" Az lenne a legjobb, ha ez a könyv létre se jött volna, hiszen rengeteg ember szenvedése és nehéz sorsa íródott meg benne" - kezdi a szerző köszönetnyilvánítását ezzel a mondattal, amivel teljesen egyet értek, és úgy gondoltam én is ezzel kezdeném. Bárcsak soha nem kellett volna megíródnia ennek a sztorinak, bárcsak egy fikció lenne, bárcsak eszünkbe sem jutna hasonló. De nemcsak hogy eszünkbe jut, de vannak olyan emberek akik mindezt átélik, emlékeikben élnek, vagy a mindennapjaik része az ebben a könyvben leírt borzalmak.
"A 70-es évek Afganisztánja olyan változásokon megy át, amely elől az Alizada család sem bújhat el.
Az olvasó, a könyv első felében egy család-, a másodikban pedig egy kalandregényt kap, gyönyörű leírásokkal. Három generáción átívelő vándorlásról szerzünk tudomást. A költözésnek pedig mindig oka van. Hamid elindulásának indoka saját szemével tekintve gazdasági, mert egy barátja jobb életet ígér neki Iránban. Előtte azonban megismerhetjük ősei életét, akik a forradalmak, háborúk elől vándoroltak, és főhősünk kvettai léte is a mindennapos terrorról szól.
Van-e lehetőség maradni ott, ahol a mollah azt terjeszti: „aki megöl akár csak egy hazarát is, megváltotta a jegyét a mennyországba”? A regényből megtudhatják a választ. Az emberöltőként történő helyváltoztatást a kényszer mellett a bizalom mozgatja: „fájdalom nélkül kilépni a múltból csak úgy lehet, ha a jövő boldogságot ígér.”
Nehéz megszólalni egy ilyen regény olvasása után, pláne azok után, hogy tudom, igaz történeten alapszik. Hamid életét papírra vetni, bátor, lelket tépő, de úgy gondolom nagyszerű ötlet volt a szerző részéről, olyan ami egy nélkülözhetetlen kötetet hozott létre. Sok előítélettel élünk ebben a világban, Hamid pedig sok hirtelen haragból jött gondolatot el tud csitítani szemléletével, gondolataival és élettörténetével. Nekem mindig is az volt a véleményem hogy sem vallás, sem életkörülmény, sem nemi identitás alapján nem szabad megítélni egy embert, egy népcsoportot vagy bárkit ezen a világon. Véleményem szerin nem egy vallás vagy egy hova tartozás tesz rossz emberré valakit. Csak emberek vannak, személyiségek, akarat és remény. Remény egy jobb életre, egy szebb jövőre. Hamid remélt és tett is azért, hogy az élete olyan legyen amit megálmodott magának, nem kímélve saját testi épségét sem. Hihetetlen amin ez a fiú, és hozzá hasonló társai átélnek, azért mert ők menekülnek egy pokolból, ami embertelen körülményeket alakít nekik.
Félünk? Hát persze. Bizalmatlanok vagyunk? Az ember sajátja ez az érzés. De szívünket nem zárhatjuk be a Hamidhoz hasonló jó emberek előtt, azért mert vannak rossz emberek a világban. Nem büntethetünk egy jó embert, a sok rossz ember miatt.
A könyv két részre van osztva. Az első részben az Alizada család története, hogyan küzdöttek a háborúval, és hogyan próbálkoztak a túléléssel egy élhetetlen világban. Az utolsó oldalakat zakatoló szívvel, rettegve olvastam. Egyszerűen annyira sokkolt ami ott történt, főleg az igazság tartalma miatt, hogy utána félre is kellett tennem a könyvet egy kis időre. Meg kellett emésztenem az olvasottakat, hogy újra bele vethessem magam.
A második részben már Hamid meséli életét, és szökésének történetét a pokolból.
Hamid, és sok hozzá hasonló fiatal, már gyerekként megtapasztalta milyen is rettegésben élni, sőt ez a mindennapjaik részévé válik. Milyen minden pillanatban a halállal nézni farkas szemet, rettegni egy szerettünk elvesztéséért. Félve haza indulni, akár az úton történt borzalmak látványától, akár attól hogy haza érve olyan híreket kapunk melyet a lelkünk képtelen feldolgozni. Gyerekek, anyák és apák százai választják inkább a bizonytalant és az ismeretlent, hiszen az ahol élnek csak egy dolog biztos igazán, a borzalmas halál.
Csak reménykedni tudok, hogy egyszer az emberiség békére lel, és a jó emberek megkapják azt a nyugalmat amit megérdemelnek. Addig pedig kedves Hamid és a hozzá hasonló bátrak, kitartásotok példa értékű, és őszintén kívánom nektek a békét, és hogy el tudjátok csitítani a lelketekben dúló háborút. Higgyétek el, ha jó emberek vagytok, azt vissza kapjátok az élettől.
Németh Krisztina egy olyan könyvet hozott össze, melyet kötelező olvasmánnyá tennék, akár már a középiskolában. Sok szemléletet megváltoztatna a fiatalokban, és talán egy sokkal elfogadóbb társadalom nőné ki magát.
Persze, most elkezdhetünk dobálózni a rosszal, ellenpéldákkal és minden egyébbel mely az ellen szól, hogy az emberek kedvesen és befogadóan viszonyuljanak a másikhoz. Szélsőségek mindig vannak és lesznek is. De ha nyitott szemmel és szívvel járunk a világban észre vehetjük benne azokat az embereket akik csak egy kis segítséget kérnek, akik hálásak minden lehetőségért, és akiknek a múltjuk melyet a hátukon cipelnek, billogként zakatol már mindenhol, de ezt a nehéz terhet nem ők pakolták oda, és cipelniük is nehéz.
Egy kegyetlen világban, csak az ember kegyelmessége hozhat változást, és fordíthatja békére a háborgó lelkeket. Lehet, hogy veled indul el egy jobb élet lavinája. Tegyél érte.
" ... a lelket nem lehet csak röptetni, magasságokba emelni.
Néha olyan mélységekbe is le kell húzni, ahol az ember meglátja önmagát, a hibáit,
a gyarlóságát, hogy megértse mindazt,
ami belül nyomja és szorítja; aztán pedig újult erővel tudjon a magasba szállni."
Szavakkal nehéz kifejeznem ennek a könyvnek a mélységét és mondani valóját. Így hát csak egy tanácsom van mindenkinek: olvasd el, nyisd ki a szíved, éld meg, és aztán értsd meg mit üzen.
Elmondhatatlanul hálás vagyok a szerzőnek a lehetőségért. Sokat adott ez a könyv, és hiszem hogy mindenki így fog vélekedni, aki elolvassa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése