Ellyne - Egy szív darabjai

Rengeteg történet szól összetört karakterekről, megrendült lelki világról, sőt a legtöbb New Adult történet erre alapoz, így nem kellett volna meglepjen vagy éppen lenyűgözzön ez a kisregény. Mégis megtette. 

Íróként és olvasóként egyaránt egy olyan oldalát ismertem meg az összetört karakterek ábrázolásának, amivel még soha, sehol nem találkoztam. Rá kellett döbbennem, hogy vannak helyzetek, amikor feleslegesek a hosszú monológok, nem éri meg kínozni a karaktereinket - bármennyire is ez éltet minket, írókat. Sokszor elég egy-két jól megfogalmazott mondat. Nem kell túldramatizálni, mártirkodni. Nem kell ötször, tízszer elismételni ugyanazt a dolgot, elég egyszer is, de akkor nagyon.

Egy ember elvesztése komoly hatással van az életünkre, főleg akkor, ha az illető nem meghalt, hanem egyszerűen nem vesz rólunk és az érzéseinkről tudomást. Talán azért esett ilyen jól ez a kis történet, mert hasonló cipőben járok én is, így tökéletesen azonosulni tudtam a főszereplő lánnyal, Ellievel. Az első és legfontosabb/legszarabb pillanat, amikor rájössz, hogy az illető személy nem lehet a tied. Ez a tény teljesen felmarcangol, sokszor magadat hibáztatod, pedig pontosan tudod, hogy nem te vagy a hibás, és mégis. Hosszú a folyamat, ameddig beletörődsz abba, hogy bármennyire is szeretnéd, ő már sosem lesz a tied. Idő kell, még rájössz arra, hogy ez nem feltétlenül jelent rosszat, sőt. A két pont közötti időszak a legpocsékabb. Kívülről látod magadat - bitang szarul vagy, szétcsúszott, az energia és közted fényévnyi távolság van -, és tökéletesen látod őt is - boldog, valaki mással, aki te kéne legyél, de nem te vagy. Ellyne tökéletesen bemutatja ezt az állapotot, sőt, talán még túlságosan is reálisan láttatja a szituációt.

Muszáj szót ejtenem a tördelésről és a történetvezetésről is. Eszméletlenül gyönyörű képek egészítették ki a pársoros részeket, tökéletesen elérték, hogy azt érezzem, mintha a saját naplómat lapozgatnám, ami az érzéseim mellett tele van emlékekekkel és olyan motívumokkal, amelyek meghatározzák a személyiségemet. A történetvezetés könnyed, átlátható, reális. És nagyon fontosnak tartom ez utóbbit kiemelni, mivel nagyon sok történet ennél az alapötletnél itt bukik el. Egy majdnem szerelem elvesztése hihetetlenül fájdalmas, nem egyik pillanatról a másikra múlik el, és ha ismét feltűnik egy pillanatra, azonnal lerombolja azt a várat, amit egészen addig épített fel a szenvedő főszereplő. Ellyne nagyszerűen végigmegy a gyász, az elengedés fázisain, érzékelteti, hogy melyik melyik, hiszen óriási közöttük a különbség.

forrás 

Összességében úgy gondolom, ez a kis novellásfüzér egy önsegítő történet azoknak az embereknek, akik épp ilyesmin mennek keresztül. Olvasás közben olyan dolgokra, hibákra hívta fel a figyelmemet, amiket magam is vétettem, csak egészen mostanáig nem tudatosult bennem, hogy azokkal a lépésekkel mekkorát ártottam magamnak és az önérzetemet. Bátran ajánlom olyan olvasóknak, akik egy kicsit el szeretnének gondolkodni az életükön, a döntéseiken, a − majdnem − párkapcsolataikon.

