Bauer Barbara - A fekete rózsa

FÜLSZÖVEG:

Azt ​mondják, fekete rózsa nem létezik. Színe csupán fények játéka, árnyalatok keltette látszat. Sommer Anna azonban nap mint nap ott látja a szőlőben, a sorok végébe ültetve. Vajon egyszer megtudja majd, milyen is a színe valójában?

Anna, vagy ahogy a családban hívják, Annus, Etyeken nő fel, ezen a szőlődombok övezte, magyarok, svábok, zsidók lakta településen. Alig tizennégy éves, amikor kitör a második világháború, és nemcsak bevonuló édesapja és két ikerbátyja sorsa miatt kell aggódnia, hanem a nála két évvel idősebb Andrisért is, akihez már nem csupán ártatlan, gyerekes vonzalom fűzi.

Andris felmenői – szíjgyártók és borászok – a török kiűzése után messzi bajor földről érkeztek Etyekre. A faluban azt beszélik, hogy Andris nagyapja, a szőlőhegyen remeteéletet élő Vénember, különleges bort tud készíteni. Olyan bort, amelyben nemcsak az van benne, aki készítette, de az is, aki issza. Talán még a jövendőt is meglátja, aki kortyol belőle. Egyszer Annus is megkóstolta. Lehet, hogy ezért tűnik fel előtte újra meg újra egy fekete márványlap, belevésett nevekkel, köztük azéval, akit mindenkinél jobban szeret?

A háború, az utána következő politikai változások, a kitelepítések a falu és Annus életét is fenekestül felforgatják. Az egyedül maradt lány felköltözik a szőlőhegyre, a Vénemberhez, abban reménykedve, hogy Andris visszatér. Ám szerelme helyett valaki más érkezik, és Annust minden korábbinál nagyobb próbatétel várja. Vajon lesz elég ereje és bátorsága legyőzni a kishitűséget, a reménytelenséget, sőt még a halált is? Megőrizni a szerelmet, megfejteni a fekete rózsa és a Vénember különleges borának a titkát?

Bauer Barbara legújabb, személyes élmények és érzések ihlette, mélyen átélt regénye egy sorsfordító, családokat szétszakító, fájdalmas történelmi korszak, egy sorozatos tragédiákat elszenvedő, de élni akaró falu és egy igaz szerelem hiteles, megrendítő története.

..............................

Körülöttünk háború dúl, a nevetést elnyomja a fegyverek hangja, a szeretetet a gyűlölet, a hitet az erőszak. Hát milyen világ ez?

RECENZIÓ:

A fekete rózsa nem egy könnyű olvasmány. Nem lehet, és nem is szabad gyorsan haladni vele, a sorait ízlelgetni kell, átgondolni, érezni. Annak ellenére, hogy egy átlagos hosszúságú könyvről van szó, én majdnem egy hétig olvastam, mert néha már sok volt, le kellett tennem egy kicsit, és hagyni ülepedni.

Tegnap még a pajta mögött játszottunk, futottunk, vödörrel locsoltuk egymást. Önfeledtek lehettünk, boldog gyerekek, ma pedig, egy hír hallatán, minden megváltozott.
Felnőttünk.

A fekete rózsát az élet írta. A könyv végén a köszönetnyilvánításban olvasható, hogy az írónő az etyekiek elbeszéléseiből és a saját tapasztalataiból, családi történeteiből ollózta össze, alkotta meg a regényt. Nagyon sok mindenről mesél nekünk: háborúról, gyűlöletkeltésről, elnyomásról, tehetetlenségről, szerelemről, életről és halálról, ígéretről, megannyi érzelemről. A könyvben bölcsesség követ bölcsességet, általuk generációk történeteit ismerhetjük meg a második világháború előtti, alatti és utáni időszakból, emellett magunkról és Az Emberről is tanulhatunk.

Mindig azt hisszük, hogy nem történhet meg, aztán végignézzük, ahogy mások ott állnak a halálsoron, vonulnak a halálmenetben, és még mindig nem hisszük el, hogy a következőben már mi is ott lehetünk. Más eszme mögött felsorakoztatva, más ideológia mentén.

A regény sablonkarakterekkel dolgozik, és pont ez benne a jó. Ezzel is univerzálissá teszi szereplőinek érzelmeit, gondolatait problémáit; ahogy az írónő írja az utószóban: „… hisz mindenhol van egy öreg templom, régi iskola, rétest sütő nagymama. Mindenhol jelen volt a történelem, pusztított vihar és szólt a harang”. Főszereplőnk, Annus, egyes szám első személyben meséli el életét kiskorától fiatal felnőtt koráig bezárólag, egy gyermeki szerelemtől kezdve egy örökké tartó ígéret beteljesüléséig.

Éppen újra fellendült a karja, amikor elkaptam a markában lévő vékony bőrdarabot, a kezemre tekertem, és odahúztam vele magamhoz. Nem állt ellen. A közénk szorult satu sem akadályozta meg, hogy a benne feszülő indulat és a bennem tomboló szenvedély egymásra találjon.

Annus kiskorában szerelmes lesz egy fiúba, és ez a szerelem az évekkel egyre erősebbé válik. Azonban Magyarország belép a második világháborúba, Annus szerelme, Andris megkapja a behívóját, és a két szerelmesnek el kell válnia egymástól. A gyermeki, majd az elsöprő szerelem néhány jelenetét követően elérkezik a búcsú ideje, majd a könyv középső és leghosszabb része a várakozásról, az ígéretről szól, illetve arról, hogy hogyan vészeli át Annus és családja a háborús időszakot. A legvégén pedig vagy megtörténik Andris visszatérése, vagy sem, ezt nem árulom el.

Tudod, ha belépünk a körülöttünk dúló háborúba, akkor nem én döntöm el, hogy megyek vagy sem. Ezt tudnod kell. Hidd el, a férfiak nem ostobák, nem akarnak fegyvert fogni. De ha meg kell védeni az országot, benne a családjainkat, akkor ott a helyünk, ez nem kérdés.

A regény egy olyan időutazás, aminek segítségével az 1930-as, de inkább 40-es évek emberének hétköznapjaiba nyerünk betekintést. Követjük őket a pincébe a bombázások alkalmával, a boltba fejadagért menet, de egészen a borsópucolásig vagy répahámozásig a leveshez. Különösen tetszett, hogy olyan praktikákról is olvashattam, amiket az asszonyok kénytelek voltak feltalálni annak érdekében, hogy az ínséges időkben is tudjanak ételt biztosítani a családjuknak. A kedvencem talán az újságpapírra kent rántás volt, amit csak fel kellett önteni forró vízzel, és használhatóvá vált. De az egész titkos láda a padláson, ami tele volt hasonlóan szemfülesen elrejtett étellel, lenyűgözött. Történelemből tanultam arról, hogy a földbe ástak el ételt a háború idején, hogy ne kelljen beszolgáltatni, de itt olyan dolgokról is olvashattam, amik nem lelhetőek fel a történelemkönyvekben, és ez tette számomra igazán különlegessé és élővé a történetet. Akik pedig megélték ezeket az időket, azoknak ez a könyv emlék, ami fölött lehet sírni vagy mosolyogni.

Igazságtalan ítéletek. Értelmetlen háborúk. Hát nem tanulunk? Újra és újra hatalomra jut az önkény, eltorzítva mindazt, ami valaha igaz volt, megtagadva a valóságot, eltiporva a jóságot. Félelmet ébreszt, ellenségességet szít, gyűlöletet kelt.
Gyanakvóvá teszi a világot.

A Vénember, Andris nagypapája személyében, de leginkább az ő különleges borán keresztül egy misztikus szál is került a történetbe. A Vénember remeteként él a hegyen (dombon), és hatalmas szeretettel műveli a szőlőjét. Olyan bort tud készíteni, amihez hasonló nem létezik, szinte mágikus erővel bír. Miután Annus megkóstolja, homályos képeket lát a jövőből. A háború végeztével felköltözik a hegyre a Vénemberhez, hogy ott várja vissza Andrist, mert még akkor is várja, mikor megrendül a hite abban, hogy valaha hazatér. A természettel összhangban műveli a szőlőt, közben megfejti a fekete rózsa és a Vénember különleges borának rejtélyét is, és annak mintájára elkészíti a saját borát, amibe beleönti önmagát, a szeretetet és az ígéretet is.

