Ti írtátok: Pethő Kinga recenziója, Róbert Katalin – Keresd az igazit!

 

Róbert Katalin neve korábbról is ismerős volt számomra, mégis csak most jutottam el odáig, hogy el is olvassam egy írását. Ha magyar írókról beszélek, mindenképpen meg szeretem említeni, ha személyesen, emberként is kedvelem, és vele bizony ez a helyzet – jó szívvel álltam neki az egyik kevésbé ismert könyvének, a Keresd az igazit!-nak, mert a közösségi médiából ,,megismert” személyisége és a történeteiben boncolgatott témák után szinte biztos voltam benne, hogy nem fogok csalódni. Ez volt az első alkalom, hogy magyar szerző tollából olvastam fantasyt, így a Keresd az igazit! tényleg valódi vízválasztónak bizonyult számomra.

Beismerem, amikor tavaly levettem a Libri polcáról, elsősorban a borítója fogott meg. Kifejezetten szeretem a minimalista, mégis hangsúlyos dizájnt a borítókon, ez pedig maximálisan kielégítette minden igényemet. A fekete háttér előtt levő világos mandalaszerű motívum remekül megadja az alaphangulatát a könyvnek, mégsem vonta el a figyelmet a címről, ami sajnos sok más borító esetében beleveszik a mintákba.

Szeretnék figyelmeztetni minden olvasót, hogy a bejegyzés spoilereket tartalmazhat, ezért aki nem olvasta még a könyvet, és nem szeretne lelőni magának semmit, óvatosan olvassa! Köszönöm!

A borító mellett természetesen a történet volt a másik, ami levett a lábamról. A könyv kezdetén Milót ismerhetjük meg, akinek leendő olvasóként az lesz a feladata, hogy a Tír-sziget lakóit a kezükön levő jel alapján társpárokká nyilvánítsa, és hozzásegítse őket a valódi párjuk megismeréséhez. Ő maga olvasóként nem kötődhet, nem fogja megtalálni a párját, mindennek ellenére elégedett a munkájával és a jövendő életével. Mindeközben Biríd falujában Elina komoly csatát vív magával: el kell búcsúznia a szerelmétől, Kellántól, akivel ugyan gyerekkoruk óta szeretik egymást, de mivel a jelük ugyanazon a kezükön van, sosem léphetnek társkötésbe – az egykezes kötések kinyilvánítása ugyanis szigorúan tilos. Elina, miután egy olvasó közli vele, hogy megtalálták a párját, útnak indul egy messzi halászfaluba, de titkon nem adja fel a reményt, hogy egyszer viszontláthatja Kellánt. A párja megismerésekor ez a remény elhatározássá növi ki magát, a férfi ugyanis nem érez iránta kötődést, és miután az egyetlen barátja is elmegy a faluból, Elina úgy dönt, inkább elmenekül a szigetről, semmint így kelljen tovább élnie. A csónakja hajótörést szenved a tengeren, de egy titokzatos idegen, Deniel megmenti és elviszi arra a helyre, ahol Milo is él.

Milo eközben óriási bajba kerül: a mesteréről kiderül, hogy titkon megesketett egykezes párokat is, ezért halálra ítélik és kivégzik, Milót pedig az a veszély fenyegeti, hogy sose lehet mester. A fiú Elinában látja az egyetlen menekülőutat: úgy gondolja, ha hazavezet egy kesergőt, a többi mester látni fogja, hogy ő is alkalmas a köpenyükre, mert komolyan gondolja a hivatását. Az idő múlásával azonban válaszutak elé kényszerül, és el kell gondolkodnia, mi számára a fontosabb: a mesteri hivatása, vagy hogy segítse az egykezes párok boldogságát?

