Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió

A borítóról:

Őszinte leszek. Idén márciusban a borítókra és a fülszövegekre alapozva jó néhány meglepetés ért a könyveket olvasván. Míg a Vivecát látva egy "light"-osabb olvasmányra, a Mágusnál pont fordítva történt, egy jócskán komolyabb-"nehezebb" storyra számítottam.

Bár nagyon bejön ez a borító, viszont valahogy nekem ehhez a történethez túl komoly.

És akkor nézzük is azt a történetet...

Nekem ez ARANYOS volt.

Egy mágus "papa" egy "balszerencse" folytán elkezdi belevonni az unokáját (Lisát) eme "tudományba", de mivel a szülők "humbuknak" tartják, és nem nézik jó szemmel, így önmegtartóztatást tanusít, és eldönti, hogy nem fogja képezni.

No de az unoka nyilván ezt nem hagyja annyiban, ahogy a "sors" sem, hisz' a kiscsaj útjába sodor egy másik, méghozzá egy sötét mágust, aki nyilván nem kevés hátsószándéktól vezérelve tanítványául fogadja.

Ahhoz, hogy Lisát "visszaszerezzék", a fehér mágusunknak és a lányának el kell fogadniuk a sorsukat - hogy bizony, ahogy Lisának, úgy az anyjának is ki kell tanulnia eme tudományt.

És többet magáról a történetről nem akarok elárulni, mert nehogy ne legyen miért elolvasni.

Inkább a "filozófiájáról" ejtenék pár szót, mivel... volt egy időszakom, mikor picit mélyebben ismerkedtem az ezotériával, és ezáltal egyáltalán nem voltak idegenek az ebbe a könyvbe rejtett "elméletek".

Szó van itt pl.

-a vonzás törvényéről

-a gondolat teremtő erejéről

-csakrákról

-auráról

-kristályokról, stb...

De igazából Soldier mindegyikről kb csak érintőlegesen ír, azaz egyáltalán nem próbálja senki torkán leerőltetni az efféle "hitvilágot-világnézetet".

Mindenesetre én az eddigi tapasztalataim és rálátásom végett talán, hogy teljesen nyitottan és érdeklődve követtem eme gondolatait. Mert... már csak a mindennapjaimból kifolyólag is úgy vélem, hogy nem 1-ben van ráció, és igenis működőképesek lehetnek, főleg, ha valaki tudatosan alkalmazza őket (lehet, hogy eme soraim által most néhányotoknál kivertem a biztosítékot, és talán még el is ítéltek, és nem is várom el, hogy ne higgyetek bolondnak, szívetek joga, hogy mit hisztek/képzeltek, az legyen a ti bajotok...)

Hozok fel egy-két példát szemléltetés gyanánt.

A gondolat teremtő ereje:

Ha pl késésben vagyok valahonnan (sajna előfordul...), tök jó, ha a kocsiba szállva eszembe jut és megfogalmazódik bennem az "univerzum felé" a kérés: "csak legyenek tiszták az utak, tököljenek máshol a mazsolák, pucoljanak el előlem, hadd tudjak haladni rendesen!" - és ha hiszitek, ha nem, ilyenkor tényleg úgy adódik, hogy minden nyugdíjas teknősbéka PONT mielőtt lassítanom kéne, félreáll, lekanyarodik, stb...

Ha esetleg kérem, és mégsem így alakulna, hanem ott tobzódik egy egész birkanyáj egy kamion seggébe, mikor haladni akarnék - épp attól óv meg az "univerzum", hogy bemérjenek, mert PONT azon a szakaszon ácsorognak a zsandárok...

A gondolat teremtő ereje/a vonzás törvénye:

A fotómhoz kellékül vett koponyát (ami amúgy jócskán eltér a történetben írottól) igencsak az utolsó pillanatban rendeltem, mert mikor kitaláltam, hogy egy ilyet szeretnék ehhez a fotóhoz, utána több napra el is felejtkeztem róla. Aztán...mit ad Isten, egyszer csak megjelent egy amazonos hirdetés/reklám a facebookomon róla, így azonnal meg is rendeltem. Úgy, hogy sanszos volt, hogy nem fog megérkezni még márciusban a fotózásra (pedig a könyv NewLine-sága végett még nagyon márciusba akartam, és úgy gondoltam, ha már lesz egy fényképészem "kéznél", akkor vele...). Valamikor április végére volt datálva a várható érkezése, de úgy éreztem, nem véletlen dobta az éter elém, úgyhogy próbáljuk meg! És a rendelésre rá 2 napra már meg is érkezett.

Szóval ilyenek...

Nem, nem hiszem, hogy a vízből bort tudok varázsolni (pedig milyen jó biznisz lenne), és abban sem reménykedek, hogy valaha levitálni fogok. De pl nem egyszer elég volt csak kérnem valamit az "égiektől", és teljesült, amire szükségem volt. Ha pedig nem, úgy voltam vele, hogy annak is megvolt az oka. Persze sikereim nagy részét magamnak köszönhetem, nem csak a levegőbe beszélve vártam a sültgalambot a számba, de határozottan úgy vélem, hogy lehet ezekben a dolgokban valami, és hébe-hóba segítségemül szolgáltak/szolgálnak.

A mágusunk által az írónk e könyvben ilyesmikre "tanítja" az olvasóit is, már aki nyitott rá. Méghozzá egy könnyed, aranyos, és érdekes stílusban.

Amúgy nem mondanám, hogy ezeket a dolgokat tudatosan "alkalmazom", csak... mivel már hallottam róluk, akadnak helyzetek, amikor jönnek maguktól. Úgyhogy azé' még ne nézzetek totál dilinyósnak...

Számomra picit nosztalgikus, szívet melengető, és egy nagyon aranyos történetet olvashattam J.Soldiertől, amit ezúton szeretnék is nagyon megköszönni! És... ha jól sejtem, ennek a könyvnek íródhat egy "komolyabb" folytatása is, aminek lehetőségével őszintén remélem, hogy élni fog!

Csodaszép napot/estét, jó egészséget és sok boldogságot kívánok mindannyiotoknak!

Sue J. Hopeheart: Vérből születve 1. - A gyönyörű teremtmény

Sue J. Hopeheart, eredeti nevén Müller Zsuzsanna idén nyáron megjelenő regényét, A gyönyörű teremtményt volt szerencsém előolvasni. A Vérből születve trilógia első része egy tizennyolc éven fölülieknek szánt korhatáros erotikus misztikus thriller. Erős idegzetűeknek ajánlott, illetve azoknak az olvasóknak, akik kedvelik a kendőzetlen erotikát.

A könyv olyan súlyos problémákat boncolgat, mint a nemi erőszak, a bántalmazás, a felelősség saját tetteinkért és az újrakezdés lehetősége. Mivel trilógiáról beszélünk, és a cselekmény lassú folyású, én úgy gondolom, ezzel a kezdő regénnyel még csak a történet felszínét kapargatjuk, az első rész önmagában nem elegendő ahhoz, hogy megértsük, mi zajlott eddig, és nem vonhatunk még le egy átfogó következtetést.

„Agya egyszerűen képtelen volt befogadni, hogy ami körülvette az elmúlt pár órában, kicsit is lehet valóság. Nem derülhet ki a világról, hogy a rohadék máz mégsem egy szürke semmit takar! Vagy a felszín alatt tényleg létezik egy rejtegetni való entitás?”

Olyanoknak ajánlom olvasásra, akik szeretik az érzékletes leírásokkal telített regényeket, amelyek nem annyira cselekményesek, inkább sejtetnek, egyre csak növelik a feszültséget, nem oldják fel a rejtélyeket/misztikumot, épp csak megmutatják. Dramaturgiailag pont ezért nehéz beszélni erről a regényről, mert úgy érzem, nem annyira a cselekmény következetessége, hanem inkább az érzelmi ív tartja össze. Lassan ismerkedünk meg a szereplőkkel, feszültséget keltő jelenetekben követjük Hedda misztikus-erotikus-bántalmazó liezonjait, furcsa álmait, majd a karakterek összeverődnek, szorosabbra fonódnak köztük a szálak, és közösen igyekszenek feltárni Hedda megmagyarázhatatlan élményeinek okát.

Hedda kívülről maga a tökéletesség: gyönyörű bőr, lángolóan vörös hajzuhatag, igéző türkizkék szem, tökéletes alak. Ennek mondjuk természetfeletti okai vannak, hiszen, ahogy a címben is szerepel, ő valójában egy „gyönyörű teremtmény”.

Luna nagyon szimpatikus karakter. Egy fiatal lány sok-sok fülbevalóval, orrpiercinggel, barna hajjal és mogyoróbarna szemekkel. Kelta-wicca vallású, hatalmas családba született, és pajkos, vidám, vicces személyisége mellett azért is különleges, mert „boszorkány”, azaz bizonyos képességekkel rendelkezik. A családja kastélyának, az ünnepeiknek, bulijaiknak leírása borzasztóan hangulatos, és a misztikum, ami körbelengi a mélyen vallásos családot, és magát Lunát is, magával ragadja az olvasót.

„Amikor Luna a virágokra emelte a tekintetét, alig hitte el, amit lát. A színek ezerszer élénkebbnek tűntek, valósággal vibráltak. Az illatok szemmel láthatóam örvénylettek a levegőben, mint amikor sűrű szörpöt öntenek a kristálytiszta vízbe. Elámulva nyúlt a csigák felé. Ősi kapcsolatot érzett a növények, a fák körül mászkáló kisebb lények és állatok, valamint a saját szelleme között. Pár pillanatig hagyta, hogy a lelke legmélyéig hatoljon ez a tökéletesség, ez a szavakkal ki nem fejezhető harmónia, amit a föld sugárzott magából. ”

Az összes szereplő személyisége kimunkált, árnyalt, és figyelemfelkeltő, ami által szerethetővé válnak a kívülről megközelíthetetlennek tűnő (tökéletesített) karakterek. Hedda sokszor meghasonlik önmagával, de folyton épül a történet előrehaladtával, és egyre erősebbé válik érzelmileg.

