A szereplőim együttesen egészítik ki egymást – vallja Ysabella Mallows, a Játék az élet... szerzője

Egyformán kedvelem valamennyi állandó szereplőmet. Együttesen egészítik ki egymást –árulta el nekünk Ysabella Mallows, azaz Ótottné Varga Zsuzsanna az első regényével kapcsolatban. A Játék az élet... olyan önmagukban is érdekes szereplőket vonultat fel, akik valamiféle természetfeletti képességgel bírnak. Az írónő mesélt nekünk a karakterekről, a dimenziók ötletéről és a címről is, mely magában hordozza a történet hátterét.

Ez az első könyved. Mi volt a legnehezebb a regény létrejöttének folyamatában?

Úgy kezdtem neki az írásnak, hogy én már nagyon sok filmet láttam az amerikai életről, ezzel el tudok indulni. Rá kellett jönnöm, hogy ez csupán a valóság egy nagyon kis része. Az írás mellett a legtöbb időt a kutatómunka tette ki, amit igazán élveztem.”

Két kisfiad van, és úton a harmadik gyermeked. Hogyan egyezteted össze az írást a munkával és az anyasággal?

Sokszor volt, hogy hetekig nem is jutott idő az írásra. Fáradt voltam, vagy teljesen tompa. A munkabeosztásom miatt előfordult, hogy a pihenőnapjaim a hétköznapokra (is) estek. Ilyenkor mindig elcsaltam egy-két órát a napból, vagy igyekeztem kicsit hamarabb ébredni, mint a gyerekek. Számomra a nyár az az időszak, mikor igazán a regényre tudtam koncentrálni, ilyenkor ugyanis két kisfiam néhány hetet a nagyszülőknél töltött. Hamarosan bővül a család, így biztosan sokkal kevesebb időm jut majd a folytatásra.

Melyik a személyes kedvenc jeleneted a könyvből?

Huh... Hát erre nem egyszerű a válasz, mert több kedvenc is van, de megpróbálok egyet kiemelni. Számomra talán az jelentette a legtöbbet, ahogy Ruby képes volt kezelni mindazt, amit Phoebe feltárt előtte. Továbbra is szeretettel fordult felé, és a lányaként tekintett rá.

Van kedvenc karaktered?

Nincs, mivel egyformán kedvelem valamennyi állandó szereplőmet. Együttesen egészítik ki egymást.

Számodra mi a legnehezebb az írás folyamatában?

Nem könnyű megítélni, hogy vajon az olvasó ugyanúgy lebilincselőnek vagy érdekesnek tartja-e majd a történetet. Mindig bizonytalan vagyok, hogy talán több izgalomra lenne szükség, vagy inkább egy kis „csendre”. Nekem ez jelenti a legnagyobb kihívást.

Honnan jött az ötlet, hogy párhuzamos dimenziók témájában szeretnél írni?

Maga a téma mindig is nagy érdeklődést váltott ki belőlem. Eljátszottam a gondolattal, hogy egy „átlagos világ” vajon miként fogadna egy párhuzamos dimenzióból érkező embert, vagy ő miként élné meg otthona elvesztését. Úgy véltem, egy felnőtt hamar „elvérezne”, ha bizonygatná igazát, így megmaradtam a kisgyermeknél, akinek élénk a fantáziája.

Sophie többször kerül sokkos állapotba a regényben, miközben látja a jövőt. Erre hogy-hogy ő képes, és a többi képességekkel bíró személy nem?

Én ezt egy folytatásos regénynek szánom, így ez a szál még meglepetés marad.

Arthur, a mentorszereplő micsoda valójában? Mitől más, mint a többiek?

Arthur is egy nagyon érdekes karakter. Ő ott is van, meg nem is. Úgy írnám le őt, mint egy fizikai testtel nem rendelkező, erősebb energiájú entitást. Képes fizikai testtel megjelenni, hatást gyakorolni a fizikai világra, de megjelenhet úgy is, hogy senki nem látja őt.

Mesélj egy kicsit a játékról, mint motívumról, ami a címben is szerepel. Mi mindent jelent a játék a könyvben? És miért épp ezt a címet választottad?