Ez a könyv annak ellenére, hogy viszonylag rövid, meglehetősen összetett. Olvasás közben ez egyáltalán nem tűnt fel, mert az események logikusan követik egymást, és – mint a fantasy könyvekben oly sokszor – nincs bevonva töméntelen mellékszál: itt csak a négyes van, és az erőfeszítéseik, hogy elfogadtassák az egykezes kötések jogosultságát. Maga a stílus is gördülékeny, az egyszerű mondatszerkezetek és a több rövid részre tagolt fejezetek megkönnyítik az olvasást, de ezzel együtt a leírások érzékletesek, a tírek hitrendszere részletesen ki van fejtve, a karakterek érzelmei pedig átélhetőek. Az írásmódhoz hasonlatosan a világ is nagyon érdekesen van felépítve, és ugyan én még életemben nem voltam úgy összezavarodva, mint az első harminc-negyven oldalon, egy idő után belesimultam ebbe a rendszerbe, és nekem is olyan természetessé vált, mint maguknak a szereplőknek. Itt mutatkozott meg előttem először Róbert Katalin zsenije, mert annak ellenére, hogy a világot szemernyire sem találtam szimpatikusnak, meg tudtam érteni a szereplők motivációit, és ha valami nem úgy sült el, ahogy akarták, velük együtt tudtam szomorkodni, mert megértettem és átláttam a társadalom felépítését.

Sajnos azonban – ahogy az rengeteg fantasyban lenni szokott – az érdekes világ mellett nem maradt nafta az érdekes karakterekre. Külön reménykedtem, hogy azért, mert kevesen lesznek, majd több idő jut mindegyikük kifejtésére, de sajnos ez nem valósult meg. Mind Milo, Elina, Deniel és Kellán megmaradtak a kalandregények tipikus szereplőinek a szintjén: ott volt a fiatal fiú, aki azt hiszi, érti az egészet, ott van a lány, aki túl jól érti az egészet, ott a rejtélyes, idegen földről érkezett lázadó, és ott van a fiú, aki… van. Na igen, Kellánról nem tudunk meg túl sok mindent, és ez valószínűleg az időhiány rovására írható. A történet nagy részében a szereplőink nem is találkoznak egymással, és ugyan ez elengedhetetlen volt a narratíva szempontjából, mégis nagyon sajnálatos, mert így az egymáshoz fűződő kapcsolatuk szinte egyáltalán nincs kibontva. Elina és Kellán szerelme többé-kevésbé átérezhető, de a fiút csak Elina elbeszéléséből ismerhetjük meg, azt nem igazán látjuk, hogy milyen is ő igazán. Deniel és Milo szerelme pedig egyszerűen elkapkodott. Addig, amíg a kapcsolatuk megmaradt egyszerű testi vonzalom szintjén, nagyon tetszettek, de amint bejöttek az érzelmek és a dráma a képbe, az egész dinamikájuk kisiklott. Nem tudjuk meg, miért szerettek egymásba, miért akarnak kitartani egymás mellett, és úgy egyáltalán mi az, ami miatt vonzódni kezdtek egymáshoz.

És itt jön egy hatalmas DE – mert annak ellenére, hogy a csapatdinamika elnagyolt, az egész bagázs végtelenül szórakoztató. Elina szimpatikus és kompetens női szereplő, amikor pedig visszament Kellánért a faluba, elfacsarodott a szívem, mert egyszerűen éreztem, hogy tényleg szereti ezt a fiút. Milo konfliktusai abszolút átélhetőek és elkeserítőek, és ki ne akarná együtt látni őket Deniellel? Nem hittem volna, hogy ez lehetséges, de egy maroknyi viszonylag klisés szereplő olyan feszültséget tudott összedobni, hogy legszívesebben a falhoz csaptam volna a könyvet olvasás közben.

Ez a feszültség pedig egyértelműen a szerelmi kapcsolatokon alapszik. Amikor belekezdtem, kicsit féltem, hogy ez is egy nyáltól csöpögő romantikus fantasy lesz, de hála az istennek a szerelem ,,filozófiájára” (meddig érdemes elmenni a szerelemért, micsoda erőt adhat, ha az embert szereti a társa, mikor tudjuk, hogy érdemes elengedni valakit) sokkal nagyobb hangsúly került, mint magára a szerelem kibontakozására. Újszerű és rettentő szimpatikus felfogás, sokkal több fantasy könyvbe kéne ez a fajta vonal.

És akkor ott van az egykezes kötések körüli vita.

