A Kárpát walzer ugyanis sok szereplőt mozgat, sok helyszínen, több idősíkon és több nézőpontból bomlik ki a cselekmény.
„– De mára sokkalta lényegesebbé vált, hogy rohanjunk – Kardocsát nem tudta kizökkenteni. – Hogy legyőzzük az időt, mindig és mindenhol. A gyorsaság, a sietség és a kapkodás lett a fontos, hogy minél előbb elérjük céljainkat, hogy napokat, órákat és perceket nyerjünk. A fejlődés, a modern kor technikája elveszi a valódi szépséget, megfoszt minket a részletek megfigyelésétől, az alaposságtól, az idő és a pénz egyre nagyobb úr lesz a földkerekségen.”
Vonattal elutazunk Fiumébe is, melynek leírása szintén nagyszerű. A hegyek között pöfékelő gőzvonat, a tenger és a kikötő képe, a szűk utcák és monumentális épületek lefestése fantasztikusan hat. Emellett a csapat ott-tartózkodása során megelevenedik a fiumei nép élet- és világszemlélete, ami remekül árnyalja a regényt. A fiumei nép se nem magyar, se nem osztrák, se nem olasz, ahogy a nyelve sem, hanem fiumei. Hangosak, őszinték, kedvesek, rajongással fordulnak minden felé. Körmöczi Zsuzsannának eleinte nagy nehézségeket okoz beilleszkedni, talán nem is sikerülne neki Drakvóch Kornél nélkül, aki jól ismeri a fiumeieket, és úgy szereti őket, valamint a fiumeiek is őt, mintha oda tartozna. Ebből a színes kavalkádból csatlakozik a csapathoz a két Rossi-testvér, a fiatal és bugris Tonin és Giovanni, akik nem beszélik a magyart.
Fiume mellett áll egy elhagyatott kis falu, Scebek, ami szintén mágikus események helyszíne, és több meglepő jelenet játszódik benne. Az első és talán legizgalmasabb, amikor Kiss-Zombory kapitány érkezik ide, aki ezúttal két elrabolt gyermeket keres. A falu teljesen kihalt, a házak üresen állnak, a szél sem lengedezik, és állatok sem neszeznek, teljes a nyomasztó csend és mozdulatlanság. Majd élőholtak kezdenek özönleni a sötétségből, ellepik az utcákat, és bekerítik a kapitányt, aki a templomba menekül. Úgy tűnik, itt kis ideig biztonságban van, mert a holtak képtelenek átlépni a küszöböt, megszentelt területre nem mehetnek. Azonban a templomban már meghúzta magát valaki. A kapitány pedig nem időzhet sokáig, hiszen két gyermek élete múlhat rajta, hogy minél előbb megtalálja őket.
A regény egy-két karakterének háttértörténetét részletesen megismerjük egy-egy fejezetben. Ezekben a részekben egészen különböző helyszíneken vagyunk, például Pressbourgban vagy a Lengyel és Cseh Királyság területein.
A karakterek mind jól kidolgozott, érdekes személyiséggel és háttértörténettel rendelkeznek, emiatt nagyon szerethetőek, egyúttal felejthetetlenek is. Körmöczi Zsuzsanna az erényes vidéki nevelőnő szilárd erkölcseit és szigorú neveltetését megrengető földöntúli kalandokba keveredik.
„Kint továbbra is vad dulakodás hangjai hallatszottak, egy nagyobb valami hangos döndüléssel az ajtajuknak csapódott. Zsuzsanna összeszedte minden bátorságát, keresztet vetett, életét Istennek ajánlotta és az ablakhoz lépett, hogy mászni kezdjen.”
Kiss-Zombory Arnót huszárkapitány a becsületét és minden érzését veszíti el, amikor párbajra kényszerül szerelmének bátyjával, valamint egy titkos katonai küldetésen elveszti legjobb barátját és minden emberét, majd dezertőrként a bujdosást választja.
„- Valóban? – lepődött meg a nő. – Azt gondoltam, hogy maguknak mindenre kész válaszaik vannak, a váratlan helyzetekre is.
– Ne gondolja. Mi mindnyájan rögtönzünk, és reménykedünk abban, hogy jól döntöttünk. De erre mindig csak később kapjuk meg a választ.”
Drakvóch Kornél az egyik kedvenc karakterem, a habókos, humoros beszédű egykori útonálló haramia, aki postakocsi-kísérőnek áll, és a jó útra igyekszik térni. Iwo Wieslaw a másik kedvencem, a mindig vidám és pozitív, büszke lengyel, aki legtöbbre az élet szeretetét tartja, talán pont azért, mert korábban ő is mindenét elveszítette.
„Körmöczi kisasszony bosszúsan nézett rá, azután fáradtan legyintett, most nem volt ereje a riposztra, elvette a férfitől a fegyvert, amelyet a lábára szíjazva csempészett be.
– Velem együtt hurcolták ide, a sorstársam, és félek, hogy bajban van. Maguk mehetnek, ha félnek, de én biztosan nem fogom magára hagyni.
Iwónak más sem kellett, minthogy a kisasszony gyávának titulálja.
– Én félni? – sértődötten felszisszent. – Én lengyel vagyok, féljen az, aki az utamba kerül! – azzal kilépett a szobából.”
Itt van még a titokzatos, kedves és segítőkész nemes, akit egy ideig a Garabonciás álnéven követünk, majd egész hamar megismerkedünk valódi személyével és titkaival, melyek szoros összefüggésben állnak a történetben szereplő természetfelettivel. Ő fogadja maga mellé a társadalom kitaszítottjait, azaz ebben az esetben Kiss-Zombory Arnótot, Drakvóch Kornélt és Iwo Wieslawot, akikben elég bátorságot lát az előttük álló rendkívül nehéz és veszélyes feladat elvégzéséhez, a gonosz megállításához.
