Pfeiffer Gábor: Lábnyomok a sárban

"Az ember, ahogy korosodik, egyre többet foglakozik a múlttal."

Pfeiffer Gábor könyve teljesen letaglózott. A második világháború idejétől a hetvenes évekig terjedő pár évtizeden vezet minket végig a háborús Magyarországon élő rokonai életén. Ettől a könyvtől mindent megkaptam, amit egy jó könyvtől kívánhat az ember: nevetést és könnyeket. Szívbemarkoló volt megtapasztalni, hogy a háború mit tett emberi sorsokkal. Annál inkább, mert amellett, hogy igaz történetek alapján készült a regény, a benne lévő számos régi fényképen látni is lehet a történet valódi szereplőit. Egészen különös érzés nézni egy kedves arcú férfit, akiről kiderül, hogy valójában iszákos és erőszakos volt, vagy egy asszonyt, akinek szinte egész élettörténetét végigkövetjük, és a képeken is látjuk először menyasszonyi ruhában, majd ősz hajjal otthonkában egy dédunokájával az ölében. Az író  elevenné varázsolta azokat az időket, melyek számomra eddig csupán dátumok és rideg tények voltak a történelemkönyvek lapjain.

A háború kegyetlensége, a sok halál, igazságtalanság és megaláztatás leírása mellett Pfeiffer a gyengéd érzelmek ábrázolásában is nagy tehetségnek bizonyul. Az a jelent, amiről a könyv a címét és a borítóján az illusztrációt is kapta, a könyv egyik – ha nem a legnagyobb – mélypontja. Úgy gondolom, hogy az író tökéletesen eltalálta a határt, hogy meddig érdemes elmenni a kegyetlenség megfestésében, ugyanakkor a szerelem, vágyódás megjelenítésében anélkül, hogy az érzelgőssé váljon. Feszegeti a határokat, és pont a szélsőségessége miatt annyira eleven ez a mű.

"Pedig hányszor látta csukott szemmel Teréz érett, telt idomait, ahogy lehullik róla a hálóing! Ennél szebbet el sem tudott képzelni. Messzebbre azonban sosem jutot­tak. Csak gondolatban lehettek egymáséi.
Georg attól a naptól kezdve perben és haragban állt az egész világgal. Úgy érezte nincs igazság a földön.
Nap mint nap úgy kellett tennie, mintha minden rend­ben lenne. Pedig dehogy volt. Persze anyja észrevette, valami nem stimmel a gyerek­kel. De hiába próbálta faggatni, Georg nem árulta el, mi bántja. A szikra lángot fogott, és már nem lehetett elol­tani."

Három összefüggő történetben ismerjük meg Georg, Rosa, Josef és családjuk életét a háború alatt és után. A rokoni szálak a történet vége felé egyre kuszábbak lettek, örültem volna egy családfának is a képek mellé. De azért minden követhető volt. Georg a "szomorú szemű magyar", remek műszaki érzékkel rendelkezik, szenvedélyesen szereti a fegyvereket, ugyanakkor a művészeteknek is hódol: verseket ír és harmonikán játszik. Csendes, kedves, jóravaló ember, aki a háborúban mégis kénytelen ölni. Érzékeny lélek, aki mindenhez, amivel foglalkozik, szenvedéllyel nyúl. Ezért olyan szimpatikus karakter, mert hibái ellenére elmondható, hogy mindenbe a szívét teszi.

"Tekintetük egy pillanatra összetalálkozott. Szeme borostyánként ejtette rabul Georg szembogarát. Szégyenlősen rámosolygott a fiúra. Talán csak az tudja igazán, mit jelent egy ilyen mosoly, akinek már nagyon régen volt része ebben a csodában. Tánya valami érdekeset, megmagyarázhatatlanul nyugtatót látott azokban a szomorú szemekben. Olyan érzése támadt, mintha megérkezett volna valahová, mintha otthon lenne. A félszeg fiú pedig rögtön tudta, a lány a veséjéig lát. Szavak nélkül értették egymást."

Rosa egy cserfes cselédlány, akit könnyű azonnal megkedvelni. Ugrándozik, táncol, énekel munka közben, imádja a gyerekeket, de kissé bugris. Az ő története élete nagy szerelmével kezdődik, majd az ő sorsát követjük a leghosszabb ideig a regényben. A háború az ő napjait is gyökerestül megváltoztatja, és sok-sok hosszú évnyi megpróbáltatásait kísérjük végig.

"Lassan telt a hét. Rosa már hétfőn be volt sózva, és egész héten szórakozottan látta el a rábízott munkákat. Kedden például az úr kávéjába cukor helyett sót rakott. Böhm még a bankban is prüszkölt. Szerdán a padlófé­nyezés volt soron.
– Jön-e velem, nadság shimmyt járni? Bizsereg a vé­rem, nem tud várni – énekelte megkergülve, miközben a lábára erősített kefékkel, táncolva vixelte a padlót."

"Hétkor nem bírta tovább. Anyja legnagyobb megle­petésére felkelt, és izgatottan járkált fel-alá a konyhában.
– Mi van veled, te gyerek? – kérdezte anyja, furcsáll­va a szokatlan viselkedést. – Máskor vasárnap a kilences misére is alig tudlak kiverni az ágyból. Főleg ha a szom­bati kártyaparti hosszabbra nyúlik a Wagner kocsmában. Most meg itt mászkálsz, mint zsidóban a fájdalom. Nem bánnám, ha hagynál nyugodtan főzni.
– Különös álmot láttam, édesanyám.
– Aztán mi volt olyan különös benne, hogy felébresz­tett ilyen korán?
– Hát, ha én azt elmesélném, bizony elpirulnánk mind a ketten – vigyorgott kobakjában még a délibábbal." 

Josef története a legrövidebb és a legboldogabb a három közül. Az előző két részben is feltűnik, ebben az utolsóban egy, a rokonainál tett látogató alatt ismerkedünk vele tovább, ahol szépen körbeér a történet.

"Így ismétli önmagát néhány száz évenként a történelem. Valahonnan elindulunk, aztán sok-sok harc árán, előbb-utóbb ugyanoda megérkezünk."

Ez a regény a szerelem és a háború regénye, mely megmutatja nekünk, hogyan vészelte túl vagy adta életét az egyszerű sváb ember a második világégésnek, mely elválasztott egymástól annyi testvért, anyát és apát a gyermekétől, szerelmes párokat, akiknek egy része sosem látta újra egymást. Ugyanakkor hosszú idő óta elvált barátok újbóli egymásra találásáról is olvashatunk a Lábnyomok a sárban című regényben. Megindító történet, amelyet mindenkinek el kellene olvasnia legalább egyszer életében. Köszönöm, Pfeiffer Gábor, hogy betekintést engedtél a családod múltjába, sokáig nem fogom elfelejteni ezt a lenyűgöző történetet.

"Kiosont a barakkból, a zsebéből papírt és tintaceruzát vett elő. Rágyújtott, meg­nyálazta a ceruza végét, és a holdfénynél, fagytól reszkető kézzel írni kezdett valamit. A betűk úgy folytak ki az irón hegyén, mint a megáradt folyó vize az ürgejárta gáton."