Ha valamire szükséged van, azt megtalálod. Odavezet az utad […]

Azoknak ajánlom A fekete rózsát, akik szeretnének elmerülni egy korszakban, érzelmekben és leírásokban. Akiket érdekel, milyen nyomot hagy a háború az emberekben, akik inkább lélektani mint kalandregényre vágynak. Akciódús, fordulatos cselekményre ne számítson az olvasó, itt máson van a hangsúly: a gondolatokon és az érzelmeken.

Pfeiffer Gábor: Lábnyomok a sárban

"Az ember, ahogy korosodik, egyre többet foglakozik a múlttal."

Pfeiffer Gábor könyve teljesen letaglózott. A második világháború idejétől a hetvenes évekig terjedő pár évtizeden vezet minket végig a háborús Magyarországon élő rokonai életén. Ettől a könyvtől mindent megkaptam, amit egy jó könyvtől kívánhat az ember: nevetést és könnyeket. Szívbemarkoló volt megtapasztalni, hogy a háború mit tett emberi sorsokkal. Annál inkább, mert amellett, hogy igaz történetek alapján készült a regény, a benne lévő számos régi fényképen látni is lehet a történet valódi szereplőit. Egészen különös érzés nézni egy kedves arcú férfit, akiről kiderül, hogy valójában iszákos és erőszakos volt, vagy egy asszonyt, akinek szinte egész élettörténetét végigkövetjük, és a képeken is látjuk először menyasszonyi ruhában, majd ősz hajjal otthonkában egy dédunokájával az ölében. Az író  elevenné varázsolta azokat az időket, melyek számomra eddig csupán dátumok és rideg tények voltak a történelemkönyvek lapjain.

A háború kegyetlensége, a sok halál, igazságtalanság és megaláztatás leírása mellett Pfeiffer a gyengéd érzelmek ábrázolásában is nagy tehetségnek bizonyul. Az a jelent, amiről a könyv a címét és a borítóján az illusztrációt is kapta, a könyv egyik – ha nem a legnagyobb – mélypontja. Úgy gondolom, hogy az író tökéletesen eltalálta a határt, hogy meddig érdemes elmenni a kegyetlenség megfestésében, ugyanakkor a szerelem, vágyódás megjelenítésében anélkül, hogy az érzelgőssé váljon. Feszegeti a határokat, és pont a szélsőségessége miatt annyira eleven ez a mű.

"Pedig hányszor látta csukott szemmel Teréz érett, telt idomait, ahogy lehullik róla a hálóing! Ennél szebbet el sem tudott képzelni. Messzebbre azonban sosem jutot­tak. Csak gondolatban lehettek egymáséi.
Georg attól a naptól kezdve perben és haragban állt az egész világgal. Úgy érezte nincs igazság a földön.
Nap mint nap úgy kellett tennie, mintha minden rend­ben lenne. Pedig dehogy volt. Persze anyja észrevette, valami nem stimmel a gyerek­kel. De hiába próbálta faggatni, Georg nem árulta el, mi bántja. A szikra lángot fogott, és már nem lehetett elol­tani."

Három összefüggő történetben ismerjük meg Georg, Rosa, Josef és családjuk életét a háború alatt és után. A rokoni szálak a történet vége felé egyre kuszábbak lettek, örültem volna egy családfának is a képek mellé. De azért minden követhető volt. Georg a "szomorú szemű magyar", remek műszaki érzékkel rendelkezik, szenvedélyesen szereti a fegyvereket, ugyanakkor a művészeteknek is hódol: verseket ír és harmonikán játszik. Csendes, kedves, jóravaló ember, aki a háborúban mégis kénytelen ölni. Érzékeny lélek, aki mindenhez, amivel foglalkozik, szenvedéllyel nyúl. Ezért olyan szimpatikus karakter, mert hibái ellenére elmondható, hogy mindenbe a szívét teszi.