„– Nem sokkal korábban folyton szétcsúsztam és sírtam – mondta Hedda, könnyeivel küszködve. – Ma már meg sem kottyan egy kis világvége.”

Meliton karaktere is a fejlődésre épül, ez többször kimondásra is kerül: lelketlen erőszakolóból gyengéd, védelmező, szerelmes férfivé érik, és a haverjaival való kapcsolatát tudatos munkával barátsággá mélyíti.

„– Hol van a hév, Meliton! – Csapott az asztalra. – Korábban nagyobb lánggal égtél a nőkért.
És mindet el is emésztettem… ”

Zuriel szoknyapecér srác, akiről kiderül, hogy benne is lapulnak gyengéd érzelmek, sőt, valójában hősszerelmes típus, aki Melitonnal egyetemben igyekszik rendbe tenni az életét (bár neki nem kell olyan messziről indulnia).

„Mostanában egyre éberebben pásztázta a tömeget, mintha tudná, hogy hamarosan felbukkan… valaki. Felbukkan, hogy aztán magához vonzza, mint a gravitáció, és úgy keringjen körülötte, mintha maga lenne a Föld, ami körül mozog.”

Karion személyiségébe ebben a könyvben nem nagyon látunk bele. Ő itt még az értetlen, lassú felfogású barát szerepében tetszeleg, aki néha egy-egy vicces beszólásával oldja a hangulatot. De Luna megérzései szerint (és a sajátoméi szerint is) a későbbiekben lesz még szerepe, és kíváncsian várom, mivé érik majd.

Összességében azt mondanám, ez remek első regény, és nagyon jól megalapozta a többi kötet történetét, világát, hangulatát. Erős kezdésnek mondanám, mert jól megírt könyv, érzékletes leírásokkal, remekül menedzselt thriller hangulattal, valamint eredeti ötletekkel. Borzasztó kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a természetfölötti rejtély megoldása, ki az istenség, és hogyan küzdenek meg a karakterek vele. Nagy reményeket fűzök ehhez a trilógiához, az írónő igen magasra rakta magának a lécet ebben az első részben, és alig várom, hogy olvashassam a következő részeket, ahol pedig megugorja azt.

Kedvenc idézeteim
„Ha megtalálod azt, akit melléd teremtettek, meghozza a változást is. Amennyiben te is akarod. ”

„Úgy érezte, ez valaminek a vége. És ha valami véget ér, akkor új szakasz kezdődik. Ahogy mindig történik az életben. Tehát akkor, ez most lehet valami másnak a kezdete?”

„– A lényeg – tekintetével Karionba fojtotta még a gondolatát is, majd barátjához fordult –, hogy az a legerősebb, aki saját magát győzi le. Aki szembenéz a saját lelkével, a démonaival, aztán győz. Amikor megtalálod a megfelelő utat felfelé, és nem hagyod, hogy visszarántsanak a sötétségbe.”

„De nem csak az öltöny teszi ám a férfit – figyelmeztette a mester feltartott ujjal. – Úgy is kell viselkednie, amikor viseli! Úriemberként. Ezt ne feledje!”

„Sokszor csak egy apró új lökésre van szükség, hogy valami megváltozzon bennünk, és a világot új szemszögből vagy alaposabb csodálattal mérhessük fel.”

„Ha már amúgy is benne vannak a közepében, akár lehetne ez a nap éppen az a bizonyos, amikor minden bili kiborul, amikor az összes mécses eltörik, és amikor mindegyik ragtapaszt feltépik. Úgy tűnik, ezen a napon minden seb kivérzik.”

„Csak nézte a nőt, aki visszahozta az életbe gyarló szívét, aki értelmet adott hitvány létének. És akiért önként eldobná azt.”

„Tekintetük összeforrt. Hedda egyetlen másodpercet sem akart elszalasztani a képből, amint egyre közelebb kerül a férfi testéhez. Egyre közelebb az arcához…

… és egyre közelebb a szívéhez.”

Robin O'Wrightly: Kettős ​kereszt (#Wetoo 1.)

A tabuk veszélyes dolgok, az érintésük is olyan, mintha az égő szivarod helyett az ujjad próbálnád meggyújtani. Fáj, pokolian fáj. A tűz okozta kín pedig lassan terjed végig a testeden, meg sem állva a szívedig, hogy aztán kemény satuba fogja, az elengedés mindenféle ígérete nélkül. Valami ilyesmi lehet szembeszállni a társadalmi nyomással és nyíltan beszélni olyasmikről, amiket a világ felejteni akar. Könnyen válhatsz célponttá, az emberek pedig mit sem törődnek a szavaik okozta sebzett szíveddel. 

 

Robin O'Wrightly  mindenféle félsz nélkül megy szembe a világgal. A regényében olyan tabukat boncolgat, amelyeket a társadalom szeretne a szőnyeg alá söpörni. A regény központjában Connie V. Marshall és Shauni Hullivan macska-egér játéka van, közben pedig egyikük sötét titka sem marad lepel alatt. 

 

A #Wetoo kendőzetlenül beszél a nemi erőszakról, verbális és fizika bántalmazásról, valamint a főnökök szexuális éhségéről, amit minduntalank alkalmazottakkal csillapítanak. Miután Connie is főnöke áldozatává válik, véres bosszút áll: főnökével együtt az egész eddigi munkahelyét lemészárolja. Hullivan célja kideríteni, hogy mi is történt, közben pedig a múltja démonjaival is meg kell küzdenie. A történet végén pedig talán az is kiderülhet, hogy a két nőben több a közös, mint elsőre gondolnánk. 

 

Amikor készhez kaptuk a könyvet (amit innen is szívből köszönök az írónőnek) szinte azonnal belevetettem magam az olvasásába. Mindig is imádtam a thrillerek és horrorok világát, így éreztem, ez a regény nekem íródott. És végül nem okozott csalódást! A nyomozó és a mentálisan beteg sorozatgyilkos története nagyon megfogott. Pattanásig feszült idegekkel olvastam, kíváncsian várva, hogy mi lesz ennek a gyilkos "játszadozásnak" a vége. Az írónő meglepő csavarokat csempészett az így is izgalmas krimibe, bepillantást engedve egy mentálisan sérült ember világába, gondolataiba is.  

Ezzel pedig  teljesen megvett engem! Akik ismernek, tudják, hogy a téma igencsak foglalkoztat, a távoli jövőben pedig ezen a vonalon képzelem el magam. Élvezetes, ezzel egyidőben pedig sokkoló volt olvasni ezeket a részeket. Egy, számomra teljesen új perspektívából nézhettem meg ezt az egészet.Connie szemén keresztül kicsit én is átélhettem, amit a hozzá hasonló embereknek át kell élnie nap, mint nap. Tetteit egy teljesen új megközelítésbe helyezte, már-már azt érezheti az olvasó, hogy mindvégig tévedett, és ez a lány inkább volt áldozat, mintsem a vétkes, aki lemészárolt egy cégnyi embert. 

A regény különlegessége pedig talán ebbe rejlett. Robin O'Wrightly olyan könnyedséggel játszott karaktereivel - akárcsak nagy kedvencem, King a regényeiben -, hogy teljesen felborítja a romantika korából jövő éles elhatárolódást a két tábor között. A jó és a rossz oldal közötti éles határ elmosódik és a végén már elégedettséggel tölt el, amit az "áldozat" kapott, sőt túlontúl kevésnek érezzük tetteinek súlyához mérve. 

 

Hullivan karaktere, úgy vélem, érdemel egy külön említést. Személyében egy olyan nyomozót kaptunk, aki méltó "ellenfele" volt Connie-nak. Olvasóként érdekes volt látni, hogy a két nő jobban hasonlít egymásra, mint gondolnánk. A lényeges különbség közöttük talán az volt, hogy a törvény két oldalán álltak. Számomra ez tette emberivé a nyomozót. Az írónő egy pillanatig sem akart egy idealizált karaktert az olvasók elé tenni, mindinkább bebizonyította, hogy sokszor a törvény embere sem különb a bűnözőknél. Sajátos humora, túlzott bizonyítási vágya még szimpatikusabbá tette őt a szemembe.

 

Összegezve a #Wetoo egy igazán formabontó olvasmány, csodás illusztrációkkal, és legalább ilyen jól kidolgozott karakterekkel. Az események pörögtek, a feszültség szinte végig tapintható volt, a sorok csak úgy olvastatták magukat. Hullivan és Connie története úgy vélem méltó lezárást kapott, jobbat el sem tudtam volna képzelni. Egyedüli dolog, amiért picit húztam a szám, azok a könyv végén levő részletek. Én picit feleslegesnek éreztem őket, a novellát pedig egyenesen meg sem értettem, hogy mi akart lenni a csattanója. A regényrészlet érdekes volt, de én lehet, nem pakoltam volna a végére. Ezt leszámítva viszont egy fantasztikus írás, amit bátran ajánlok mindenkinek, akinek stabilak az idegei annyira, hogy ezt megbírja, mert legyünk őszinték Robin egy cseppet sem finomkodik és talán ebben rejlik a történet varázsa is.

Fayer Sándor - Ördögi kör

Amikor tavaly belekezdtem a HazaÍrókba, volt egy eszmém, melynek hangot is akartam adni. Egy eszmém, mely arról szólt, hogy a hazai írók munkája van olyan értékes, mint a világ többi szerzőjéé. Hogy a hazai írók nem kapják meg azt a tiszteletet, s elismerést melyet megérdemelnek.

Azóta sok minden történt, az eszmém igazabb, mint valaha. Rengeteg fantasztikus szerző remek munkájával ismerkedhettem meg. S ennek köszönhetem azt is, hogy megadatott nekem az a lehetőség, hogy elolvassam Fayer Sándor Ördögi kör című kötetét.

