekem való. Olvasás közben egyre csak erősödött bennem ez az érzés, imádtam a történetet. Ilyen igényes borítóval 
 úgy gondolom  ritkán találkozik az ember, egyértelműen a könyvespolcom egyik éke a könyv. Illusztrációi, melyek a szereplőket ábrázolják, még különlegesebbé teszik ezt a remekművet, melyet Kárpát walzernek hívnak. Mikor megérkezett, megleptek a méretei is. Lényegesen nagyobb egy sztenderd könyvméretnél, és a vastagsága sem elhanyagolható, 651 oldal. Tekintélyes méretei előrevetítik az általa hordozott történet grandiózusságát.

A Kárpát walzer ugyanis sok szereplőt mozgat, sok helyszínen, több idősíkon és több nézőpontból bomlik ki a cselekmény.
Az idő 1866, 1872 és 1873 hosszabb-rövidebb szakaszait öleli fel, rendszeresen utazunk az időben. A helyszínek igen változatosak, nagyrészt talán Budapesten járunk, de a Monarchia különböző helyein megfordulunk. Igen sok kedvenc jelenetem van a könyvből, az egyik Duna-Varsányban játszódik. Itt feltűnik egy nagyon szimpatikus és eredeti karakter, Kalavuz Kardocsa, akiről később kiderül, hogy köze van a vigilistákhoz, ahhoz a szervezethez, melyhez a Garabonciás, a történet egyik fő mozgatórugója is tartozik. Kardocsa egy alapvetően kedves és bölcs, de ha kell, bántóan őszinte öregember, akit a természetfelettiről való tudása miatt különcnek tartanak, senki sem veszi őt komolyan. Egy útszéli csárdában találkozik vele Arnót, aki épp keres egy számára fontos személyt, és Kardocsa vezeti el egy gémeskúthoz, aminek a mélyén megtalálja a szükséges válaszokat. Borzongatóan jó az a jelenet, amelyben kivonulnak az erdő közepére a szürkületi ködben, és Arnót lemászik a gémeskútba, hogy ott megtalálja a passagét, az átjárót egy másik világba.
 
– De mára sokkalta lényegesebbé vált, hogy rohanjunk  Kardocsát nem tudta kizökkenteni.  Hogy legyőzzük az időt, mindig és mindenhol. A gyorsaság, a sietség és a kapkodás lett a fontos, hogy minél előbb elérjük céljainkat, hogy napokat, órákat és perceket nyerjünk. A fejlődés, a modern kor technikája elveszi a valódi szépséget, megfoszt minket a részletek megfigyelésétől, az alaposságtól, az idő és a pénz egyre nagyobb úr lesz a földkerekségen.
Duna-Varsányban egy másik természetfeletti jelenség is történik, egy másik nagyszerű jelenet. A szereplők egy csapata útban Pest felé megszáll egy üresen álló vadászházban. A kunyhót mágikus tejszerű köd veszi körül, mely néha egy bizonyos személy arcát veszi fel, majd holtak egy kisebb serege özönlik ki belőle, hogy elpusztítsa az átutazókat. A sarokba szorított karakterek közül az egyik azonban mágikus képességekkel rendelkezik, és idegen nyelven kántálva, furcsa táncot járva igyekszik visszatartani a Pokol teremtményeit.

Vonattal elutazunk Fiumébe is, melynek leírása szintén nagyszerű. A hegyek között pöfékelő gőzvonat, a tenger és a kikötő képe, a szűk utcák és monumentális épületek lefestése fantasztikusan hat. Emellett a csapat ott-tartózkodása során megelevenedik a fiumei nép élet- és világszemlélete, ami remekül árnyalja a regényt. A fiumei nép se nem magyar, se nem osztrák, se nem olasz, ahogy a nyelve sem, hanem fiumei. Hangosak, őszinték, kedvesek, rajongással fordulnak minden felé. Körmöczi Zsuzsannának eleinte nagy nehézségeket okoz beilleszkedni, talán nem is sikerülne neki Drakvóch Kornél nélkül, aki jól ismeri a fiumeieket, és úgy szereti őket, valamint a fiumeiek is őt, mintha oda tartozna. Ebből a színes kavalkádból csatlakozik a csapathoz a két Rossi-testvér, a fiatal és bugris Tonin és Giovanni, akik nem beszélik a magyart.