Valószínűleg, ahogy ezt a kis összefoglalót elolvastátok, már ti is sejtitek, mire lesz ez az egész kihegyezve, és olvasás közben is eléggé kilógott a lóláb: ez a könyv egy az egyben az üzenetére épít. Ez egy remek köntösbe csomagolt, élvezetes tanmese a melegházasságok és úgy általában a meleg kapcsolatok létjogosultságáról és elfogadásáról.

De hát Elina és Kellán nem melegek! Most akkor hogy is van ez?

Igen, nem melegek, és pont ez benne a legjobb. Az ember, amikor olvassa, milyen nevetséges érveket sorakoztatnak fel a mesterek az egykezes kötések ellen, csak a fejét fogja, aztán egy kicsit belegondol, és ráébred, hogy ugyanezek a tévhitek köztünk is megvannak, csak éppen azért, mert a párok tagjai melegek, nem tűnnek ennyire nagy hülyeségnek. Példának okáért: a tírek szerint az egykezes párok gyermekei átkozottak lesznek örök életükre, mert a szüleik is azok. Nem ismerős ez valahonnan? Remekül kommunikált üzenet, talán az egyik legjobb, amit eddig LMBTQ-irodalom berkein belül olvastam.

És akkor itt a másik, sokkal, de sokkal fontosabb üzenet is, aminek az utóbbi idők történéseinek fényében még komolyabb jelentősége lett, mint eddig. Ehhez azonban figyelmeztetnem kell titeket egy spoilerre, ami ugyan, ha az ember ismerős az ,,ifjú világprobléma-megoldó” történetszálban, kikövetkeztethető, de azért csak óvatosan. Szóval, most, hogy alaposan felkészültetek, vágjunk is bele!

Tehát, Milo mesteréről ugyebár kiderül, hogy egykezes párokat szöktetett át a tenger túloldalán lévő szigetre, ahol az emberek jelöletlenül élik az életüket. A tírek hite szerint a Napéshold büntette meg őket, többek között az egykezes társkötések miatt. A történet szerint a Napéshold egy prófétának nyilatkoztatta ki az akaratát, miszerint nem lehet más elfogadott, csakis az a kötés, ami az ellentétes kezű jelöltek között van. Viszont az utazása során Milo rájön, hogy az egykezes kötésben élőket nem verte meg semmiféle átok, és mikor visszarohan a mesterekhez, hogy ezt a tudtukra hozza, kiderül, ők ezzel rég tisztában vannak – csak azért üldözik még mindig az egykezeseket, hogy valakit hibáztathassanak a szigeten megeső szerencsétlenségek miatt.

Most már ti is látjátok, igaz? Ez nem más, mint gyűlöletpropaganda.

Szinte felkiáltottam, mikor ez az üzenet is eljutott hozzám, mert atyavilág, mennyire fontos, hogy erről is beszéljünk! Főleg a mai Magyarországon, ahol a félelemkeltés és a gyűlöletkampány virágkorát éli, egy ilyen jól kommunikált üzenet kincset ér. Az írónő mesterien mutatta be Milo karakterén keresztül, mennyire káros lehet egy ilyen tagadáson alapuló rendszerben felnőni, de közben azt is, hogy nem lehetetlen ebből a helyzetből kitörni. Ha az ember kicsit körültekint a világban, beszél olyanokkal, akik ellen próbálták felhergelni, mérlegeli mindkét fél álláspontját, hamar rájön, hogy a tragédia talán mégsem olyan hatalmas, mint mondják. Csak gratulálni tudok ehhez a vonalhoz, nagyon erős, nagyon hasznos, a bemutatása pedig egyszerűen díjat érdemlő.

Summa summarum: ez egy kifejezetten izgalmas, fordulatos történet olyan értékekkel, amik a békés együttélés szempontjából elengedhetetlenek. Ha LMBTQ ember vagy, mindenképpen ajánlom ezt a könyvet, mert ugyan biztos, hogy fel fog húzni, jó érzés lesz látnod, ahogy a szereplők lassan meggondolják magukat – ha pedig nem vagy a közösség tagja, ez egy nagyon elgondolkodtató könyv lehet számodra. Egyszóval: ajánlom mindenkinek, mert biztos, hogy megtaláljátok benne a magatok gondolkodnivalóját.

Köszönöm, hogy elolvastátok!