Tormási Vyktória - Szerethetetlen

Rohanunk a világban. Egy pillanatra sem állunk meg, sőt a lassítás gondolatától is ráz a hideg. Nem látunk arcokat, csak egy csapatnyi árnyalakot, akik vakon követve egymást igyekeznek valahova. Álarcok mögé bújunk és a világtól elvárt test sablonba próbáljuk szuszakolni magunkat. Nincsenek valódi érzések, minden csak egy jól felépített színjáték része. Elnyomjuk a fájdalmat, a szekrény mélyére rejtjük démonjainkat és belevetjük magunkat a névtelen és arctalan tömegbe, hogy eggyé váljunk velük. Mosolyogva tűrjük a megalázást, a szakítást, nem hagyunk időt a gyászra. A világ minden nap egy parányi sebet ejt rajtunk, mi azonban félünk megmutatni a hegeket. Rettegünk az ítélettől, amit a társadalom olvas ránk. Ha egyszer rád kerül a billog, nincs az a tett, azaz istenség, amelyik megszabadít tőle. Fejemben hallom az emberek szavait minden egyes nagyobb lépésem előtt: mit fog gondolni xy? ; Ne mond hangosan, nehogy meghallja más! ; Más ezt és azt hiszi majd rólad…

 

Ennek a világnak mutat egy görbe tükröt Tormási Vyktória fantasztikus debütáló regénye, a Szerethetetlen, amely a Newline kiadó gondozásában jelent meg 2020-ban. A Szerethetetlen egy fájdalmasan gyönyörű szerelmi történet. Mégis többről is szól ennél: az önmegtalálásról, önelfogadásról, függőségeink levetkőzéséről, mindezt 180 oldalban elmesélve, így az olvasó tömény dózisban kapja a fájdalmat. Ez a kötet nem nem az a tipikus cukormázas történet, mint amire az olvasó vár a műfaja vagy éppen a címe okán. A regény új szinteken képes összetörni téged, talán ott és úgy, amiről csak álmodni mertél volna.

A regény váltott szemszögben meséli el Zétény és Léna történetét. Léna újságíró, egy helyi internetes portálnak ír cikkeket annak reményében, hogy egy napon előléptetik és álmát valóra váltva híres újságíró lehet.  Biztos ez az ő álma?  Az olvasóban minduntalan felmerül ez a kérdés. Jól tanult, viszonylag jó pozíciója van, de nem boldog. Vállát a társadalom, a család elvárásainak súlya nyomja, amiknek ő rendületlenül meg akar felelni, úgy érzi, csakis ettől vállhat boldoggá. De mindez csak kegyes hazugság volt. Nem erre vágyott, de ezt még magának is félt beismerni, nemhogy a világnak.

 

Kicsit ismerős, nem igaz? Hányszor rettegtünk váltani, valami újat kipróbálni, mert tartottunk az ítélettől? Sokszor tapasztalom, főleg az internet világában azt a mentalitást, hogy ítélj, és akkor nem ítéltetsz meg. Könnyebb mást szapulni (általában a celebek esnek ebbe a célkeresztbe), annak reményében, hogy a tömeges utálat elrejt téged a világ vizslató tekintete elől. Az anonimitás korában ez csak még inkább felerősödött, amikor is abba a hiú ábrándba ringatjuk magunkat, hogy az arc és névnélküliség mindenható védőpajzs.

 

Zétény teljes ellentéte Lénának, a férfi, aki elizolálja magát a külvilágtól. Ő a tipikus rossz fiú, akitől minden anyuka félti a lányát, azzal a különbséggel, hogy ezt a rosszfiút a világ alkotta, annak kegyetlenségei zúzták porrá és hitették el vele, hogy ő szerethetetlen.

 

Ennek a két, látszólag teljesen eltérő személynek fonódik egybe a története. Azért látszólag, mert igazából több a közös bennük, mint azt elsőre hinné az olvasó. Mindketten megtörtek, mindketten keresik önmagukat, de mégis erősek maradtak és küzdöttek a végéig. Az ő történetük nem tündérmese, hanem a kegyetlen, szívet tépő valóság, ahol sajnos kevés esetben győz a jó. 

Ez a könyv nem hemzseg nagy grandiózus akciójelenetektől, mindinkább a lelkedre hat, azt simogatja csendesen, hogy aztán egy tollvonással darabjaira törje. Elgondolkodtat minden sora, bár a monológok néhol hosszasak, mégsem szárazak. Óvatosan pengetik szíved húrjait, majd újra és újra elérik, hogy számba vedd az életed. Nem egy könnyű olvasmány, mint azt sokan feltételeznék a hosszúsága miatt. Rövid, de annál velősebb. Kicsit olyan érzés, mint egy megtermett gyomros, ami arra sarkall, hogy felállj és tovább küzdj, merj váltani. Ne a világnak, a társadalomnak élj, hanem magadnak. Éld át a pillanatot, vésd örökre az eszedbe, mert sosem tudod, mikor jön el az a perc, amikor többé már nem teheted. Most szeress, ne akkor, mikor késő…

Szerintem ez a regény egyik legfontosabb üzenete. Ne félj a változástól, éld meg a pillanatot, és ha az élet úgy hozza, merj kockáztatni, akkor is ha nagy az esély rá, hogy te húzod a rövidebbet.

 

Szívből ajánlom ezt a kötetet mindenkinek. Röpke kis történet ugyan, de annál mélyebb mondanivalóval. Ezúton is Köszönöm Tormási Vykinek, hogy megalkotta ezt a csodát. És köszönöm azt is, hogy kezemben tarthatom, bármikor újra elolvashatom, ha csak menekülni szeretnék a világ elől.