Fiume mellett áll egy elhagyatott kis falu, Scebek, ami szintén mágikus események helyszíne, és több meglepő jelenet játszódik benne. Az első és talán legizgalmasabb, amikor Kiss-Zombory kapitány érkezik ide, aki ezúttal két elrabolt gyermeket keres. A falu teljesen kihalt, a házak üresen állnak, a szél sem lengedezik, és állatok sem neszeznek, teljes a nyomasztó csend és mozdulatlanság. Majd élőholtak kezdenek özönleni a sötétségből, ellepik az utcákat, és bekerítik a kapitányt, aki a templomba menekül. Úgy tűnik, itt kis ideig biztonságban van, mert a holtak képtelenek átlépni a küszöböt, megszentelt területre nem mehetnek. Azonban a templomban már meghúzta magát valaki. A kapitány pedig nem időzhet sokáig, hiszen két gyermek élete múlhat rajta, hogy minél előbb megtalálja őket.

A regény egy-két karakterének háttértörténetét részletesen megismerjük egy-egy fejezetben. Ezekben a részekben egészen különböző helyszíneken vagyunk, például Pressbourgban vagy a Lengyel és Cseh Királyság területein.
A karakterek mind jól kidolgozott, érdekes személyiséggel és háttértörténettel rendelkeznek, emiatt nagyon szerethetőek, egyúttal felejthetetlenek is. Körmöczi Zsuzsanna az erényes vidéki nevelőnő szilárd erkölcseit és szigorú neveltetését megrengető földöntúli kalandokba keveredik.


Kint továbbra is vad dulakodás hangjai hallatszottak, egy nagyobb valami hangos döndüléssel az ajtajuknak csapódott. Zsuzsanna összeszedte minden bátorságát, keresztet vetett, életét Istennek ajánlotta és az ablakhoz lépett, hogy mászni kezdjen.

Kiss-Zombory Arnót huszárkapitány a becsületét és minden érzését veszíti el, amikor párbajra kényszerül szerelmének bátyjával, valamint egy titkos katonai küldetésen elveszti legjobb barátját és minden emberét, majd dezertőrként a bujdosást választja. 

 
- Valóban?  lepődött meg a nő.  Azt gondoltam, hogy maguknak mindenre kész válaszaik vannak, a váratlan helyzetekre is. 
 Ne gondolja. Mi mindnyájan rögtönzünk, és reménykedünk abban, hogy jól döntöttünk. De erre mindig csak később kapjuk meg a választ.

Drakvóch Kornél az egyik kedvenc karakterem, a habókos, humoros beszédű egykori útonálló haramia, aki postakocsi-kísérőnek áll, és a jó útra igyekszik térni. Iwo Wieslaw a másik kedvencem, a mindig vidám és pozitív, büszke lengyel, aki legtöbbre az élet szeretetét tartja, talán pont azért, mert korábban ő is mindenét elveszítette.

Körmöczi kisasszony bosszúsan nézett rá, azután fáradtan legyintett, most nem volt ereje a riposztra, elvette a férfitől a fegyvert, amelyet a lábára szíjazva csempészett be.
 Velem együtt hurcolták ide, a sorstársam, és félek, hogy bajban van. Maguk mehetnek, ha félnek, de én biztosan nem fogom magára hagyni.
Iwónak más sem kellett, minthogy a kisasszony gyávának titulálja.
 Én félni?  sértődötten felszisszent.  Én lengyel vagyok, féljen az, aki az utamba kerül!  azzal kilépett a szobából.
Itt van még a titokzatos, kedves és segítőkész nemes, akit egy ideig a Garabonciás álnéven követünk, majd egész hamar megismerkedünk valódi személyével és titkaival, melyek szoros összefüggésben állnak a történetben szereplő természetfelettivel. Ő fogadja maga mellé a társadalom kitaszítottjait, azaz ebben az esetben Kiss-Zombory Arnótot, Drakvóch Kornélt és Iwo Wieslawot, akikben elég bátorságot lát az előttük álló rendkívül nehéz és veszélyes feladat elvégzéséhez, a gonosz megállításához.