Hiszek abban, hogy minden könyv hozzánk tesz valamit, hiszek a sorsszerűségben. És hiszem, hogy ha nem olvasom el Sándor könyvét akkor most egy kicsit kevesebb lennék, mint korábban. Ez a könyv rengeteget adott. Érzést, felismerést, válaszokat és még annál is több kérdést. Kérdéseket, melyekre választ szeretnék kapni. Még többet szeretnék tudni erről a közegről, a hősökről, és az egész világról, amiben ők benne vannak.

Ez a könyv az élő példa rá, hogy a bajtársiasság nem csak egy rózsaszín ködbe burkolt maszlag, hogy ez nem csak hang, ezek tettek. Ezek a katonák tudják milyen az mikor meg kell bíznod a társadban, és tudják milyen az, hogy felelősséggel tartozol valakiért. Amellett, hogy ezeket a mély érzéseket az író férfiasan és hősiesen a sorok mögé csempészi, olyan humorral van megáldva, ami számomra borzasztó szórakoztató volt. Nem egyszer történt, hogy egy szorult helyzetű eseményben, szürreális módon elmosolyodtam egy-egy szófordulaton. Imádtam a stílusát, a humorát. A csípős humor mellett, köntörfalazás nélkül az arcodba mondja azt, amit tudnod kell.

Megdöbbentő volt számomra az egész világ, amiben ezeknek a katonáknak harcolniuk kellett. Bárcsak kitaláció lenne, de sajnos tudom, hogy nem az. Felfoghatatlan, hogy képesek egy vallás, egy magasztosabbnak hitt eszme miatt emberek érzelemmentes robotokká változni, ahol nincs szeretet, nincs gyermek, nincs élet. Ezek a katonák ebben a világban harcolnak egy cseppnyi jóért, szívüket lakatra zárva hurcolják át a lelküket a napokon, éveken, s csak reménykednek, hogy ha megélik a hőn áhított szép kort, nem kísértenek majd az emlékek.

Hatalmas tisztelet a katonáknak, hatalmas tisztelet a hősöknek.

És hatalmas tisztelet Fayer Sándornak, nem csak azért, mert megírta a regényt, s ezzel bepillantást engedett a katonaéletbe, hanem mert a kötet legalább ötven százalékát a Bapista Szeretetszolgálat Tisztelet a Hősöknek programjának adományozta. Emellett nem tudtam elmenni szó nélkül.

A kötet főhőse Tamás, az amerikai tengerészgyalogsághoz átszerelt magyar katona, olyan jellemfejlődésen megy keresztül, ami szépen lassan az olvasó bőre alá férkőzik. Mikor még nincs indok a túlélésre, csak tengetjük a napjainkat talán könnyebbnek tűnik minden, de nem igazi élet. Az igazi élet a szeretet, és az az érzés mikor tudjuk tartozunk valahová, s haza várnak. Onnantól már értelmet nyer a túlélés ösztöne, mert akkor már nem magunk miatt éljük túl, hanem valakiért, akit tiszta szívből szeretünk. Talán a harcokban nem segít, talán így nehezebb a háború. Mégis maga az ember lesz több ezáltal. 

Biztos vagyok benne hogy egy könyv nem tudja teljes egészében visszaadni azokat a borzalmakat és érzéseket melyeket egy katona átél a háborúban. Ezt talán nem is lehet szavakba önteni. De Fayer Sándor közelebb hozza az olvasónak ezeket. Egy kicsit megérthetjük, egy kicsit átélhetjük, és egy kicsit elgondolkodhatunk. 

Nem szoktam olyat mondani, hogy egy könyvet újra fogok olvasni. Egyrészt nem szeretek vaktába ígérgetni, másrészt mindig azt mondtam, hogy túl sok a jó könyv ahhoz, hogy legyen időm egy már olvasott könyvet ismét átlapozni. Azonban most megszegem ezt a szabályomat, és kimondom. Nem tudom mit fog hozni a jövő, biztos vagyok benne, hogy még nagyon sok csodás könyvet, de nagy esélyt látok rá, hogy ezt a kötetet még kézbe fogom venni és el fogom olvasni. Több okból is. Amikor arról olvastam, hogy ezek a katonák mennyire összetartanak, mit is jelent a barátság, mit is jelent a hit és a bátorság, mit jelent az áldozat és az erő, akkor bennem teljesen más kép körvonalazódott meg a világról és a magáról az emberi jellemről. Kell nekem még ez a könyv, már csak azért is, hogy emlékeztessen bizonyos dolgokra. A másik ok pedig ami miatt még elő fogom szedni ezt a kötetet a polcról, azok a katonai leírások, maga a háború körvonalazódása. Nőként talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom voltak benne olyan megfogalmazások, amiket nem értettem kristály tisztán, pedig a szerző szépen el is magyarázta. Ezen értetlenkedések az én hibáimból fakadnak, de felkeltette annyira az érdeklődésemet, hogy meg akarom érteni, amennyire csak lehet tájékozódni akarok ebben a témában, és ezt is köszönöm a szerzőnek, hogy egy új tanulás felé terelt engem.

S hogy mit keres az ördög egy háborús visszaemlékezésben? Az ördög mindenhol ott van, pláne a háborúban.

Fayer Sándor szerzői oldala

Fayer Sándor blog

Megyeri Judit - Rózsakői rejtélyek 1. - Holttest az Ambróziában

Tudtátok, hogy szeretem a krimit? Nem? Na, hát én sem. Eddig! 

Mikor Megyeri Judit írónő felkeresett azzal a lehetőséggel, hogy elolvasnám-e az egyik könyvét, egyrészt persze nagyon boldog voltam, hogy számomra új szerző munkáját ismerhetem meg, másrészt viszont féltem is kicsit, mert tudtam, hogy Judit krimiket ír, én pedig még soha nem olvastam ilyen jellegű könyveket. Az a fajta ember vagyok, aki, ha oda van írva, hogy csak erős idegzetűeknek, már továbbgörgetek. Hiszek én a népnek, nekem meg nem erős az idegzetem. Pontosan emiatt nem bírom a horrort. Na, persze, egy krimi azért messze van ettől, de tudom magamról, hogy ha valami éket ver az agyamban, azt soha nem pucolom ki onnan. Félek ettől a zsánertől, talán pont a valóságalapjuk miatt. Addig amíg arra kicsi az esély - egyelőre -, hogy egy zombi ugrik rám a sarokból, addig sokkal nagyobb esély van arra, hogy egy kés landol a mellkasomban egy esetleges bagatell szócsata következményeként. Hosszas mérlegelés után, melyik regényre is essen a választásom, a lányok rántottak ki a döntésből, mert ők a Rózsakői rejtélyek – Holttest az Ambróziában című kötetre adták le a szavazatukat. Én pedig, mint ahogy a „csak erős idegzetűeknek” felirat nyomán, mentem a tömeg felhívása után. És milyen jól is tettem.

Fülszöveg:

Amikor azzal az emberrel kell összefognod, akitől legjobb lenne távol tartani magad, a következmények beláthatatlanok...Flóra házassága romokban, és a katasztrófát azzal tetézi, hogy a munkahelyén is felmond. Valóságos megváltás, mikor az apja hazahívja Rózsakőre, hogy távollétében felügyelje a családi kávézót, az Ambróziát. Ám néhány nap a békés kisvárosban, és Flóra élete ismét fenekestül felfordul. Holttestre bukkan az Ambróziában, és kénytelen a helyi magánnyomozó, Ben segítségét kérni, pedig semmi szüksége egy újabb megbízhatatlan nőcsábászra. Ben élete egykor a bulizás és a nők körül forgott, de kimászott a gödörből, megnyitotta magánnyomozó irodáját. Most mégsem úgy mennek a dolgok, ahogy eltervezte. Nem válogathat a megbízások között, pedig Flórát jobb lenne messzire elkerülnie. Közös nyomozásba kezdenek, ami egyre váratlanabb fordulatokat vesz, a kalandok során pedig csak egymásra és kissé bolondos barátaikra számíthatnak. Sikerül ép bőrrel megoldaniuk a rejtélyt, ami Rózsakő legmagasabb szintjeire is felgyűrűzik? És vajon hová vezet az egymás iránt érzett szenvedélyük, amit egyre nehezebben tudnak kordában tartani?

Persze azt azért hozzá kell tenni, hogy ez a kötet egy romantikus krimi, úgyhogy megvoltak benne azok a finom cselekmények is, melyek korábbi olvasásaimból már ismerősnek számítottak. Ezen a szálon továbbhaladva a karaktereket kifejezetten megszerettem. Bár, mint általában, itt is a férfi karaktereket kedveltem meg jobban. Ben az a tipikus rosszul kiismert, lelkiismeretes csábító, akiről azt gondolja a világ, csak a szoknyák libbenése kelti fel a figyelmét, pedig ennél sokkal több van benne, ami ki is derül a regény történései során. Ben legjobb barátja Alex, ő volt számomra az a karakter, akit tudtam, hogy nagyon kedvelek, azt viszont nem, hogy miért. Aztán a regény végén ez a megfejtés is közelebb kerül hozzám. Ugyancsak egy-két mondat erejéig, de megláttam benne azt, amit már az elejétől éreztem. Flóra igazából olyan átlagos szereplő volt számomra. Se nem kedveltem túlzottan, de nem is volt vele semmiféle ellenszenvem.

És akkor maga az esemény. Mint ahogy az a fülszövegben is olvasható, adott egy kávézó, az Ambrózia, ahol holttestet találnak. Elindulnak a találgatások, az események, én pedig elsőnek görcsösen összpontosítottam, hogy rájöjjek a tettes kilétére. Ez persze abbamaradt, ahogy sodortak magukkal az események. Amikor felötlött bennem egy gyanú, az írónő egyből elhessegette. Aztán a végén legszívesebben felordítottam volna a felismeréstől, pedig nem tudtam semmit egészen addig a pontig, amíg a szerző meg nem engedte, hogy tudjam. Judit végig szórakozott az elmémmel.

