Számomra az írás több, mint puszta önkifejezés – ez túlélő eszköz, teremtő, világot átformáló erő a betűkön keresztül. Minden, amire nem lehettem hatással, eltörpült az írás mögött, mert a toll kézbevételével megszelídült a teremtett világom, és azt történt benne pontosan, amit szerettem volna. Vagy nem... de mégis akaratom szerint alakítottam benne a dolgaimat. Mai napig hiszem, hogy ha nem is gyorsan, de lassan hatással lehet minden író a saját világán keresztül erre a nagyra is, amiben él és alkot. A könyvek túlélnek minket, és mi túlélünk a könyvekben. Az írás nem verseny, hanem szolgálat. Nem sietek sehová. A jövő felfogását a jelenben formáljuk, amit ma leírunk, az unokáink is olvasni fogják. Nekem ez a célom. Sőt. Több ezer évre tervezek...
Módszereimet tekintve bibliai felfogásom van: „mindent kipróbálok; ami jó, azt megtartok”. A spontán írás a kedvencem. Általában az igaz rám, hogy szeretem, ha a saját történetem is fokozatosan bomlik ki előttem, mert ha mindent tudok, az már nem izgalmas annyira, hogy leírjam. Külön hajt a kíváncsiság, mit mutat meg magából a kitárulkozó világ, miközben épp képernyőre vetül. Az a meglátásom, hogy – bár én a felszínen nem tudok róla – valójában mélyen bennem van az egész történet, csak hagyom a tudatos énemet izgatott tudatlanságba ringatni, hogy számomra is friss és meglepő legyen az élmény, amikor eljön az ideje.
Spontán lineáris módszer: a színtiszta élvezeti írás. Amikor leülök írni, az első mondat A pontjából elindulok a szintén ismert Z végpont felé, ám közben bármi megtörténhet. Ami az eszembe jut, leírom, és akárcsak egy irodalmi road movie, úgy kerekedik a történet egyik jelenetről a másikra. A narrációs szatíráim közül az Erelem-trilógia részei ezzel a módszerrel készültek el, hogy minél abszurdabbak és kalandosabbak legyenek. Inkább rövid terjedelmű, egyszerű cselekménnyel, kevés szereplővel dolgozó sztorikhoz való. Összetettebb történetekhez nem alkalmas, mert hoszszabb utómunkálatokat igényel az esetleg – biztosan – összekuszálódott szálak elegyengetése. (Jelenleg is van egy-két történetem, ami így íródik.) Építgető módszer: az író legója. Valahol spontán lineárisan indul el, aztán a többi elemek – javarészt a rövid sorozatok következő részei – a letisztázott és kész alaptörténetre már eleve szervezetten épülnek fel. A Rigók & Mundik-sorozatomban a kezdőkötet ugyan spontán lineárisan indult, ám a további részek már ezzel a metódussal készültek. Krencz Nórával közösen jegyzett Menedék regényünk is ilyen.
Klasszikus módszer: ahogy a nagyok csinálják. A komolyabb világépítést igénylő és több szereplőt mozgató kötetekhez, sorozatokhoz már meg kell írni az alapvázlat mellett a szinopszist, a szereplők kapcsolati láncát, a világ(ok) hátterét. Pluszban a regények fejezetei kivehető-betehető egységekként, „fiókokként” működnek, vagy épp párhuzamos szálakon futnak, itt-ott találkozva, hogy a munkát segítsék. A Tripiconi sztori sorozatom kereken 69 szereplővel (!) dolgozik, emellett pedig – talán nem spoiler, de – két külön kitalált világot is megjelenítek benne. Öt kötet készült el eddig, ebből kettő már az olvasók rendelkezésére áll, egy pedig idén ősszel fog megjelenni. Az Emlékkönny és a #Wetoo-köteteim is ebbe a csoportba tartoznak. (És lesznek is még.) Mivel általában a nehezebb időszakaimban voltam és vagyok a legtermékenyebb, ezért gyakran minden rutin nélkül kell(ett) alkalmazkodnom a környezetem és saját magam változásaihoz. Ennek folyományaképpen elmondhatom, hogy bárhol képes vagyok írni Bevásárlóközpontban, a közös térben ülve, zajban és tömegben – ha nincs direkt zene, nem zavar. (Zenét nem hallgatok, mert érzelmileg befolyásol.) Rendelőben, amíg a családtagomra vagy az orvosra vártam – volt ilyen időszakom is. A buszon, fél kézzel kapaszkodva – igen, jackass, de azért próbálok vigyázni, illetve csak zöld jelzésen megyek át. Természetesen otthon, a sarkomban ülve és gépelve a betűket, viszonylagos csendben, mindennél könnyebb alkotni – de nem tántoríthat el a feladatomtó semmilyen környezetváltozás, ha úgy adódik.
„Egy mondat per nap” – frekventált írás: 2016-ban egy íróbarátom mutatta meg nekem, milyen módszerrel írhatnék rendszeresen úgy, hogy akkor szinte semmi időm nem volt, és nagyon hiányzott az írás – akkor kereken egy éve nem nyúltam betűhöz, csak szemmel, mert olvasni sokat olvastam. Az elv nagyon egyszerű: naponta egy mondatot írj az éppen aktuálisan készülő művedbe. Ez persze lehet egy szó, vagy egy fejezet is, a lényeg a rendszeresség. Ez segített abban, hogy bárhol és bármennyit képes legyek írni utána egy teljes évig. Mostanában sajnos sokkal kevesebbet írok így, de ha arról van szó, vissza tudok nyúlni ehhez a nagyon hasznos szokáshoz. Semmi alkotói válság: Ha van ihletem, írok; ha nincs, akkor megfigyelek és várok – „gyűjtögetek”. A téma sokszor „az utcán hever”; éjszakai álmok, nappali látomások, elejtett szavak, töredékmondatok, internetes csevegés barátokkal, spamküldők üzeneteiben megjelenő név – számtalan ilyen volt és lesz a múzsám.
Ha alkotói válságom van, akkor valami mással foglalom el magam, ami kizökkent abból a mély mocsárból, amibe beleragadtam. Lehet, hogy időbe telik, de végül mindig meglesz a haszna. Ahogy egy amerikai gospel-dal mondja: „pihenj, ha kell, de ne add fel!”