Tudja, kisasszony, mindig bebizonyosodik, hogy legnagyobb ellenségünk a tudatlanság, a nemtörődömség, a babona és a félelem. Amit nem ismerünk, azt eltorzítjuk és mindenféle szörnyű dolgot képzelünk mögéje.
A gonosz oldalán áll Rudner Edmond, a csúnya ábrázatú, erkölcstelen, erőszakos, ugyanakkor olykor buta és gyáva gazdag iparmágnás. Vele karöltve Szadlonczay-Szomolán Antónia, a kápráztatóan gyönyörű, ugyanakkor hasonlóan erkölcstelen, viszont agyafúrt és igen gazdag grófnő. Mindkettejük gyermek- vagy fiatalkora tartogatott olyan eseményeket, melyek örökre megváltoztatták őket, és emiatt a gyűlöletnél vagy a bosszúnál már nem látnak tovább. Antóniáról a könyv végére egészen elképesztő dolgok derülnek ki.
Nagyon tetszett, hogy a regény természetfeletti vonulata az ősmagyar mitológiából építkezik. Táltosok csak említés szintjén vannak jelen, de a Lúdvérc lénye és Tündérország nagyon is megelevenedik. A könyv egy olyan képpel indít, melyben a Lúdvérc megjelenik. Ez az első fejezet azonnal beszippantja az olvasót, remekül megírt, thrillerhangulatú bevezető az eseményekhez. Egészen a könyv végégig azt hittem, hogy ennek a fejezetnek csupán ez a szerepe, de még a vége előtt néhány hatalmas titokra fény derül, és a  fejezet új értelmet nyer, nagyon is fontossá válnak a részletei. Ezután sokáig nem találkozunk mágiával és természetfölötti dolgokkal, majd egyszer-egyszer megjelennek a regényben, és borzasztóan izgalmas jeleneteket szülnek, míg az utolsó körülbelül 50 oldalon rengeteg varázslatot kap az olvasó.

A történet nagyvonalakban arról szól, hogy a Lúdvérc a Földre lépett, hogy előkészítse az utat a legfőbb gonosznak, a Marchochiasnak, aki elpusztítaná az egész emberiséget. És mi követjük, ahogy a Monarchia legkülönbözőbb helyszíneiről származó karakterek életútjai keresztezik egymást, barátokká és szövetségesekké válnak a gonosz ellen, hogy a Garabonciás vezetésével megállítsák a Lúdvércet, megelőzzék, hogy a Pokol légiói a Földre szálljanak. A történet során mindannyiuknak nagy áldozatokat kell hozniuk, és sok mindent el kell veszíteniük, mert a gonosz nem ismer kegyelmet.

Hibákat szinte alig tudok mondani, azok is elég aprók. Például a vesszőhasználat sok helyen hibás, és néhány elütés, helyesírási hiba is maradt a szövegben. A párbeszédeket néha túl hosszúnak és ismétlőnek éreztem, illetve néha a narráció is el-elcsúszott, a szöveg hirtelen váltott egy másmilyenre. Utóbbit a nem elég szemfüles olvasó észre sem veszi. Ezek azonban nem vonnak le az élvezeti értékéből, a Kárpát walzer az egyik kedvencem lett, alig várom, hogy megjelenjen a folytatás.




Olyanoknak ajánlom, akik szeretik a hosszabb, összetett könyveket sok mondanivalóval, a gyönyörű leírásokat, a magyar közegben játszódó történeteket vagy a történelmi regényeket egy kis mágiával megfűszerezve. A regényben a Kárpátok ölén járjuk a bánat, veszteség, titkok, bosszú és remény bűvkörében az események egyre gyorsuló walzerét.



Végezetül néhány kedvenc idézetemet is szeretném megosztani veletek.