Arra viszont határozottan emlékszem, hogy amikor az utolsó lapokat olvastam, a szívem olyan erősen dobogott, hogy szerintem a pólón keresztül is látni lehetett. Nem tudom nektek megmondani, mi váltotta bennem ki ezt az érzést, de én így érettségi óta még nem izgultam. Pedig szinte biztos voltam az események végkimenetelében, mégis legszívesebben ordítottam volna, bele a könyvlapok közé, utasításokat adva, ki mit csináljon.

Azt mondom, nagyon jó kezdés volt nekem ez a krimik világába. Kicsit hazai terep (ez a romantikus szál), kicsit újdonság. Biztos vagyok benne, hogy olvasni fogok még ebben a zsánerben, és abban is, hogy Megyeri Judittól is fogok még könyvet olvasni. 

Köszönöm szépen az Írónőnek, hogy megadta nekem ezt a lehetőséget.

 Egy élmény volt minden sort olvasni!

Megyeri Judit szerzői oldal

NewLine kiadó

Dezső Nikoletta: Női szemmel

Az áldozat a hibás, a bűnös az áldozat... Mikor jutottunk idáig? Mikor lett az áldozat hibáztatása és megalázása, meghurcolása hobbi, az elkövető sajnálata pedig erény? Mikor következett be az, hogy az igazságszolgáltatás menten azon ügyködik, hogy a vétkes szabad legyen és bátran folytathassa, amit csinált? Akkor hajlandók lépni, mikor késő, amikor már visszafordíthatatlan károk keletkeztek. Hogyan jutottunk idáig?

Dezső Nikoletta ezt a témát is feszegeti Női szemmel című regényében. Jane történetén keresztül kendőzetlenül beszél az igazságszolgáltatás ítélkező, sokszor áldozathibáztató hozzáállásáról, a toxikus kapcsolatból történő kilépés nehézségeiről és mindarról a lelki megpróbáltatásról, amivel ez jár. Jane-nek nincs könnyű dolga, volt párja lépten-nyomon a sarkában lohol, ellehetetleníti az életét, egy alkalommal pedig a tettlegességtől sem riad vissza. Ekkor dönt úgy a hölgy, hogy sorsát az igazságszolgáltatás kezébe helyezi, akik viszont csúful elárulják: inkább hinnének zaklató exének, mint neki. Kezdetét veszi a végtelenségbe nyúló bírósági procedúra, melynek végén közel sem biztos, hogy Jane kerül ki győztesen.

 

Ezt a könyvet maga az élet írta és ezért is olyan különleges szerintem. Nem kell nagy történésekre és akciókra számítani, inkább az üzenete az, ami csodás és magával ragadó. Jane példakép lehetne mindenki számára, aki hasonló cipőben jár, mint ő. Küzdött, és bár a világ összeesküdött ellene, milliószor került padlóra, ő mégis felállt és győzött. Elérte, hogy toxikus exe megkapja, ami igazán jár neki, ezzel sok más potenciális áldozatot megmentve és valós, kézzel fogható példát statuált a hasonló helyzetben levőknek. 

A történet összetört, bár egy egészen más módon, mint például Tormási Vyktória - Szerethetetlen című alkotása. Ez esetben a valóság súlya szakadt a vállamra. Ismét egy olyan szegmensét és arculatát ismertem meg a világnak, amelyről tudtam, hogy létezik, de nem akartam látni, nem akartam hallani, mint sajnos sokan mások is teszik. Itt pedig feltevődik a kérdés: mikortól számít egy kapcsolat toxikusnak? Honnan lehet felismerni? 

 

Minden olyan ember életében, aki hasonló kapcsolatban él, eljön az a pont, amikor realizálja, hogy amiben él az káros. Hogy a dicsérő, becézgető szavak mögött nem rejlik őszinteség és arra szolgálnak, hogy elhitessék veled,  számodra ők a világ, és az, hogy újra és újra bántanak a szavaikkal, a te érdekeid szolgálják. Pedig nem így van, közel sem. Sosem lesz rendben, hogy bántsanak, megalázzanak és elhitessék veled, egy senki vagy, aztán pedig néhány kedves szóval elfeledtessék az egészet. Ez egy végtelen tortúra, aminek addig nem lesz vége, ameddig te magad nem szabsz határt neki. 

 

Csak hogy példával éljek a személyes életemből, nálam a változást pont ez az olvasmány idézte elő. Sok mindenre rádöbbentett, köztük arra, hogy amit eddig jónak hittem, közel sem az. Jane karaktere olyan erővel ruházott fel, amelynek hála bátran, már-már kihívó mosollyal tudok szembenézni a magam kihívásaival. 

 

A regény üzenete szerintem egyértelművé válik mindenki számára: küzdj, harcolj bármi áron az igazságért. Ne add fel akkor sem, ha felhőssé válik az ég feletted, mert minden sötét felleg hordozza a napsütés ígéretét és minden reménytelen helyzetből van kiút. 

Jane példa lehet mindenki számára. Kitartása, bátorsága és akaratereje olyan inspirációt képes nyújtani, amely nem csak a felszínt kaparássza, hanem igenis a belsődig hatol. A könyv széttör és össze is pakol és bátran ki merem jelenteni olvasása után nem leszel többé ugyanaz, mindezt alapozva a saját életemre. 

 

Ezt az alkotást nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek, ennek egy kötelező darabbá kellene váljon mindenki számára. Egy kissé erős idegzetet megigényel a téma, de tálalása végett viszonylag emészthető. Felzaklat, de a végén mégis egy elégedett mosollyal teszed le.

Pfeiffer Gábor: Lábnyomok a sárban

"Az ember, ahogy korosodik, egyre többet foglakozik a múlttal."

Pfeiffer Gábor könyve teljesen letaglózott. A második világháború idejétől a hetvenes évekig terjedő pár évtizeden vezet minket végig a háborús Magyarországon élő rokonai életén. Ettől a könyvtől mindent megkaptam, amit egy jó könyvtől kívánhat az ember: nevetést és könnyeket. Szívbemarkoló volt megtapasztalni, hogy a háború mit tett emberi sorsokkal. Annál inkább, mert amellett, hogy igaz történetek alapján készült a regény, a benne lévő számos régi fényképen látni is lehet a történet valódi szereplőit. Egészen különös érzés nézni egy kedves arcú férfit, akiről kiderül, hogy valójában iszákos és erőszakos volt, vagy egy asszonyt, akinek szinte egész élettörténetét végigkövetjük, és a képeken is látjuk először menyasszonyi ruhában, majd ősz hajjal otthonkában egy dédunokájával az ölében. Az író  elevenné varázsolta azokat az időket, melyek számomra eddig csupán dátumok és rideg tények voltak a történelemkönyvek lapjain.

A háború kegyetlensége, a sok halál, igazságtalanság és megaláztatás leírása mellett Pfeiffer a gyengéd érzelmek ábrázolásában is nagy tehetségnek bizonyul. Az a jelent, amiről a könyv a címét és a borítóján az illusztrációt is kapta, a könyv egyik – ha nem a legnagyobb – mélypontja. Úgy gondolom, hogy az író tökéletesen eltalálta a határt, hogy meddig érdemes elmenni a kegyetlenség megfestésében, ugyanakkor a szerelem, vágyódás megjelenítésében anélkül, hogy az érzelgőssé váljon. Feszegeti a határokat, és pont a szélsőségessége miatt annyira eleven ez a mű.

"Pedig hányszor látta csukott szemmel Teréz érett, telt idomait, ahogy lehullik róla a hálóing! Ennél szebbet el sem tudott képzelni. Messzebbre azonban sosem jutot­tak. Csak gondolatban lehettek egymáséi.
Georg attól a naptól kezdve perben és haragban állt az egész világgal. Úgy érezte nincs igazság a földön.
Nap mint nap úgy kellett tennie, mintha minden rend­ben lenne. Pedig dehogy volt. Persze anyja észrevette, valami nem stimmel a gyerek­kel. De hiába próbálta faggatni, Georg nem árulta el, mi bántja. A szikra lángot fogott, és már nem lehetett elol­tani."

Három összefüggő történetben ismerjük meg Georg, Rosa, Josef és családjuk életét a háború alatt és után. A rokoni szálak a történet vége felé egyre kuszábbak lettek, örültem volna egy családfának is a képek mellé. De azért minden követhető volt. Georg a "szomorú szemű magyar", remek műszaki érzékkel rendelkezik, szenvedélyesen szereti a fegyvereket, ugyanakkor a művészeteknek is hódol: verseket ír és harmonikán játszik. Csendes, kedves, jóravaló ember, aki a háborúban mégis kénytelen ölni. Érzékeny lélek, aki mindenhez, amivel foglalkozik, szenvedéllyel nyúl. Ezért olyan szimpatikus karakter, mert hibái ellenére elmondható, hogy mindenbe a szívét teszi.

"Tekintetük egy pillanatra összetalálkozott. Szeme borostyánként ejtette rabul Georg szembogarát. Szégyenlősen rámosolygott a fiúra. Talán csak az tudja igazán, mit jelent egy ilyen mosoly, akinek már nagyon régen volt része ebben a csodában. Tánya valami érdekeset, megmagyarázhatatlanul nyugtatót látott azokban a szomorú szemekben. Olyan érzése támadt, mintha megérkezett volna valahová, mintha otthon lenne. A félszeg fiú pedig rögtön tudta, a lány a veséjéig lát. Szavak nélkül értették egymást."

Rosa egy cserfes cselédlány, akit könnyű azonnal megkedvelni. Ugrándozik, táncol, énekel munka közben, imádja a gyerekeket, de kissé bugris. Az ő története élete nagy szerelmével kezdődik, majd az ő sorsát követjük a leghosszabb ideig a regényben. A háború az ő napjait is gyökerestül megváltoztatja, és sok-sok hosszú évnyi megpróbáltatásait kísérjük végig.

"Lassan telt a hét. Rosa már hétfőn be volt sózva, és egész héten szórakozottan látta el a rábízott munkákat. Kedden például az úr kávéjába cukor helyett sót rakott. Böhm még a bankban is prüszkölt. Szerdán a padlófé­nyezés volt soron.
– Jön-e velem, nadság shimmyt járni? Bizsereg a vé­rem, nem tud várni – énekelte megkergülve, miközben a lábára erősített kefékkel, táncolva vixelte a padlót."

"Hétkor nem bírta tovább. Anyja legnagyobb megle­petésére felkelt, és izgatottan járkált fel-alá a konyhában.
– Mi van veled, te gyerek? – kérdezte anyja, furcsáll­va a szokatlan viselkedést. – Máskor vasárnap a kilences misére is alig tudlak kiverni az ágyból. Főleg ha a szom­bati kártyaparti hosszabbra nyúlik a Wagner kocsmában. Most meg itt mászkálsz, mint zsidóban a fájdalom. Nem bánnám, ha hagynál nyugodtan főzni.
– Különös álmot láttam, édesanyám.
– Aztán mi volt olyan különös benne, hogy felébresz­tett ilyen korán?
– Hát, ha én azt elmesélném, bizony elpirulnánk mind a ketten – vigyorgott kobakjában még a délibábbal." 

Josef története a legrövidebb és a legboldogabb a három közül. Az előző két részben is feltűnik, ebben az utolsóban egy, a rokonainál tett látogató alatt ismerkedünk vele tovább, ahol szépen körbeér a történet.

"Így ismétli önmagát néhány száz évenként a történelem. Valahonnan elindulunk, aztán sok-sok harc árán, előbb-utóbb ugyanoda megérkezünk."

Ez a regény a szerelem és a háború regénye, mely megmutatja nekünk, hogyan vészelte túl vagy adta életét az egyszerű sváb ember a második világégésnek, mely elválasztott egymástól annyi testvért, anyát és apát a gyermekétől, szerelmes párokat, akiknek egy része sosem látta újra egymást. Ugyanakkor hosszú idő óta elvált barátok újbóli egymásra találásáról is olvashatunk a Lábnyomok a sárban című regényben. Megindító történet, amelyet mindenkinek el kellene olvasnia legalább egyszer életében. Köszönöm, Pfeiffer Gábor, hogy betekintést engedtél a családod múltjába, sokáig nem fogom elfelejteni ezt a lenyűgöző történetet.

"Kiosont a barakkból, a zsebéből papírt és tintaceruzát vett elő. Rágyújtott, meg­nyálazta a ceruza végét, és a holdfénynél, fagytól reszkető kézzel írni kezdett valamit. A betűk úgy folytak ki az irón hegyén, mint a megáradt folyó vize az ürgejárta gáton."

Géczi Viktória: Illés öröksége

 

"Az egész földön csupán egyetlen nagy, kerek történet létezik. Mindannyiunké. Ott kezdődik, hogy az első ember kinyitotta a szemét, s ott fog majd befejeződni, hogy a legutolsó ember örökre behunyja majd az övét."                                                                                                     /Géczi Viktória/

Géczi Viktória könyvének egyik csodája, hogy érezteti az olvasóval: minden ember része a legnagyobb történetnek, az egyetlen történetnek, ami maga az élet. Ebben a történetben pedig mind összetartozunk.

"Az ember megszületik és meghal, így van ez rendjén, s életével csupán egy pici alkatrésze a hatalmas gépezetnek, amelyet szolgálnia kell."

Képzeld el, hogy utoljára meglátogatod egy elhunyt rokonod üresen álló házát, és a padláson egy kincsesládát találsz. Ez a kincs pedig egy történet, az őseid története, az örökséged.

Illéssel éppen ez történt. A főhősünk a nagybátyjával, Ákossal utazni készül, hogy megismerje a világot, és hogy külföldön teljesebb, színesebb életet kezdhessen. Mielőtt elhagyná Magyarországot, és vissza se nézne, ellátogat nemrég elhunyt nagymamája házába, ahol a poros padláson egy ládába zárva talál egy regényt, A Rabán átkot, egy önéletrajzot, az Életem és véremet, egy naplót, és egyéb iratokat, leveleket. Belemerül a dokumentumok olvasásába, és lassanként egy hihetetlen történet bontakozik ki előtte.

A könyv még egy különlegessége, hogy regény a regényben. Párhuzamosan olvassuk Illés történetét, és Szalviusz Rabánét, a titokzatos írás főhőséét. A Rabán átok írója H. J. Illés egyre mélyebbre merül a történetbe a dokumentumok forgatása közben, és az olyan kérdésekre keresi a választ, mint: Ki az a H. J.? Hogy kerültek a nagymamája padlására az iratok? Hogyan függ össze H. J. és Szalviusz Rabán személye? Talán még ő magához is köze van a történetnek?

Szalviusz Rabán gróf jelleme egészen elképesztő. Egy megtestesült angyal és maga az ördög egy személyben. Ugyanakkor nagyon hasonlít az "Igazságos Mátyáshoz". Szeret igazságot szolgáltatni, de ezt gyakran kegyetlenül teszi, lelketlenül, mintha nem ismerné az érzelmeket. Lenyűgöző és fordulatos párbeszédeket folytat az emberekkel, csupán a szavak erejével képes feltárni bárki lelkét. A falu vagy féli a grófot, vagy lesújtó véleménnyel van róla, vagy a kettő együtt. Szalviusz a történet elején még csupán tizenhét éves, de már egy mitikus alak, aki magában él a fényűzően gazdag Rabán-kastélyban. Sötét, félelmetes és kegyetlen a nép szemében, mint ahogy az apja is volt. Vajon igazak a legendák, és egy velejéig romlott ember, vagy csupán egy gyermek, akit sosem szerettek, ezért ő sem képes szeretni?

"Viktor megcsóválta a fejét.

– Nem most kéne súlyos pénzeket kiadni a ház csinosítására. Kérsz egy kis whiskyt? Skót ital, ha még nem kóstoltad, mindenképp figyelmedbe ajánlom. Tehát az időpont nem éppen kedvező, ugyanis nem mennek a dolgaink túl fényesen.

Ian belekortyolt a kitöltött italba.

– Úgy tűnik, a skótok nem mindenben spórolnak. – Egy kicsit elmosolyodott, majd komoly arcot vágott. – Mit jelent az, hogy nem mennek jól a dolgaitok?

Viktor bosszús képet vágott.

– Két szó: Szalviusz Rabán."

A Rabán átokban olvashatunk arról, hogyan manipulálják az emberek az igazságot, olvashatunk titkokról, eltűnt emberekről, akik megkerülnek, pusztító tűzvészről, gyermekkori traumákról, szeretetről és szerelemről, ármányról és hazugságról.

Vajon a Rabán családra telepedett átok valóban létezik vagy csupán véletlenek sorozata? Egyáltalán mennyi igaz a történetből? Hogyan változtatja meg Illést az igazság?

"De az élet túl rövid. Igen, néha gyötrelmes, nehéz napokon úgy érezzük, túlságosan hosszú... De végül, ahogy az évek elsuhannak mellettünk, ráeszmélünk a rövidségére. Az eszmélés félelmetes. Az út végén megbánunk dolgokat; nem jó és rossz cselekedeteket, azt közben is tudjuk, hogy helyes volt-e vagy sem, amit tettünk... Az út végén megbánjuk azt az időt, amit feleslegesen pazaroltunk el. Drága gyermekem! Úgy élj, hogy minél kevesebb megbánnivalód legyen!"

Köszönöm, Géczi Viktória, hogy ilyen remek történettel ajándékoztál meg, ami egyre izgalmasabb és izgalmasabb lett, miközben olvastam. Sokáig nem fogom elfelejteni Szalviusz Rabánt, hányattatott életét, és azokat a dolgokat, amelyeket anélkül tanított nekem, hogy valaha is ismert volna.

Ugyanakkor nem hagyhatom megjegyzés nélkül, hogy a szövegben számos hiba maradt, ami nagyon zavaró volt számomra, majdnem le is tettem a könyvet emiatt. Nagy kár, mert a történet igazán magával ragadó, és elég sokat levon az értékéből a figyelmetlenség.

A könyv adatlapja

Kirsch Ákos - Négy lövés

Eleinte vegyes érzéseim voltak Kirsch Ákos Négy lövés című kisregényével kapcsolatban, egyszerre vonzott és féltem tőle: vonzott, mert imádom a krimiket, pláne, ha olyan érdekes háttere van a cselekménynek, mint amilyen itt is volt, viszont féltem, mert nagyon rég sikerült belemélyednem egy igazán jó könyvbe, tartottam attól, hogy ezzel a kötettel sem leszek megbékélve. Szerencsére egyáltalán nem így lett.

Furcsa, meglepő, a végére pedig kellemes volt számomra a görög környezet. Mindig is imádtam ezt az országot, talán emiatt is örültem, hogy ilyen különleges helyszínen játszódik Ákos könyve. Tetszettek a tájleírások, éppen annyira voltak részletesek, hogy könnyedén el tudjam képzelni őket. A személynevek eleinte hihetetlenül szokatlanok voltak, egyeseket le is betűztem, emiatt pedig sokszor jót nevettem magamon.

A cselekmény egyszerre pörgős és mégsem. Hogy miért? A történet E/3-ban íródott, amit személy szerint egyáltalán nem szeretek, mert sosem sikerül elég közel engednem magamhoz a karaktereket, és ez most sem volt másképp. Ennek ellenére szinte minden oldalon történt valami olyan, amire felkaptam a fejem.