S. A. Locryn - Gyufaláng

Azt mondják, időzíteni tudni kell. Nos, én időzítettem. Életem első LMBTQ regényét ebben a zűrzavarban olvastam, bár mikor belefogtam, még nem is tudtunk, mi vár ránk ilyen szempontból. Mindenesetre eleget teszek a törvénynek, és felhívom minden olvasó figyelmét, hogy a kötet témája 18 éven aluliak számára csak szülői engedély mellett ajánlott, így megkérném a kiskorú olvasókat, konzultáljanak szüleikkel, hogy ez a kötet valóban megfelel-e az általuk alkotott nézetek elfogadásához és csak ezután olvassák el az erről szóló véleményemet és a kötetet magát. 

Na, most hogy végigmentünk (ezen az abszurd) procedúrán, bele is kezdenék magába a véleménynyilvánításba.

A kötet a szerző jóvoltából került hozzám, melyet ezúton is szeretnék megköszönni. Nem szoktam első mondatokkal kezdeni az értékeléseket, de ezt egyszerűen nem tudtam magam mögött hagyni. Pláne azt a tényt, hogy mikor a szerző leírta ezt a mondatot, még sejtelme sem volt arról, mennyire realisztikus és egyben provokatív lesz majd egyszer. A történet 1945. 04. 24-én kezdődik, a prológusban egy külső szemlélő kezd bele egy rövidke tényfeltárásba Szép Tamás őrmesterről és Nemessy Sándor századosról. Ezután kezdődik a váltott szemszögű történetmesélés, amiben hol az őrmester, hol pedig a százados szemén át kísérhetjük végig az események alakulását. 

Az egész kötet aprólékosan ki van dolgozva, néha azt éreztem, már túlságosan is belemegy a részletekbe, de aztán minden alkalommal rá kellett jönnöm, hogy minden apró részletnek megvan a maga jelentősége. Nem egy egyszerű tiltott szerelmi történetről van szó egy olyan világban, ahol főbenjáró bűn volt a másság, hanem egy mély érzésekkel és küzdelmekkel tarkított, misztikus elemekkel színesített izgalmas történetet kaphat az olvasó azáltal, hogy a kezébe veszi a kötetet.

Nem fogok hazudni, számomra ez volt az első ilyen témájú történet, kissé furcsán éreztem magam olvasás közben, de ez semmiképpen sem a szerző vagy a történet hibája. Nyilván, mint oly sok olvasó, én is a ,,standardnak" titulált férfi-nő kapcsolatokhoz vagyok szokva egy regényben, de mindenképpen fontosnak tartom, hogy kapjunk egy kis rálátást a másik oldalra is. Hiszem, hogy a szerelem az szerelem, és nem lehet kategorizálni. Egyszer egy népszerű tévéfilm sorozatban hangzott el az a mondat (nem teszem idézőjelbe, mert nem vagyok biztos benne, hogy szó szerint idézem): lehet, hogy nem értem, de meg ne próbálj más lenni, mint amit a szíved diktál. 

Én hiszek ebben a mondatban, és abban is, hogy ha ezt mindenki mérlegeli, egy jobb világgá válik a társadalmunk. Nem mondom, hogy mostantól falni fogom az LMBTQ könyveket (ha egyáltalán lesz lehetőségem rá), mert nem kifejezetten tudtam magam annyira beleképzelni a szereplők helyzetébe mint amennyire amúgy szoktam az olvasmányaim során. De külső szemlélőként, ahogy végigpörgettem az eseményeket, a karakterekkel együtt izgultam, féltem, sőt olykor rettegtem és örültem is. 

Van szerencsém egy hangyányit ismerni a szerzőt, és tudni róla pár dolgot, de ha ez a tudás nem is lenne a birtokomba, akkor is teljesen egyértelmű lenne számomra, hogy imádja a macskákat, hiszen egy kis négylábút helyezett a középpontba, de olyan szinten, hogy az olvasónak meghagyta, ahogy ő nevezte, ,,szörnyeteg" szerepének kialakítását. Villámhárító, menedék, megnyugvás, ragaszkodás... Szörnyeteg szerepe sok minden volt, mégis elrejtette őt a sorok között. 

Magát a háborús szerelmi történetet körbefonja egy misztikus szál, mellyel Szép Tamást ruházták fel. Ez bevallom, egy cseppet homályos volt számomra, itt egy kicsit túl rejtélyesre volt véve a történetmesélés. Örültem volna, ha a végén határozottabban fény derül Tünde és a hozzá hasonló szereplők kilétére. Tünde egyébként nekem abszolút kedvenc karakter lett. Lehet őrült vagyok, de megjelenésével felpezsdítette az egész történetet és adott neki egy olyan pluszt, ami nekem kifejezetten jól esett. 

Másik kedvenc karakterem Emil-Ferenc, mikor hogy hívják. Szeretem az ilyen kis dörzsölt, jólelkű karaktereket, akik bár a törvény ellen mennek (kérdés az helyes-e), de mindent puszta jószándékból tesznek, s hatalmukat, tudásukat a segítségnyújtás oltárán áldozzák fel.

A vége is kifejezetten tetszett, végül mindenki megkapta azt a lehetséges jövőt, ami a legjobb volt a számára. S hogy ezt miért így fogalmazom? Olvassátok el és megtudjátok. Mert van, amin nem lehet változtatni, de a jövőnek mindig vannak lehetséges változatai, s nekünk pedig halandóként is megvan a lehetőségünk arra, hogy a számunkra a legmegfelelőbbet válasszuk ki ezek közül. 

S.A.Locryn olvasói kerekasztal

Blog