„Tudja, kisasszony, mindig bebizonyosodik, hogy legnagyobb ellenségünk a tudatlanság, a nemtörődömség, a babona és a félelem. Amit nem ismerünk, azt eltorzítjuk és mindenféle szörnyű dolgot képzelünk mögéje.”
A gonosz oldalán áll Rudner Edmond, a csúnya ábrázatú, erkölcstelen, erőszakos, ugyanakkor olykor buta és gyáva gazdag iparmágnás. Vele karöltve Szadlonczay-Szomolán Antónia, a kápráztatóan gyönyörű, ugyanakkor hasonlóan erkölcstelen, viszont agyafúrt és igen gazdag grófnő. Mindkettejük gyermek- vagy fiatalkora tartogatott olyan eseményeket, melyek örökre megváltoztatták őket, és emiatt a gyűlöletnél vagy a bosszúnál már nem látnak tovább. Antóniáról a könyv végére egészen elképesztő dolgok derülnek ki.
Nagyon tetszett, hogy a regény természetfeletti vonulata az ősmagyar mitológiából építkezik. Táltosok csak említés szintjén vannak jelen, de a Lúdvérc lénye és Tündérország nagyon is megelevenedik. A könyv egy olyan képpel indít, melyben a Lúdvérc megjelenik. Ez az első fejezet azonnal beszippantja az olvasót, remekül megírt, thrillerhangulatú bevezető az eseményekhez. Egészen a könyv végégig azt hittem, hogy ennek a fejezetnek csupán ez a szerepe, de még a vége előtt néhány hatalmas titokra fény derül, és a fejezet új értelmet nyer, nagyon is fontossá válnak a részletei. Ezután sokáig nem találkozunk mágiával és természetfölötti dolgokkal, majd egyszer-egyszer megjelennek a regényben, és borzasztóan izgalmas jeleneteket szülnek, míg az utolsó körülbelül 50 oldalon rengeteg varázslatot kap az olvasó.
A történet nagyvonalakban arról szól, hogy a Lúdvérc a Földre lépett, hogy előkészítse az utat a legfőbb gonosznak, a Marchochiasnak, aki elpusztítaná az egész emberiséget. És mi követjük, ahogy a Monarchia legkülönbözőbb helyszíneiről származó karakterek életútjai keresztezik egymást, barátokká és szövetségesekké válnak a gonosz ellen, hogy a Garabonciás vezetésével megállítsák a Lúdvércet, megelőzzék, hogy a Pokol légiói a Földre szálljanak. A történet során mindannyiuknak nagy áldozatokat kell hozniuk, és sok mindent el kell veszíteniük, mert a gonosz nem ismer kegyelmet.
Hibákat szinte alig tudok mondani, azok is elég aprók. Például a vesszőhasználat sok helyen hibás, és néhány elütés, helyesírási hiba is maradt a szövegben. A párbeszédeket néha túl hosszúnak és ismétlőnek éreztem, illetve néha a narráció is el-elcsúszott, a szöveg hirtelen váltott egy másmilyenre. Utóbbit a nem elég szemfüles olvasó észre sem veszi. Ezek azonban nem vonnak le az élvezeti értékéből, a Kárpát walzer az egyik kedvencem lett, alig várom, hogy megjelenjen a folytatás.
Olyanoknak ajánlom, akik szeretik a hosszabb, összetett könyveket sok mondanivalóval, a gyönyörű leírásokat, a magyar közegben játszódó történeteket vagy a történelmi regényeket egy kis mágiával megfűszerezve. A regényben a Kárpátok ölén járjuk a bánat, veszteség, titkok, bosszú és remény bűvkörében az események egyre gyorsuló walzerét.
Végezetül néhány kedvenc idézetemet is szeretném megosztani veletek.
„Miként értékelhetnénk a jót a rossz nélkül? Nincs-e szükség arra is, hogy viszonyíthassunk, felmérhessük a döntéseink következményeit a további életünkre. Szükségünk van a gonoszra, hogy tudjuk és akarjuk a jót. Nélküle képtelenek lennénk a tájékozódásra. Most bizonyosan megbotránkoztatom, de az én véleményem az, hogy a mi világunknak épp annyira kell a rossz, a szenvedés és a fájdalom, mint a jóság és a boldogság.”
„Az üresen kongó házak, az ablakok és az ajtók, elnagyolt, merengő arcoknak tűntek, és az álmukból ébredő épületek úgy bámultak álmos, nagy szemeikkel Arnótra, mintha ismernék minden sötét titkát, amelyeket mélyen magába zárva őrzött.”
„Körmöczi Zsuzsannának ekkor a nők legősibb és legtitkosabb reakciója sietett a segítségére, amelyet ugyan sehol nem tanítanak, de az élet ösztönszerűen felvértezi vele ezeket a finom teremtéseket. Halkan felsóhajtott, homlokához kapott, és eszméletét vesztve elalélt.”
„– Daróc még mindig nem tért vissza! – Arnót ideges arcot vágott. – Valami történhetett, érzem. Réd-Allmáry gróf emberei két órája jöttek meg Fiuméből, és már Torday gróf is távozott a birtokról.
– Te nem szoktál aludni? – Iwo nyúzottan kapaszkodott a kilincsbe. – Tudod? Dunyha, ágy és vízszintes helyzet... legelszántabb hódolói a nap nyugvása és felkelése között űzik. A Jászságban vagy hol ismeretlen ez a fajta úri passzió?”