Iliász karaktere számomra csak azért hagyott kivetnivalót, mert én kinéztem volna belőle, hogy szerelembe esik és meggondolatlanul cselekszik a főszereplő nő miatt. A nagy románc elmaradt, de úgy gondolom, a gabalyodás nélkül is volt elég konfliktus, szikra közöttük. Iliász egy érdekes figura, volt néhány erőltetett/nem oda illő poénja, összességében viszont egy nagyon jó rendőrkarakter, aki okosan, reálisan döntött a konkrét helyzetekben.

Összességében úgy gondolom - bár nincs sok tapasztalatom még a krimik terén, főleg a magyar krimikben -, Ákos könyve ugyan nem az a tipikusan robbanásszerűen induló történet, mégis, ha az olvasó igazán elmerül benne, egy remek írással lesz gazdagabb, amire bármennyire is igyekszik figyelni, a végén úgyis rájön majd, hogy egyik karakter sem az, mint aminek mondja magát. A háttértörténet, a lezárás, a gyilkosságok módja pedig számomra igazán mély nyomot hagyott, mivel olyan történet van az okok mögött, ami miatt ökölbe szorul a kezem. Köszönöm Ákosnak a könyvet, és hogy a történetébe belecsempészte ezt a vonalat is, hiszen ez olyan mozzanat, amiről kevesen és nagyon ritkán beszélnek.

A könyv adatlapja

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió

Fogadjátok szeretettel, Tormási Vyktória - Rólunk szólt 

hamarosan megjelenő regényéről írt véleményemet! 

Csoportunk alapítójától számomra (mint itteni "vélemény-író") nem is lehet nagyobb elismerés, mint

hogy felkért az idén áprilisban megjelenő 2.kötetének előolvasására! (Naaaagyon köszikösziköszi, puszi  )

Így büszkén tudhatom magamat e gyönyörű történet első olvasói között, és mivel már megrendeltem a könyvet, büszke tulajdonosa is leszek, hisz' a könyvtáram egyik ékességeként fogok rá tekinteni. 

És ezzel azt hiszem, a borítóról már el is mondtam mindent... (... millió szivecske )

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy hajdani ismeretségünk (középsuli) végett nehogy bárki is azt gondolja, hogy elfogult voltam/vagyok/leszek Viki könyveivel a véleményírásaim során! Mert hogy... emiatt valójában még inkább kritikusan állok hozzá (az a típus vagyok, akinek bőven vannak fenntartásai a barátok kapcsán). Úgyhogy elhihetitek, teljesen őszinte írásom lesz - ez is!

Viszont a dolgom annyival van nehezítve, hogy ez a könyve még nem jelent meg, így most még nem a végleges állapotában olvashattam, szóval nem térek ki az összes észrevételemre, hisz' Viki kérésének eleget téve voltak dolgok, amikre felhívtam a figyelmét, és kíváncsian várom, fog-e változtatni rajtuk, s ha igen, miként... :) Ezeket meghagyom a mi titkunknak. ;)

Viszont! Ha valaki olvasta az írónőnk előző kötetét... kíváncsian várom, hogy mit fog szólni a mostanihoz!

Ugyanis számomra érezhető volt a fejlődés, szerintem ez a történet sokkal kiforrodtabb, összeszedettebb, kerekebb! Bár a "Szerethetetlen" is többek számára egy elképesztő story, nekem a "Rólunk szólt" még jobban tetszett, számomra is meglepő módon nagyon-nagyon jól esett olvasni!

A szerző stílusilag hű maradt önmagához, azaz a könyvben:

- rengeteg a mélyen szántó gondolat,-elmélkedés

- gyönyörű az érzelmek megfogalmazása

- van romantika, humor, dráma, tragédia

- keser-édes boldogság,

- na meg persze tanulság is.

Nem igen fordul elő velem, és gondolkoztam is rajta, hogy ezt megosszam veletek: Anna, a főszereplőnk karaktere kísértetiesen hasonló (gondolkodásmódban) a 10-22 éves önmagamhoz. Én akkoriban éltem olyan "szabályok" szerint, ahogy e történetben ő. Zárkózott, céltudatos, másokkal szembe bizalmatlan, kimért, komoly, és amolyan "magának való". De még azzal is segíthetem a róla kialakítható kép leírását, hogy azt mondom: a legtöbbek számára úgy fest, hogy egy érzéketlen, karót nyelt, unalmas, anti-partyarc, jégkirálynő.

Pedig... valójában ez csak egy "fal", ami egy amolyan önvédelmi reflexként jött létre nála, az eddigi csalódásai végett, és a kitűzött célja elérésének sikeressége érdekében.

Számomra nem volt nehéz azonosulni vele, könnyedén megértettem az ő személyiségét, és az ő gondolkodásmódja és tettei miértjét.

Bár Anna szemén-fülén keresztül láthatjuk-hallhatjuk a történetet, a többi karakter kidolgozottságáról is kapunk bőven elég "infót" ahhoz, hogy ugyanannyira ismerhessük őket, ahogy Anna maga. Nekem sikerült éreznem mindent, amit-ahogy ő érzett velük kapcsolatba. És az összkép minden szereplő kapcsán pozitív, nagyon szerethetőek és szimpatikusak! Mindegyik komplex, a maguk ügyes-bajos hibáikkal és erényeikkel, így mindegyik érdekes is.

Ami még nagyon megdöbbentő volt a számomra: annak ellenére, hogy ez egy rövid történet, egy csomó minden történik benne, ráadásul úgy, hogy telis-tele van "elmélkedéssel", és ennek ellenére egyáltalán nem unalmas!

Karaktereink a story folyamán mind-mind jókora fejlődésen mennek keresztül, és eddigi életük több szempontból hatalmas fordulatot vesz.

A romantika része nincs túlcukrozva, ahogy a "kínlódós" gondolatok sincsenek túlnyújtva, nincsen az a mély depresszió és szenvedés (na jó, van, de csak 1x, és pont csak a kellő mértékben - oda az tényleg kellett, és úgy, ahogy meglett írva!), ahogy egetrengető, tündérmesebeli boldogság sem.

Ez most nem a végletek könyve, egy abszolút realisztikus, könnyedén "napjainkban is előfordulható" történet, de valahogy mégis azt mondhatom, hogy egészen egyedi!

Az én világomat ezáltal Vyki igencsak megrengette, ugyanis egyáltalán nem számítottam rá, hogy egy romantikus könyvtől kapom meg a nagy "Ó"-t. (Nem ő-t... ó-t.) Mert bár nagyon szerettem az eddigi könyveimet is, ezt a történetet most kifejezetten jól esett olvasni!

Viki, nagyon köszönöm, és örülök, hogy töretlenül büszke lehetek rád! 

A fotóról:

Mivel Vyki szeretett csoportunk nagyrabecsült alapítója, és még a középsuliban osztálytársam is volt (sőt, a kollégiumban majdnem egymással szemközti szobában laktunk), így nem volt kérdés, hogy a most megjelenő könyvével egy "komolyabb", minőségibb képet készítsek. (Megsúgom, hogy a Szerethetetlennel is pótolni fogom eme elmaradásomat.) Ráadásul, a régebbi ismeretségünkből kifolyólag igyekeztem egy csipetnyi személyes töltetet is adni a képnek, amire kíváncsi vagyok, hogy rá fog-e jönni, kifogja-e találni, hogy mi az.  (Hajrá drága, várom a válaszod!)

Szóval, ahogy megjelent a kobakomba a koncepció, máris elkezdtem az itteni (ausztriai) "csapatomat" összetoborozni, hogy a tőlem telhető legjobban készülhessen el az elképzelésem. Amúgy... ha már magyar írókat támogatunk, megemlíteném, hogy a "projektem" által is egy itteni magyar fényképeszt ( Pásztor Digi Gábor), és egy magyar sminkest (Dóra Sóvári) hívtam segítségül. Ezúton is nagyon köszönöm/köszönjük a munkájukat! 

És elárulom, hogy Magyarországra is vár haza egy lelkes csapat, akiknek biztosra veszem, hogy ugyancsak szuper képeket köszönhetünk majd! (1-1 könyvvel, és ha rendelhetőek lesznek majd a "HazaÍrók"-os termékek, (khm... ehhez díszpárnában, pólóban, és bögrében reménykedek, magamnak meg egy faliórában!) akkor azokkal is.)

Szóval, megéri nyomon követni csoportunkat, hisz' a jobbnál-jobb tartalmakon túl, ki tudja... lehet, hogy pont a TE könyved lesz a soron következő, amiről írni fogok, és amivel "pózolni próbálok"! 

(...ami nem mellesleg a csoportunknak, - így Vykinek hála, mivel ha ő nincs, most nem olvasnék ennyit tőletek, nem írnék véleményeket, s pláne nem fotózkodnék ennyit...)

NewLine kiadó

Tormási Vyktória írói oldal

Csontos Imola - Az óceán kis gyöngye. Talán

Csontos Imola novellás kötete 2020-ban jelent meg a Garbó Kiadó gondozásában.

„Így ír a szerző a könyvről: Érezted már úgy, hogy ugyan tömeg vesz körül, de mégis egyedül vagy? Anna már nagyon sokszor. Néhány évvel korábban súlyos veszteség éri, és az egyébként is introvertált személyisége még inkább befelé fordul. Írni kezd, terápiás céllal, mely átsegíti a nehézségeken. Megismerjük a barátai és a családja történeteit: átlagos emberek mindennapi, mégis érdekes eseményeit. Népszerűség, szerelem, féltékenység, félelem: mind szerepet kapnak egy-egy elbeszélésben, melyeket Anna rendszerint kommentárjaival egészít ki.”