"Tekintetük egy pillanatra összetalálkozott. Szeme borostyánként ejtette rabul Georg szembogarát. Szégyenlősen rámosolygott a fiúra. Talán csak az tudja igazán, mit jelent egy ilyen mosoly, akinek már nagyon régen volt része ebben a csodában. Tánya valami érdekeset, megmagyarázhatatlanul nyugtatót látott azokban a szomorú szemekben. Olyan érzése támadt, mintha megérkezett volna valahová, mintha otthon lenne. A félszeg fiú pedig rögtön tudta, a lány a veséjéig lát. Szavak nélkül értették egymást."

Rosa egy cserfes cselédlány, akit könnyű azonnal megkedvelni. Ugrándozik, táncol, énekel munka közben, imádja a gyerekeket, de kissé bugris. Az ő története élete nagy szerelmével kezdődik, majd az ő sorsát követjük a leghosszabb ideig a regényben. A háború az ő napjait is gyökerestül megváltoztatja, és sok-sok hosszú évnyi megpróbáltatásait kísérjük végig.

"Lassan telt a hét. Rosa már hétfőn be volt sózva, és egész héten szórakozottan látta el a rábízott munkákat. Kedden például az úr kávéjába cukor helyett sót rakott. Böhm még a bankban is prüszkölt. Szerdán a padlófé­nyezés volt soron.
– Jön-e velem, nadság shimmyt járni? Bizsereg a vé­rem, nem tud várni – énekelte megkergülve, miközben a lábára erősített kefékkel, táncolva vixelte a padlót."

"Hétkor nem bírta tovább. Anyja legnagyobb megle­petésére felkelt, és izgatottan járkált fel-alá a konyhában.
– Mi van veled, te gyerek? – kérdezte anyja, furcsáll­va a szokatlan viselkedést. – Máskor vasárnap a kilences misére is alig tudlak kiverni az ágyból. Főleg ha a szom­bati kártyaparti hosszabbra nyúlik a Wagner kocsmában. Most meg itt mászkálsz, mint zsidóban a fájdalom. Nem bánnám, ha hagynál nyugodtan főzni.
– Különös álmot láttam, édesanyám.
– Aztán mi volt olyan különös benne, hogy felébresz­tett ilyen korán?
– Hát, ha én azt elmesélném, bizony elpirulnánk mind a ketten – vigyorgott kobakjában még a délibábbal." 

Josef története a legrövidebb és a legboldogabb a három közül. Az előző két részben is feltűnik, ebben az utolsóban egy, a rokonainál tett látogató alatt ismerkedünk vele tovább, ahol szépen körbeér a történet.

"Így ismétli önmagát néhány száz évenként a történelem. Valahonnan elindulunk, aztán sok-sok harc árán, előbb-utóbb ugyanoda megérkezünk."

Ez a regény a szerelem és a háború regénye, mely megmutatja nekünk, hogyan vészelte túl vagy adta életét az egyszerű sváb ember a második világégésnek, mely elválasztott egymástól annyi testvért, anyát és apát a gyermekétől, szerelmes párokat, akiknek egy része sosem látta újra egymást. Ugyanakkor hosszú idő óta elvált barátok újbóli egymásra találásáról is olvashatunk a Lábnyomok a sárban című regényben. Megindító történet, amelyet mindenkinek el kellene olvasnia legalább egyszer életében. Köszönöm, Pfeiffer Gábor, hogy betekintést engedtél a családod múltjába, sokáig nem fogom elfelejteni ezt a lenyűgöző történetet.

"Kiosont a barakkból, a zsebéből papírt és tintaceruzát vett elő. Rágyújtott, meg­nyálazta a ceruza végét, és a holdfénynél, fagytól reszkető kézzel írni kezdett valamit. A betűk úgy folytak ki az irón hegyén, mint a megáradt folyó vize az ürgejárta gáton."