Miként értékelhetnénk a jót a rossz nélkül? Nincs-e szükség arra is, hogy viszonyíthassunk, felmérhessük a döntéseink következményeit a további életünkre. Szükségünk van a gonoszra, hogy tudjuk és akarjuk a jót. Nélküle képtelenek lennénk a tájékozódásra. Most bizonyosan megbotránkoztatom, de az én véleményem az, hogy a mi világunknak épp annyira kell a rossz, a szenvedés és a fájdalom, mint a jóság és a boldogság.
Az üresen kongó házak, az ablakok és az ajtók, elnagyolt, merengő arcoknak tűntek, és az álmukból ébredő épületek úgy bámultak álmos, nagy szemeikkel Arnótra, mintha ismernék minden sötét titkát, amelyeket mélyen magába zárva őrzött. 
Körmöczi Zsuzsannának ekkor a nők legősibb és legtitkosabb reakciója sietett a segítségére, amelyet ugyan sehol nem tanítanak, de az élet ösztönszerűen felvértezi vele ezeket a finom teremtéseket. Halkan felsóhajtott, homlokához kapott, és eszméletét vesztve elalélt.
 Daróc még mindig nem tért vissza!  Arnót ideges arcot vágott.  Valami történhetett, érzem. Réd-Allmáry gróf emberei két órája jöttek meg Fiuméből, és már Torday gróf is távozott a birtokról.
 Te nem szoktál aludni?  Iwo nyúzottan kapaszkodott a kilincsbe.  Tudod? Dunyha, ágy és vízszintes helyzet... legelszántabb hódolói a nap nyugvása és felkelése között űzik. A Jászságban vagy hol ismeretlen ez a fajta úri passzió?

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió 16.

Ma egy olyan könyvről írok nektek véleményt, amit amióta megláttam, vonzott, mint a mágnes!

GÉCZI VIKTÓRIA - ILLÉS ÖRÖKSÉGE
 
...ééés nem véletlen érezhettem így! Ugyanis e könyvet olvasván egy igazán különleges élmenyben volt részem.

De nézzük először a borítót...: IMÁDOM!

És hogy nincs fülszövege....!? Komolyan mondom, egy másik borítóval-címmel valószínűleg felháborodnék ezen, de így... ezzel a nagy feketeséggel, ezzel a címmel, és a gyönyörű hollóval... érződik, hogy a tartalma is amolyan mély, sötét, titokzatos, de egyben gyönyörű történetet rejt.

Nem csak a borítójával tér el bőven a manapság megszokott kortárs művektől, hanem írói stílusával is, mivel a "régies", kissé klasszikus szépirodalmat ízlelgethetjük általa.

A történet gyökerét az 1800-as évek egyik grófja "ihleti". Az ő emléke a leszármazottjai körében egy bizonyos "Rabán átok"-ról szóló "mesében" maradt fenn -, miszerint Szalviusz Rabán minden elsőszülött fiú leszármazottja az ő kegyetlen tettei miatt elátkozva születnek. Az átok úgy szól, hogy a haláluk előtti utolsó évükben fájdalommal adóznak, s azt veszítik el, ami számukra a legfontosabb.

Mint például: az unokája imádta a zenét, és az 1900-as években, (zenész létére) a halála előtti
évben a hallását veszítette el. Ebből kifolyólag sejlett fel a dédunokájában a gyanú, hogy az apjától ismert, róluk szóló átokról hallott mesék talán mégis igazak, így elkezdett kutakodni a felmenői története után. Mivel ő író volt, így kapóra jött a téma egy regényhez, amit az ezzel kapcsolatos kutatásai alapján meg is írt.

Erre a regényre (ami elsősorban Szalviuszról szól) talál rá a "napjainkban" élő utódja, azaz az ük-ük-ük(...) unokája, méghozzá a nemrégiben elhunyt mamája padlásán.

Így e könyvben gyakorlatilag azt olvashatjuk, ahogy ő (Illés) olvas egy olyan könyvet, amit az írója (H.J. azaz Holló József) maga is különböző feljegyzésekre és mesékre-emlékekre hagyatkozva írt meg. Amúgy... Illés 2 történetet olvas párhuzamosan, azaz egyiket kiegészítve a másikkal. H.J. - Rabán átok c.regényét, és H.J. - Életem és vérem c.kötetét, ami Holló József amolyan önéletrajza volt. Ebben írta le a kutatásait is, hogy miként járt utána a regény történetének alapjául szolgáló információknak, hogy miket -, s miként tudott meg a felmenőiről, aztán azt is, hogy ezeket miként kezelte.

Eleinte nem tudtam, hogy ÉN miként kezeljem a dolgot, hogy gyakorlatilag olvasok egy könyvet, amiben Illésünk olvas KETTŐ történetet egy csaknem 200 évvel ezelőtti őséről...