Őszinte leszek, amikor elkezdtem olvasni a kötetet, kissé megrettentem. Nem értettem, mit szeretett volna a szerző a történetekkel. Hiszen nincsenek benne földet rengető csavarok, körömrágós, izgalmas jelenetek. Sőt, amikor az első novella végére értem, még bosszankodtam is kicsit a történet miatt. Félre is tettem. Jöttem-mentem a lakásban, és azon gondolkoztam, hogy ha sikerült kissé felbosszantania a sztorinak, akkor lehet benne valami, ami túljutott a közömbösségemen és mégis megfogott. Úgyhogy újra leültem. Olvastam, de nem gondolkodtam. És talán ez a varázsa ennek a könyvnek. Az igazi életszagú, egyszerű eseményekre fekteti a hangsúlyt. Nem történik igazából semmi, mégis valami.

Bár volt olyan történet, ami kifejezetten szíven ütött. Belegondolva, hogy igaz történetek alapján íródott mindegyik, s ezen emberek köztünk élnek, éltek, adott egyfajta pikantériát az egyszerű mindennapi eseményeknek a szememben. Mert igazán el tudtam őket képzelni, akár sétálni az utcán, akár a ház körül tüsténkedni, akár egy buliban táncolni.

Ami kifejezetten megfogott, az a szerző által írt bemutatásban az introvertált személyiség, illetve, hogy terápiás céllal íródott a kötet. Ez a két momentum az, ami igazán megragadta a figyelmem, lehet, hogy ha ezen megjegyzések nem kerülnek a szemem elé, nem is kelti fel annyira a figyelmemet a történetek valódisága, illetve mélysége. De így valami más. Az introvertáltság és a személyiségzavarok, illetve érzelmi hullámok kutatása - aki ismer, tudja, hogy kifejezetten a szívem csücske és igyekszem odafigyelni minden eldobott morzsára ezzel kapcsolatban. Talán emiatt is értékelem ezt a könyvet.

A szerkesztésről nem tudok nyilatkozni, mivel a könyvet át kellett konvertálnom, hiszen a szerző maga küldte el a részünkre, olvasására, így valószínűleg a konvertálás által csúsztak meg bizonyos pontok. A szóhasználaton és a fogalmazáson, valamint a dramaturgia felépítésén még van mit dolgozni, habár ez elég relatív dolog egy ilyen kötet esetében. Mivel valószínűleg, ha leülünk egy idegennel beszélgetni, aki rákérdez az életünk bizonyos eseményeire, nem fogunk szépen megfogalmazott körmondatokat alkotni, azonban az irodalmi berkekben elengedhetetlen, hogy igazán megragadjuk az olvasók figyelmét.

Szó, ami szó, egyedi könyvet olvashattam, nem is gondoltam volna, mennyire jól esett a lelkemnek a maga egyszerűségével és mindennapiságával. Bár az elején óckodtam nagyon tőle, és féltem, hogy nem találom meg benne azt a varázslatot, melyet igyekszem minden történetben kikutatni, de szerencsére ahogy haladtam előre, a könyv hagyott is gondolkodni meg nem is. Olvasva nem igazán fogtak meg a történetek, azonban vissza gondolva bizonyos eseményekre át tudjuk látni azoknak az egyszerűségeknek a magasztos történetét, melyeket szerintem a szerző át szeretett volna adni az olvasói számára.

Van mit csiszolni az írásmódon, ez tény, nem is biztos, hogy elsőre megragad mindenkit, azonban azt hiszem, nem is kifejezetten ez volt a szerző célja vele. Inkább kiírni magából a szállingózó család történeteket, melyeket visszaolvasva kellemes mosoly vagy éppen döbbenet futhat át az arcunkon. Ez sikerült is.

A kötet inkább azokat fogja jobban érdekelni, akik érintettek is a történetek által, azonban nekünk is enged egy cseppnyi rálátást egy család, egy társaság egyszerűen hétköznapi múltjába, a karácsonyi nagycsaládi vacsorák sztorizgatásába, vagy éppen a tábortűz körül ülők történeteibe. Akit érdekelnek az ilyen egyszerű elbeszélések, azoknak tetszeni fog a könyv. Akik a hatalmas, eget rengető izgalmakat várják, nem ajánlom. Mert ez a kötet nem erről szól.

Köszönöm a szerzőnek a lehetőséget, hogy elolvashattam, és hogy megtisztelt bizalmával.

Facebook

Garbo Kiadó

A könyv adatlapja

Ti írtátok: Eöri Klaudia recenzió

A márciusi kiadónk könyvei közül ma kettőrről osztom meg veletek a véleményemet, méghozzá egy sorozat első két részéről: Tanila Jensen - Viveca (1.-2.) (NewLine Kiadó)

A borító:

Mire eljutott hozzám a sorozat híre, már a 2. része is megjelent.

Így nem kicsit lepődtem meg a két igencsak hasonló borítón. Mivel először nem egymás mellé téve láttam őket, hanem külön-külön kerestem rájuk, a 2.résznél felmerült bennem a gyanú, hogy az 1.részhez tartozó borítót tette ki a webshop, valamilyen tévedés áldozataként. Szóval megnéztem másutt is, és mivel ott is ugyan az fogadott, szemöldök ráncolva tettem be a kosaramba - "na nézzük mi lesz ebből..." hozzáállással. Aztán mikor mindkettőt a karomban tarthattam : "Nahát! Na mostmár látom a külömbséget...! "

Bár a borítók tényleg szépek, (amúgy az gáz, ha azt mondom, nekem a hátsójuk jobban bejön? mert amúgy azok NAGYON) úgy vélem, kissé bátor döntés volt, hogy ennyire hasonlóak. Persze ez is csak egyedivé teszi a sorozatot, de ha édesapámra gondolok...

Mikor egy könyvről kérdezem, ha tetszett neki akkor általában az írója nevét megjegyzi. A címet szinte soha... a borító meg csak haloványan dereng... Ha látná, felismerné, de látatlanba - emlékezetből leírni csak ritkán tudja...

Szóval egy ilyen emberke, mint az én drága jó édesapám, ha bemenne egy könyvesboltba és meglátná a Viveca 2.részét a polcon - lazán tovább menne, mert azt hinné, ő ezt már olvasta (pedig az az első része volt...).

Nos, ezen személyeknek jól jön, ha van egy lányuk, aki szemfüles, és beszerez nekik minden JÓ könyvet!

...mert hogy, bizony nem csalt a megérzésem. Tanila könyvei kapcsán számomra voltak, amik "negatívum" -ként értek, de azoktól függetlenül is igencsak jó választásnak ítélem őket! :)

Kezdjük az 1. rész, "A FÉLELEM ÁRNYAI" elején

Az első fejezettel már kaptam hideget-meleget.:

1. Hmmm, de rejtélyes, vajon mi lesz itt...

2. Oh, 1 templom!

3. Stukker? Démonok?

4. Egy pap, és egy csinos nő...

5. Szerelem? Neeee....

6. Erotika? Uuuu bakker...

7. Most meghalt valaki? Ez mind csak álom, vagy csak egy démon szórakozik, vagy most mi vaaaaan...???

És vége az első fejezetnek...

Nem tudom, hogy az eddigi olvasói hogy voltak vele, de én csak kamilláztam! :D És ezzel rendesen fel is csigázott az írónő, úgyhogy meg sem álltam, olvastam tovább...

Nos... lehet, hogy bennem volt/van a hiba, de tovább lapozva is még mindig eléggé kuszák voltak a dolgok. Kicsit mintha Tanila túltolta volna a koffeinadagját írás közben, mert nagyon pörgősek a fejezetek, viszont mindeközben számomra tényleg kissé kuszák is. Sokáig az az érzés volt bennem, hogy "valamiről lemaradtam, ennek a könyvnek valahol lehet egy előző része", mert annyira a story közepén vágott bele. Ennek a következménye lehetett, hogy számomra nehezen értelmezhetőek-követhetőek voltak az események. Szóval vártam, hogy végül csak kiderüljenek az előzmények, de mit ne mondjak... kaptam is meg nem is - betekintést karaktereink múltjába.

Ilyen könyvek esetén (ahol a "csapjunk a közepébe" jeligével kezdenek...) az írók többsége legalább pár "előzmény-morzsát" elhint az olvasóknak - gondolom pont a könnyebb érthetőség érdekében. Tanila viszont (szerintem) elég fukarul szánt meg eme morzsákkal...

De csak vártam, és vártam, majd csak lesz egy komolyabb "visszaemlékezés", amivel minden a jelenben játszódó szitu is majd jobban értelmet nyer...

Viszont az hamar kiderült, hogy a könyv címe kissé megtévesztő. Oké, nyilván fontos szerepet tölt be benne Viveca is, de valahogy a főszerepet inkább Philip kapta. Leginkább az ő cselekedeteit és gondolatait követve szól a történet. Mondjuk... az igaz, hogy ettől még a sorozat címeként még oké.

Amúgy... bocsi, de nekem iszonyat unszimpatikus volt Viveca. Valahogy úgy éreztem, hogy a story végett neki jónak "kellene" lennie, de én már az első pillanattól, hát... ha nem is utáltam, de nem olvastam róla valami szívesen. (Leginkább, mert nekem az jött le, hogy kb csak annyi az erénye, hogy szép... )

Aztán...

Volt egy dolog, ami többször is ugyanúgy fordult elő a szövegben, ez pedig a "háhá"-nevetés. Egyrészt jól működött, mert a hideg futkosott a hátamon minden egyes alkalommal, amikor olvastam (a démoni lények nevetésénél volt ez mindig írva), másrészt nekem nagyon fura volt. Egyszerű ezt így leírni, - háhá - viszont életszerűen elképzélni... nem igazán. Főleg, hogy valójában mindenki másképp nevet. Itt pedig, ha úgy vesszük, több szereplő is ugyanúgy (ugyanígy) nevetett. Ami... fura. De ijesztő is egyben, szóval ha ez volt a cél, akkor ezt ki is pipálhatjuk ✔

Viszont! Kéééépzeljétek! Volt egy jelenet, amikor "ördögi nyelven" olvastak fel egy könyvből, ami így szólt:

"Sineades desala pre tor miars torola..."

EZAAAZ!

VÉGRE VALAKI! Aki nem csak annyit ír, hogy "3x elkántált két érthetetlen sort, és bumm...!" Köszönöm Tanila, hogy te engedted, hogy olvasóid részesei lehessenek ennek az élménynek, és "hallhassák", ami ott és akkor elhangzott! Imádtam, köszönöm!

Olvasás közben felmerült bennem az

- "Odaát" világhírű filmsorozat, (a démonok és az ellenük alkalmazott technikák és módszerek, +a fegyverek és boszorkányság, a feketemágia végett érezhettem hasonlóságot) és

- "A Pap - Háború a vámpírok ellen" c.film. (nyilván maga a pap miatt, és a storyban megelevenített világ-béli kereszténység fontossága és nagyfokú hatása miatt. Meg... az írónőnk hasonlóan komor-"komoly" stílusban is írt. Helyenként szó szerint: véresen komolyan.)

E könyvben humorral egyáltalán nem találkozni. Csak a tömény rejtélyekkel (részben az előzmények csekély ismerete végett) és szereplőink küzdelmével a világ- és a saját démonaikkal (és érzéseikkel) szemben.

Kiolvasva, és mindent egybevetve az első fejezetnél felmerültekhez képest már ilyen dolgok forognak a fejemben:

1. Nem igazán van benne romantika. Csak 1-2 kisebbecske.

2. Erotika - hááát, csak egy szösszenetnyi, de az sem az "igazi".

3. Halál? Van. Méghozzá jooooo sok. Sok-sok vérrel. Viszont leginkább a könyv utolsó negyedében, de akkor durván töményen.

4. A történet eleji kuszaság immáron rendeződött? Úgy... 25%-ban.

Pár dologra fény derült: Féltékenységre, bosszúra, "árulásra", és egy amolyan reinkarnáció szerű dologra is. De amúgy... még mindig nagyon kusza az egész.

Tanila első Vivecája számomra furcsa, "nehéz", és kissé fárasztó volt a súlyos és eléggé fekete hangulata miatt. De egyúttal izgalmas is (2 nap alatt kiolvastam, azaz csak pár óra!). Részben azért is élhettem én ezt meg így, mert nem erre számítottam. A könyveim 95%-ánál arra törekszem, hogy csak a kellő infókra támaszkodva válasszam ki őket és olvassam el. Ami azt jelenti, nézem a kategóriát, hogy miben íródott. Az írót, a címet, a borítót, a fülszöveget... ha ekkor még hezitálok, (bár ez nagyon ritka!) akkor pár véleményt is, esetleg "beleolvasót"...

Ennél a könyvnél nem mentem magán a borítón- fülszövegen túl. És a webshopok-nál mindenhol szimplán "Fantasy"-nak írva láttam.

Pedig ez nem egyszerűen csak fantasy! Hanem jócskán krimi és thriller is! :)

Szóval... én kicsit light-osabbnak képzeltem, na.De! Nem volt ez így rossz, sőt! Örülök, hogy íróNŐ létére is tud valaki ilyet alkotni, pláne magyar berkekben.

No de, tartok egy kis szünetet a 2.Viveca előtt. Abban bízva, hogy Tanila ott már engedi rendeződni az itteni kuszaságok. Mert nagyonis érdekel, hogy mi lesz ebből...

Szóval, egy kis PAUSE

(Klaudia a "Gyere haza tegnap!"-ot olvassa... )

Aztán, újra PLAY, menjünk tovább!

Tanila Jensen Viveca-jának 2.része - "FELOLDOZÁS":

A két rész közti könyv befejeztével már nagyon vártam, hogy nekiálljak, pedig az első rész eléggé kimerített a komor, sötét hagulata miatt, de most, hogy már tudtam, hogy kb mire számítsak, izgatottan vártam! Úgyhogy jót tett a köztes szünet...

És őszintén mondom, a világ, az elképzelés, amit megteremtett, változatlanul nagyon tetszik. Viszont ami nem tetsztett, az továbbra sem volt kedvemre való.

A világ maga az "komoly" (még mindig). Viszont... (még mindig) úgy érzem, hogy karaktereink indittatásai valahogy nem "passzolnak" ehhez a komolysághoz.

Philip számomra érthetetlen módon konkrétan ki is jelentette, hogy Vivecát talán még jobban is szereti, mint egykori (már halott) menyasszonyát. (Itt Klaudia fel is mordult: "HOGY MICSINÁSZ!??") Pedig... úgy vélem, Alexát szeretnie bőven volt miért, azon túl, hogy gyönyörű volt. (Pedig a vele való kapcsolatáról se tudhattam meg sokkal többet, mint a Vivecához fűződőről...) Vivecának meg továbbra is csak a szépsége az egyetlen erénye. Legalábbis... ha van neki több, az számomra nem derült ki.

Aztán, a másik, ami ellenszenvet ébresztett bennem (FIGYELEM! SPOILERES SOROK JÖNNEK...):

Az előző rész azzal zárult, hogy Philip otthagyta Vivecát a városban. Gondoltam, hogy azért, hogy miután biztonságban tudhatja a csajt, védeni akarta azzal, hogy egyedül/nélküle folytatja harcát a természetfelettivel (hiszen ehhez jobb, ha pap marad, s Viveca mellett nem tudna az maradni...).

Erre fel, nagy bőszen elugrott a feletteseihez, hogy feladja papi hivatását, hogy Vivecának szentelhesse további életét. És az ő karakterére szerintem nem igazán valló módon (mert okosabbnak véltem), ezt, mikor elment, nem mondta el Vivecának, hanem csak OTTHAGYTA, lelépett, kész, vége, finito...!

De hát embeeeer. Érett férfi létére csak közölte volna vele eme tervét, mielőtt lelép...!

Persze a könyv kb 1/3-ánál az írónő Philip egyik gondolatán keresztül megosztja velünk, hogy azért tette ezt így, hogy ezzel is csak Vivecát védje... de számomra ez nagyon gyenge érv. Nekem ez úgy hangzott inkább, mint mentegetőzés arra, hogy jól tudja: ezt elszúrta, csak nagyon nem akarja bevallani.

No de, ez még nem is volt elég.

Ennek hatására Vivecát újra bekebelezte a "gonosz", és sértett érzése lévén (hogy szerelme csak úgy ott hagyta, mint eb a sz*rát...), bosszút esküdött Philip és minden szerette ellen.

Na de kérlek! Egy érett nő!? Ilyenért!? Így!? Aki álítólag hú de kedves és ártatlan volt (bár nem tudom, miből jött a következtetés)...

Szóval nekem ez az iszonyat kontraszt, a komor, sötét, démonikus világban ezzel a szappanoperatikus, totál értelmetlen féltékenységi és bosszúállási drámával valahogy... nem tudott tetszeni.

Persze a végén ennek (a "gyerekes" viselkedés és gondolkodásmódnak) is kiderültek az okai, de...

Attól még úgy éreztem, hogy a könyvtől a "nagyot akarok mondani" érzés átjött, de igazából nem járt sikerrel.

Pedig maga a világ, és a stílus, amiben íródott, nagyon bejön. Méghozzá annyira, hogy minden nemtetszésem ellenére is szívesen olvastam, és fogom is olvasni! Viszont nem bánnám, ha a továbbiakban "komolyabb" érvek-okok lennének karaktereinknek a szerelemre és a gyűlöletre is, ha már ezen érzések tombolnak bennük. Mert így nekem csak tini kisgyerekek hormonháborúját játszották. Ami... tényleg nagy kár, mert a köré épített világ igazán megérdemelte volna, hogy ne csak "játszanak", hanem legyenek "rendes" indittatásaik is.

A könyv utolsó fejezetei elég nagy csavarokat rejtegetnek! Bizony, nem is egyet!

Itt kiderül, hogy egy olyan személy állhatott a dolgok hátterében, aki a presztízs és az irígység miatt, bosszúállasból, és a hatalomért csinált mindent, amit tett. Egy olyan valaki, amire szereplőink amúgy soha nem gondoltak volna.

És erős utalások vannak rá, hogy a következő részben is bőven van még mire rájönnünk, sok-sok sötét titokra, és valahogy... úgy érzem, hogy a főfőfő gonosz még mindig rejtve van, és "mások mögé bújik". Ami számomra igazán érdekessé tette az egész eddigieket, és a továbbiakat is.

Visszaolvasva eme véleményemet, érzem, ez most sajnos igencsak negatív hanglejtésűre sikeredett. Pedig... sem megbántani nem akarok vele senkit, sem elvenni a kedvet e könyvek olvasásától.

Viszont amivel meghozhatnám, azt nem tudom kifejteni, mert ahhoz el kell olvasni!

Ilyenek voltak pl:

-a látványvilág

-az írói stílus

-az igazi sötét jelenetek, vérrel, mágiával, latin mondatokkal, félelemmel

- a tudományon és "valódi" eszközökön túl, Istenbe vetett hit és bizalom "használata", mint "fegyver" - a szeretteikért és a világért

- a rejtélyek

-és a meglepően fordulatos csavarok.

Így amondó vagyok, hogy aki szereti a démonikus-feketemágiás fantasyt, itt lakmározhat belőle jócskán, úgyhogy szeretettel ajánlom!

Én is evégett+a rejtélyek végett fogom elolvasni a következő részt is. Szerintem Tanila ezen könyvei iránti lelkesedésemet ha a róluk írt véleményem nem is tudja igazán tükrözni, a velük készült fotóm igencsak árulkodó - hiszen a benne írt világ hangulatát (is) igyekeztem szemléltetni, és... nem törtem volna ennyit magamat miatta, ha nem tetszett volna. Így pedig örömömre szolgált fotózkodni velük.

Köszönöm Tanila a különleges élményt, amit a könyveid által nyújtottál számomra! Várom a továbbiakat!