Tormási Vyktória - Rólunk szólt

Rövid, mégis tartalmas, egyszerűnek tűnik, mégis a lelkemig hatolt. Ennél találóbb mondatnál jobbat ki sem tudnék találni, ha Tormási Vyktória - Rólunk szólt c. történetére gondolok. Az alig kétszáz oldalas regény szinte azonnal belopta magát a szívembe, amit később sikerült alaposan összetörni, végül egyberagasztani. 

Azt hiszem, nem árulok zsákbamacskát, ha azt mondom: Vyki engem a táncos résszel vett meg magának kilóra. Imádok táncolni, érezni a zene ritmusát, együtt lüktetni a dallammal, és nagyon meglepődtem, mennyire könnyed és élvezetes volt a regénynek az a része, ahol a főszereplők táncolnak. Kevés író tudja igazán átadni a zene, a mozdulatok, az érintések fontosságát, a Rólunk szóltban viszont teljes mértékben el tudtam engedni magam, együtt léptem Annával, éreztem azt, amit ő, és ez olyan nagyon jó volt.

Mindkét főszereplőt sikerült megkedvelnem, holott Ádámnak és Annának is volt egy-egy olyan lépése, amivel egyáltalán nem értettem egyet. Úgy érzem, Anna egy összetört lelkű, mégis erős karakter. Összetört a múltjában történt események miatt, és erős, mert nem adta fel. Ennek ellenére viszont nem nyitott, nem mindig látja a dolgok szép oldalát, és már szinte teljesen lemondott arról, hogy egy férfi képes lenne nőként ránéznie, vagy már annyira elszokott az ellenkező nem közeledésétől, hogy elfelejtette, hogyan kell bánni egy szép szóval, egy mosollyal, egy utalással és egy csábos mosollyal. Ádám karaktere tökéletesen rápasszol egy sármos, de szerény zenészre, nagyjából olyan a jelleme, mint a hazai kisebb előadóknak, akik még nem szálltak fel a csillagokig, hogy onnan nézzenek le a szegény, buta emberekre. Ugyanakkor - és lehet, más nem vette észre - szinte végig éreztem benne a dühöt. Eleinte nem értettem, miért, hogy csak úgy a világra haragszik, mint minden meg nem értett művész - auch, kinek nem inge... -, vagy konkrét oka van, csak még nem akarja elárulni nekem.

Nagyon tetszett még a kettejük közötti szópárbajt az elején, külön örültem, hogy nem kimondottan klisés jeleneteket olvastam, hanem érdekes fordulatokat, meglepő jeleneteket. Tetszett még az újságíró szobatárs, teljes mértékben magamra ismertem.

VISZONYLAG SPOILERES RÉSZ!!! Ez a könyv igazi hullámvasút volt számomra, amit a való életben sem szeretek. A felfelé ívelés szinte tökéletes volt, a szereplőkkel, a cselekménnyel együtt szárnyaltam, aztán puff le a mélybe, amitől még a szívem is belesajdult. Nem gondoltam volna, hogy az írónő ennyire jól csavarja a szálakat (akkor még nem olvastam a Szerethetetlent, nem volt viszonyítási alapom, így álmodni sem mertem volna, hogy ilyen vége lesz). De őszintén? Egyáltalán nem bánom. Elegem van a tökéletes boldogan éltünkből, s abból is, hogy mindenki imádja egymást és cukorszirup folyik még az égből is. Ez a történet egy ilyen végkifejlettel úgy tökéletes, ahogy van. Nem is azért, mert - sajnos - életszerű, és minden esély megvan arra, hogy egy nőnek ez legyen a veszte, hanem azért is, mert ,,benne volt a levegőben", hogy Anna és Ádám története nem szokványosan fog végződni. Mondhatom azt is, hogy a Rólunk szólt kellett már a magyar szórakoztató irodalomba, kellett azért, hogy egy kicsit visszarántson a földre. 

Ajánlom ezt a történetet mindazoknak, akik nem egy tipikus Hamupipőke történetet akarnak olvasni, akiknek hozzám hasonlóan elegük van a boldog befejezésből, és szeretnének egy kiadósat sírni. Vyki könyve nem tökéletes, megvannak a maga hibái, tisztelem és becsülöm, amiért ezt felvállalja. Ez az első befejezett regénye, amit ezelőtt tíz évvel írt, ennek ellenére nagyon kevés olyan ,,vakvágánynak számító" baki van a történetben, ami dramaturgilag nem állja meg a helyét. Éppen ezért gondolom úgy, hogy nagyon jó úton halad afelé, hogy a történetei ismertebbek legyenek akár a nagyobb olvasói berkekben is, hiszen van bennük potenciál, megérdemlik a figyelmet.

A könyv adatlapja