...de végül ez adta a hozzá készülő fotó(i)m ötletét: Az

-1800-as évek, amikor maga a story "történt", 
 
-az 1900-as évek, amikor (H.J. által) megíródott, 
 
-és napjaink, amikor olvassák (azaz Illés által épp "olvasódik").

Viki a történetnek így egy nagyon érdekes szisztémát hozott létre, és bár eleinte furcsa volt, hamar hozzászoktam, és egész jól át is láttam ennek miértjét. Olyan stílusosan és logikusan kapcsolódtak a szálak egymáshoz, hogy... azt hiszem, maga Szalviusz is megemelné előtte a kalapját, és büszke lenne erre a könyvre.

Ugyanis a történet szerint Szalviusz egy nagyon intelligens, céltudatos, s ha az érdekeit szolgálta, akár kegyetlen ember is volt. De.... a körülmények hatására a legbelsőbb énje a jó irányba terelődött, és ha kívülről "démoni" embernek is tűnt, különb volt a legtöbbeknél. Egy egészen kivételes, a szó valódi értelmében: NEMES ember. Imádtam a felfogását, a reakcióit, és az egész karakterfejlődésének útját, amit e történetben bejárt.

Aminát szintúgy, a váratlan és meglepő értelmi és érzelmi intelligenciájával, a kitartásával, kedves jellemével, hűségével és odaadásával.

Az öreg Morell doktort, a bölcs gondolkodásmódjával, szintúgy a hűségével, és azzal, hogy hiába volt, hogy egyes tetteivel "ellent mondott" szeretett fiának, akkor is azt tette, ami helyes.

A pap, Tibád. Imádtam! Egy kedves humorú, optimista, és kivételesen rafinált, de egyenes és talpig becsületes ember, aki a hivatásához hűen jó szándékkal áll minden emberhez, de mindemellett valahogy élvezetét leli mások "botlásaiban". Már-már komikusnak tekinti a falubeli pletykákat, hiedelmeket és ijedelmeket, még ha megalapozottak is. Ő egy olyan eleven valaki, aki szereti, ha történnek körülötte dolgok, és ezeknek szem-és fültanúja lehet, bár tudja jól, hogy "részesévé" max a gyóntatófülkében szabad válnia.

Aztán... hát, lovas múltú emberkeként hogyan is ne tetszett volna nekem Bartal, a lovász/lóidomár (de inkább Szalviusz jobb kezeként funkcionál a storyban). Igazi "kocsis" módjára káromkodik, egy egyenes, határozott, és ugyancsak hűséges ember, akinél jobbat szerintem egy gróf sem kívánhatott maga mellé. Amúgy... szerintem ő volt a történet legidősebb karaktere.

A lovakról csak pár szó esik (a Rabán név szorosan kapcsolódik hozzájuk), de nagyon tetszettek, ahogy a hollók, na meg a látványvilág is.

És ahogy Illés olvasta a könyvet... még valahol az elején megfogalmazódott benne, hogy egy "kosztümös film"-ként képzeli el az olvasottakat, kb úgy voltam vele én is. Nagyon élveztem.

Ahogy a történet vége felé megbarátkoztam Illéssel is. Hisz' míg a képbe nem került Ákos, a nagybátyja, addig nem nagyon volt esélye megkedveltetnie magát, mivel kb csak evett-aludt-és olvasott.

Aztán ahogy beugrott Ákos is, és útra keltek, és "megtárgyalták" az olvasottakat, elnyerték a szimpátiámat és az együttérzésemet. Érdekes volt "hallgatni", ahogy hozzááll a 2 utolsó leszármazott a megörökölt "átok"-hoz. Érdemes lenne mindenkinek elolvasni. Leírnám, hogy miért, de ez a tanulság csak a könyvet olvasva válhat igazán érthetővé.

Végezetül kiemelnék pár jelenetet, amik igazán tetszettek:
 
-Gábor képbejövetele, majd a későbbiekben a gyilkossági kísérlete.
 