A napló elérhetősége

Ellyne weboldala

Petróczki Kitti - Alfonz ikerlángja

 

Igazából szeretem a csendet. Azt a fajta csendet, amikor hallom, hogy akit szeretek, mellettem szuszog, megfordul az ágyban. Nem szeretem a csendet, amióta egyedül vagyok. Túl sokat gondolkodom. Rájöttem, hogy a csend megfojt, és a saját hangomat hallani sem olyan, mint amikor valakihez ténylegesen beszélek, vagy amikor valakinek énekelek. Valahol mégis szeretem a csendet. Azt a fajta csendet, amikor tudom, hogy szavak nélkül is elmondhatom, amit gondolok és érzek. Őszintén gyűlölöm a csendet, amikor kínos, és megszólalnék, csak azért, hogy mondjak valamit. A csend számomra relatív. Olyan, mint a magány: nem kell, hogy egyedül legyek egy szobában ahhoz, hogy magányos legyek, és van, hogy nem kell, hogy mellettem legyen valaki ahhoz, hogy a gondolataim társaságában jól érezzem magam. A csend csupán egy állapot. És igen, jelentése van. Jelenthet megnyugvást, menekülést, fájdalmat, magányt, fáradtságot, csalódást, beletörődést, egyetértést, szerelmet, várakozást. Egy biztos: a csend is üzenet.

Petróczki Kitti regénye egy fiatal srác, Alfonz életét mutatja be gyermekkorától az első igazi szerelmének megtalálásáig. Alfonz zűrös gyerek, nehéz rajta kiigazodni, sokszor ő maga sem tudja, mit akar. A könyv elsősorban a szerelmi életére koncentrál; végigkövetjük első viszonyait addig, amíg meg nem ismerkedik Lujzival, aki megváltoztatja az életét. Lujzi épp egy szakításból igyekszik kilábalni, ezzel együtt egy olyan kapcsolatból, ahol nem becsülték meg igazán. Ez rajta hagyta a nyomát az önképén és a párkapcsolatokhoz való hozzáállásán, így hiába érzik Alfonzzal, hogy fontosak egymásnak, kaotikusan, veszekedésekkel indul a románcuk, és a regény végéig sem egymással sem egymás nélkül nem tudnak meglenni. Ez azonban nem csupán Lujzin múlik, Alfonz is követ el hibákat.

Az Alfonz ikerlángja egy létező elképzelést, az ikerláng-kapcsolatot mutatja be olvasójának. Ennek lényege, hogy az ikerlángok egymás lelki társai, tükröt tartanak egymásnak, melyben felismerik saját magukat, a jó és a rossz tulajdonságaikat egyaránt. Egy ilyen szerelemben hihetetlen energiák szabadulnak fel, összekötve a két félt egész életükre, tökéletes harmóniában. Mindez azonban csak akkor történhet meg, ha a felek először önmagukkal megbékélnek. Az ikerláng-kapcsolat kialakulása pont emiatt egy igazán rögös út. Hét lépcsőfoka van, és a regény ezeken a szinteken vezeti végig Alfonzt és Lujzit, miközben sem az olvasó, sem maguk a szereplők nem biztosak abban, hogy működni fog-e az a vonzalom, mely inkább csak újra és újra eltaszítja egymástól a két félt, mintha ellentétes pólusok lennének.

A könyv egyik különlegessége a kaotikusság, és az, hogy semmi sem biztos, semmire nem ad egyértelmű választ. Egészen rövid történetről van szó, amely mégis elgondolkodtat, azáltal, hogy teljesen objektív, nem ítélkezik, csupán megmutat, és teljes mértékben az olvasóra bízza a történet értelmezését. Ezért elképzelhetőnek tartom, hogy egészen eltérő vélemények feszüljenek egymásnak a történet olvasói körében.