Magát a címet azért választottam, mert a könyv szereplői egy olyan világban élnek, ahol „dúl a háború”. Más szemszögből nézve ez a jó és a rossz harca egy fejlődési ugrás előtt álló dimenzióban. Arthur egy sakktáblához hasonlítja az életet, ahol a fehér bábuk a tiszta lelkek, egyúttal az „alvók” is. A sötét bábuk képviselik azt az oldalt, mely szeretné, ha a „játék” kudarccal végződne, azaz a fontosabb bábuk elbuknának. A fehér oldal feladata, hogy felébressze az alvókat, mielőtt a sötét oldal kiüti őket, vagy a saját oldalára állítja.

Lehet már tudni a folytatás címét?

Bevallom őszintén, még nem gondolkoztam rajta.

A következő kötetben tudunk meg többet Sophie dimenziójáról?

Nem, azzal a szállal végzett a történet, de sok másra meg lesz majd a válasz.

Ysabella Mallows: Játék az élet...

Sophie Hill vagyok, és ez a világ nem az én otthonom. Azt kérdezed, hogyan lehetséges ez? Elmesélem.

Már a könyv első sorai igen figyelemfelkeltőek. Sophie, akit a regény során Phoebe néven követünk nyomon, elmeséli sorsát ötéves korától kezdődően egészen harmincéves koráig. A kis Sophie egy, a miénkkel párhuzamos dimenzióban él, ahol az emberek különleges képességekkel rendelkeznek, főként a telepátiával és a telekinézissel. Egy napon Sophie és szeretett testvére a gonosz nénikéjükhöz utaznak, mivel a dadájuk betegszabadságon van, szüleik pedig éjt nappallá téve dolgoznak. Kiderül, hogy nénikéjük szeret kísérletezni, bár hogy pontosan mit kutat, az nem derül ki azonnal, csupán akkor válik egyértelművé, mikor Sophie egy szerencsétlen véletlen folytán a nénikéje által létrehozott dimenziókapun átesik az általunk ismert dimenzióba.

Itt hamar a hatóságok kezébe kerül, akik hiába próbálják megtalálni az otthonát. Hosszadalmas ügyintézés után végül Sophie számára is világossá válik, hogy soha többé nem mehet haza, és mindenét örökre elvesztette. Az élete innentől fogva nem könnyű. Rengeteg megpróbáltatáson megy keresztül, nem tartozik sehova, folyton kiközösítik, megbélyegzik furcsaságai miatt. Alig lesz egy-két személy az életében, akitől szeretetet kap. Megtapasztalja a fényűző gazdagságot és a mélyszegénységet is. Folyamatosan ellentétek között hányódik, miközben nem érti a körülötte lévő világot, legkevésbé pedig önmagát.

Egy árvaházban kezdődnek Sophie kalandjai, ahol mindenki megveti őt, és rosszul bánnak vele. Majd

nem éppen legális módon örökbefogadják. Egy luxus körülmények között élő család kislánya leesik otthon a lépcsőn, és meghal. Az álomcsalád mindenképpen fenn akarja tartani a tökéletesség illúzióját, ezért Sophie az elhunyt Phoebe helyébe lép. Befestik a haját, és egy évvel idősebbnek hazudják. Valahol itt kezdődik a hazugságokkal teli élete. Az árvaház sanyarú körülményei után új családjában mindent megkap, csak éppen a szeretetet nem. Sosem lesz teljes értékű tagja a családnak, és ezt éreztetik is vele. Kap egy dadát, Rubyt, aki onnantól fogva mindig vele marad. Ő pótolja a kislány számára az anyai szeretetet, Phoebe pedig a gyermeket pótolja Ruby számára, mint később kiderül. Phoebe nevelőanyja tökéletes utódot akar nevelni a kislányból, akinek így csinos ruhában, kifinomultan és kifogásolhatatlanul kell viselkednie mindenféle bemutatókon és luxuspartikon. Hibátlan kirakati bábnak kell lennie nevelőanyja oldalán, ahol a szabad akarat nem létezik. Habár Phoebe nem mindig élvezi a fényűzést és a csillogást, nevelőanyja nevelésének hatása előbb-utóbb megmutatkozik személyiségén, és anyja nyomdokaiba lépve kezd érzéketlenné, elkényeztetetté és nagyképűvé válni. Ruby igyekszik a valóság talaján tartani a kislányt, aki lassan nehezen kezelhetővé válik, és igyekszik megadni neki a gyerekkort, melyet a nevelőszülei mellett nem kaphat meg. Nagyon szoros kötelék alakul ki közöttük, ami katasztrófával végződik. Rubyt nemcsak elküldi a család, de tönkreteszik a karrierjét is. Majd Phoebe nevelőapja csődbe megy, a szülők elválnak és Phoebe az utcára kerül nincstelenül.