-Flávia "megalázása"
 
-Idősebb Morell, amikor- ahogy udvarlási tanácsot adott Szalviusznak
 
-A könyv kezdete a pap "belovaglásával"
 
-Amikor Amina a kastélyba került, és a festményeket tanulmányozva beszélgetett a dokival (itt kezdett kibontakozni az intelligenciája)
 
-A jelenet, mikor Amina először látogatott el Szalviusz hálószobájába a titkos alagúton. (Az az egész... ahogy bement hozzá, ahogy beszélt vele (azaz hozzá...) ahogy elaludtak, és ahogy/amire Szalviusz ébredt.)
 
-Az idősebbik Morell halálának napja. (Az egész ötlet, az elejétől a végéig... ahogy a lovas meghozta a hírt, és épp ott volt a Rabán birtokon az ifjabbik Morell... ahogy a fürdőbe kellett mennie Szalviuszért, és ami-ahogy ott fogadta. Aztán, hogy a titkos alagutat használva mentek a "vad" lovakhoz, és azokkal vágtáztak a haldokló Morellhez. Ott a pofon, ami elcsattant. Na meg... minden más is. Ez mind-mind nagyon ötletesen, gyönyörűen, és izgalmasra, meghatóra lett megírva.)
 
-A kiskacsás rész, ahol ifj.Morell először találkozik kishugával. (Imádtam azt a jelenetet, annak ellenére, hogy a gyerekek korukat meghazudtolóan már-már túlzottan is éretten fogalmaztak-szólaltak meg. De maga a jelenet imádnivaló és szívet melengető volt, már a nyitásával és egészen a jelenet zárásáig - végig! )
 
-Aztán a közvetlen ezután történő jelenet, amikor Szalviusz "leszidta" őket.
 
-A megváltozott Eugén...
 
-Idősebbik Morell levele...
 
-És végezetül, ahogy Illés és Ákos eljutnak a kastélyba, ahogy ott kirabolják őket, és hogy ebből milyen következtetésre jutnak.

Tudom, sok mindent felhoztam (remélem nem bánja egyikőtök sem!), de azért mertem ennyit,
mert ez még nagyon messze van a mindentől! Ez csak PÁR kedvenc részem volt, és higgyétek el, még egy csomót rejt ez a csodaszép könyv! 

Viki egy mély, itt-ott megható, néhol némi humorral meghintett (bár ezek szerintem inkább azoknak feltűnő, akik rendelkeznek hasonlóval), intelligens, néhány filozófikus monológgal tűzdelt, elgondolkodtató és gyönyörű könyvet írt meg.

Stílusában és megfogalmazásában egy egészen érett jellemű írót véltem megismerni, aki korához képest igazán bölcs lehet - legalábbis e könyve minden oldala ezt érezteti. És én nagyra becsülöm, szeretem az ilyet.
 
Drága Viki!

Igen, e munkádban megannyi értéket és mélységet találtam, és nem tetszett, hanem egyenesen imádtam! És imádni is fogom, mert el nem felejtem... 

Nagyon köszönöm, bőven megérte rá várnom, és várva-várom a következő kötetet (aminek történetszálát nem mellesleg egész ügyesen belefüzted e könyv végébe, azaz Illés örökségének történetébe)!

A fotó(k)ról:
 
Bár leginkább a frizura és a smink, amivel igyekeztünk a korokat bemutatni (sajna a kosztumök már nem fértek bele a keretbe így csak "olyasmi" ruhákat használtam), és nagyon büszke vagyok a stábomra, állatira szerencsésnek érzem magamat, hogy ilyen profikkal "dolgozhattam" együtt! Nagyon különleges minden fotózásom mindegyik csapatommal, és mindegyiket imádom. De e könyv kapcsán talán az eddig leg "melósabb" ötleteimet segítettek megvalósítani (leszámítva szegény Gáborunkat, amikor otthon szenved a fotóink utómunkáival, hisz' mindig neki jutnak a fantasy-s ötleteim). Komoly munka volt (mármint nekik, én csak ültem-álltam-néztem...), de ha csak fele annyira élvezték mint én, akkor nem lehet okom panaszra. Úgy vélem, a képek (pár nap múlva mindet megosztom veletek, hisz' még rengeteg készült) magukért beszélnek...

Jár a taps az én csoda csaj csapatomnak:
 
Sminkes: Orosz Ivett  
Fodrász: Forgács Hajnalka 
Fotós: Balla Nóra 
Asszisztencia: Sárközi Anikó