Egy másik szembeötlő jellegzetessége a könyvnek, ami szintén a káoszt erősíti, hogy sok üzenetváltást mutat meg. Alfonz és Lujzi gyakran beszélnek online, és habár megvitatják azt is (szintén online), hogy így sokszor elbeszélnek egymás mellett, és könnyebben terjednek a félreértések, mintha élőben beszélnének, továbbra is fontos dolgokat online akarnak megbeszélni, mint a kapcsolatuk alakulása és az érzelmeik bonyolultsága. Ez amolyan generációs probléma, melyet hűen tükröz a regény. A csetbeszélgetések abszolút élethűek, és nagyon pontosan mutatnak rá a problémákra, melyeket magukban hordoznak.

A szerelem témája mellett fontos szerepet kap a zene is. Alfonz ebben találja meg önmagát, dobos lesz. Több zenekarban játszik, és Lujzit is ezáltal ismeri meg. A zene jellem- és közösségformáló hatásairól is szól a regény.

„Élvezte amit csinált, olyan érzés volt ez, mint a hazatérés. A legfelemelőbb érzés a világon, amikor tudod, hogy jókor, jó helyen vagy.”

Úgy gondolom, hogy az Alfonz ikerlángja kifejezetten egy korszakról szól a fiatalok életében, és emiatt nagyon sokan megtalálhatják magukat ebben a regényben.

Ti írtátok: Eőri Klaudia recenzió

Kedvesek!
Úgy gondoltuk, a facebook csoportunkba írt rövidebb-hosszabb ajánlókat/véleményeket is meg szeretnénk osztani, így létrehoztunk ennek egy Ti írtátok menüpontot.  
Fogadjátok szeretettel a februári közös olvasmányunkról szóló recenziót Klau tollából!

________________

A borító nagyon szép: a farkast imádom, a tőr egyedi, a keretnek szánt motívum is gyönyörű.
A cím megfogó, szerintem nem igen van fantasy rajongó, aki meglátván ne lenne rá kíváncsi, a betűtípusa pedig nagyon el lett találva, az arany-fekete színkombináció meg csak hab a tortán! Amúgy nem tudom, mennyire volt tudatos (a cím színválasztása), de találtam ezzel is egy kisebb összefüggést a történet közepe felé. Szeretem, mikor ilyen apróságokkal is utalnak a borítótervezők a könyv történetére - már ha tényleg direkt, és nem véletlen volt. Utóbbi esetben vegyük a tudatalatti művének!  Az anyagát (amolyan finom, puha, selymes tapintású) illetőleg bár csodaszép, nem véletlen kaptam "szivacsfóliába" bugyolálva, ugyanis iszonyat kényes. Már mikor kicsomagoltam, tudtam, hogy ez azon könyveim egyike lesz, amit nagyon fogok sajnálni, mert képtelen leszek ilyen szép állapotban tartani.
Aztán a fülszöveg! A szövegét illetően jó, de... Édes szíveim, hát mit csináltatok!? 27 éves vagyok, s bár rég jártam szemészeten, elvileg teljesen jó a látásom - mégis majd kiestek a szemeim, mikor kiakartam olvasni a sötétszürke háttérrel, feketén írt szöveget! Hát a tücsök rúgja meg, a tettesnek most küldök egy atyai pofont, és pár perc kukoricán térdelést, hogy gondolkodjon el! Mert előttem a kép, ahogy egy könyvesbolt polcán édesapám megpillantja a borító elejét, és egyből rányúl. De már magához húzva fordít rajta, és mivel rohadtul nem lát a hátoldalán semmit, vállát rántva vissza is teszi - mert egyik boltost sem fogja megkérni, hogy olvassa fel neki, az 100%! Szóval neeee... ezt, ilyet, soha többé! Oké!? Csak remélni tudom, hogy időben szólok...!
Na! Most, hogy kellőképp lecsesztem amit/akit le kellett, jöjjön némi dicséret:

A tartalom
Rögtön az első fejezettől eszméletlen sebességgel jönnek egymás után a cselekmények, és már az első oldalakon több szereplő nevével is megbarátkoztunk. (Nekem könnyen ment, mert bár legtöbbje nem a legszokványosabb, szerintem kifejezetten szépek!) Elég sok párbeszéd is helyet kapott a szövegben, így aki a tolkienes, 50 oldalakban részletező tájleíró olvasmányokhoz szokott, annak most jól meglesz tornáztatva az agya, mert itt nem tökölünk, hanem csak apróbb szusszanásokkal haladunk, nincsenek nagy elmélázások! Az írónő persze nem hagyja a szereplőinket egy fekete üregben, épp eleget ír a helyszínekről, tájakról és látványról is, hogy legyen hova elképzelnünk őket - csak egyáltalán nem viszi túlzásba. Nekem ez a fiatalos, lendületes stílus kifejezetten üdítően hatott, tetszett, jól esett, már-már ringatóztam ültömben olvasva, mert nyugton maradni nem tudtam. Benne volt a bugi a lábamban, menni akartam a karakterekkel mindenhová...
És ha már karakterek... Nagyon színes és változatos felhozatalról beszélhetünk, amiből kettőt kiemelnék - személyes okok miatt -, és az Christopher meg Jack. Kedves Zsófi! Tán ismered a bátyáimat? Mert Chris pont olyan gyökérül viselkedik, ahogy az idősebbik testvérem, pedig egy intelligens, mély érzésű, jó ember - katona. Tudom-tudom, nem róla formáztad... de attól még vicces volt róla olvasni, köszi!  Jack meg mint a másik fivérem... mindenből jeles, jófej, bölcs, de ritkán szólal meg, zárkózott, titokzatos, kissé magának való, és persze ő is a jók táborát erősíti.
Amúgy a történetben mindenkit egész megkedveltem, de evégett talán őket egy picurit jobban... 
De! Kövezzetek meg, engem a főszereplőnk modora a Chrisszel való tiszteletlenségét illetően sokkal jobban irritált, mint az őt utáló lány (Tilda) viselkedése vele szemben. Persze, ez is egyedivé tette a történetet, és a szereplőinket is, de én konkrétan vártam, hogy Chriszukánk egyszer végre megkongatja Megaira buksiját párszor az iskolapadba - bocsi. És amúgy nem vagyok szadista, csak normál esetben egy Chris féle alaktól ez lett volna várható... de hát a főszereplőnkkel nyilván kivételt tett. 
Bevallom, a borítóból és a fülszövegből valami Cassandra Clare-es Árnyvadászos storyra számítottam Maggie Steafvater - Mercy Falls farkasai trilógiájával elegyítve, de felmerült bennem a "Legacies – A sötétség öröksége"-c. filmsorozat is.
Hááát... hasonló ízvilág, hiszen ez is
- részben egy "különleges képességű" fiataloknak alapított intézményben játszódik ✔
- van benne farkas✔
- vannak benne fegyverek és démonok✔
de ezektől eltekintve mégis EGÉSZEN MÁST kaptam. És ez kellemes csalódás volt számomra! Megfogom kérni édesapámat, hogy ez legyen az első könyv, amit olvas a csereadagból, mert nála olvasottabb embert (főleg fantasy kategóriában) nem hogy nem ismerek, de talán még nem is hallottam, hogy lenne. Kíváncsi vagyok, számára mennyire lesz újdonság ez a könyv, mennyire talál más történetekkel hasonlóságokat benne. Mert nekem nem sikerült, úgyhogy minden elismerésem! 
Plusz pozitívumként még megemlíteném, hogy annak ellenére, hogy inkább a fiatal korosztálynak valónak ítélném ezt a könyvet (de bátran ajánlom fenőtteknek is!), néhány nem éppen hétköznapjainkban használatos szóra bukkantam, (pl privilégium, retorzió, ováció, stb) amik szerintem még jobban megdobták a minőségét. Mikor az első ilyennel futottam össze, nekem az 1997-es Herkules mese ugrott be... voltam kb. hét éves, mikor először láttam, és mikor az egyik jelenetben Hádész olyat szól: "A prológussal megvolnánk, jöjjön a konfliktuuuuus!" - nos, akkoriban nyilván fel sem tűnt, hogy két számomra idegen, ,,felnőttes" szót hallok, de mai fejjel nézve-hallgatva viszont állatira bejön, hogy belerakták! Így a fegyverforgatót olvasván sem véletlen teszek róla említést: jár az elismerő vállveregetés Zsófinknak ezen szavaiért (is). 
Továbbá az is érezhető, hogy az írónőnk tele volt/van ötletekkel. Kb. az okozhatott neki nehézséget, hogy melyiket használja fel - nem véletlen, hogy több rész is várható - de gond egy szál se, mert jókat választott! Bár hihetetlen mennyiségű jelenetet kaptunk a könyv terjedelme ellenére, mind-mind jó, találó, és a sorrend is rendben van, összefüggő, egymásra épülő. Mennyisége ellenére sem zavaros...
És... megfogadtam, hogy nem fogok ódákat zengeni róla, mert egy véleményt olvasva nekem az mindig gyanús, ha valaki mézes-mázasan áradozik. Viszont talán úgy elfogadható, ha így fejezzem ki, hogy miért s mennyire tetszett ez a könyv:
Nekem eddig 3 igazán ismert kedvenc fantasy világom volt:
- Gyűrűk ura
- Harry Potter
- Végzet ereklyéi (Árnyvadászok)
És magam is alig hiszem el, hogy egy MAGYAR könyvre ilyet tudok mondani, de:
Bár még közel sem olyan ismert, mint az előbb említettek - Fróna Zsófiánk által teremtett Fegyverek háza világa lenne a 4. a sorban. Ha egyszer lesz rá anyagi keret, hogy külföldön is forgalomba hozathassák, szerintem vinni fogják, mint a cukrot!
Végezetül pár sort ki is emelnék, amik kifejezetten tetszettek:

"Minden fegyver épp annyira gonosz, amennyire a forgatója."

"-De ha annyira erős, akkor miért vágyik az erőre?

-Az okos ember miért szomjazza a tudást?"

"-Azt mondják, ha leesel a lóról, azonnal szállj rá vissza.

-És mit mondanak, ha egy szikláról esik le az ember? Kapard össze magad?"

Drága Zsófi!
Köszönöm, hogy ilyen fantáziadús, humoros, ügyes-okos csaj vagy! Örülök neked, büszke vagyok rád! És szívből kívánok további sok sikert! 

A könyvvel készített fotómról:
Sajnos ami kellékként legelőször eszembe jutott, otthon van, úgy 550 km-re tőlem. És a heti egy szabadnapomon inkább olvasok, mint hazavezetek... Így csak remélni tudom, hogy a következő részhez is alkalmas lesz, mert szerintem imádnátok. Te, Zsófi, legalábbis elég valószínű...
Szóval fogadjátok Drágót, az én ,,fegyveremet" (aki olvasta már a könyvet, érteni fogja) - bár valójában elég csak csúnyán ránézni, és máris inkább kiscica, mint farkas. Kivéve, ha engem fenyeget valami veszély... ami szerinte leginkább postás képében szokott megjelenni. Olyankor a legvérmesebb farkason is túl tesz.
Amúgy ő egy menhelyről szalajtott igazi, hű társ, és még biztosan fog velem "modellkedni", (és előszeretettel trollkodja szét a képeim, itt is az alsó képen amúgy ÉL ÉS VIRUL, hiába tetteti a haldoklót) úgyhogy illene bemutatnom...
Ha van, akit érdekel, itt láthat róla még képeket és olvashat róla többet: https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=1591650031020284&id=100005259064264
Puszi, pacsi:
Drágó és Klaudia