Kétségbeesésében felkeresi Rubyt, és közös életet kezdenek. A két nincstelen embert próbáló időkön megy keresztül, Phoebe a minden után a semmibe zuhan. A feszültség gyakran csattan a két nő között, kapcsolatuk közel sem felhőtlen, de mindennél jobban szeretik egymást. Időközben Phoebe keresi önmagát. Pszichiáternek tanul, több helyen dolgozik, ahol mind értékes tapasztalatokat gyűjt, próbálgatja természetfölötti képességeit, és szerelmet keres. Gyakran rossz bandákhoz keveredik, az élete is többször veszélybe kerül. Majd egy fiút egy idegen férfi segítségével lebeszél az öngyilkosságról, és innentől fogva a sorsuk összekapcsolódik.

Az idős férfi, Arthur, egy féllény, aki segít Phoebe-

nek megtanulni használni az erejét. Bölcsességei miatt az egyik kedvenc szereplőm. A fiú, aki többször akarta elvenni magától az életét, Zach. Zach-ről nehéz spoilermentesen írni, de azért megpróbálom, mert az egyik legjobb könyves férfi főszereplő, akiről eddig olvastam. De tényleg. Ysabella Mallowsnak erőssége, hogy nagyszerű karaktereket teremt. Összetettek, hitelesek, könnyű velük azonosulni, és ami a legfontosabb, esendőek. Egyik karaktere sem tökéletesített, mindegyik követ el hibákat, sokszor orbitális hibákat, amelyek miatt többször épphogy csak megmenekülnek a haláltól. Phoebe nem a tipikus jókislány, és nagyon sok pofont kap az élettől. Zach drogos, díler, erőszakos és még sorolhatnám. Borzasztó dolgokat követett el a múltban, amelyeket az olvasó sem feltétlenül bocsát meg neki. De vállalja tettei következményeit, vállalja a vezeklést, Phoebe-ért pedig bármire képes. Nagyon igyekszik megváltozni, a jó útra térni, és védelmezni a gyengéket, segíteni az elesetteket. Az ő esetében semmi sem fekete-fehér, ettől nagyon emberi és szerethető. Különösen tetszett, hogy kívülről sincs idealizálva. Nincs szó markáns arcvonásokról, kockahasról, közel kétméternyi magasságról. Zach egy átlagos kinézetű, arányos testfelépítésű, talán kicsit vézna srác, akit azért szeretünk, aki, és nem azért, ahogyan kinéz.

Nagyon érdekes, hogy a játék motívuma milyen szerepeket tölt be a regényben. Először egyszerű gyermeki szórakozás, majd menekvés a gonosz nagynéni elől, unaloműzés, de később a póker képében túlélési eszköz is, vagy Ruby esetében egy olyan dolog, ami tönkreteheti valaki életét. Menekülés, veszteség, veszély, de remény is, és még sok minden más.

Hosszú regényről van szó, amiről hosszan lehetne értekezni, de most megállok, hogy hagyjak nektek önálló felfedeznivalót is. A Játék az élet... érdekes történet remek karakterekkel, és alig várom a folytatást, hogy tovább követhessem a szereplők útját, és választ kapjak a kérdésekre, melyeket egyelőre nyitva hagyott az írónő.